Kalandvágyból

Japán ösztöndíjtól kétéves utazáson át a Tahiti Tánciskola megalapításáig

· PT49S

Összefoglaló

Vég Teodóra a Kalandvágyból külföldre podcast vendége, aki Japánban találkozott a tahiti tánccal egy évfolyamtársa segítségével. Miután a tánc magával ragadta, megalapította a Tahiti Tánciskolát Tahitiben és Magyarországon. Teodóra eredetileg japán szakon végzett, és…

Röviden

Műsor
Kalandvágyból
Megjelenés
2026. 02. 05.
Hossz
1 perc
Szereplők, említett nevek
Pataki Dóra
Témák
tahiti tánc, japán ösztöndíj, tánciskola, utazás
Átirat
Az epizód beszélt szövege alapján indexelve

Ebben az epizódban

Ennek is egy nagyon érdekes egybeesés, hogy először is nyilván odamentem ehhez a ehhez a lányhoz, ehhez az évfolyamtársamhoz, és addig könyörögtem neki, amíg egy idő után azt mondta, hogy nem hiszem el, hogy minden délután veled kell táncolnom.

Én meg így ne haragudj, csinálhatsz mást is ma, de akkor holnap folytatjuk. >> Szeretettel köszöntelek a csatornámon.

Ez pedig a Kalandvágyból külföldre podcast.

Mai vendégem vég Teodóra, aki amióta találkozott a Tahiti tánccal, azóta nem tudja abbahagyni, ahogy olvastam a az oldalán.

Hosszabb időt töltöttetek Japánban és Tahitén, és akkor azzal jöttetek, megalapítottátok a tánciskolát.

Erről fogunk beszélgetni, mármint a ti utazásaitokról meg a táncról.

Mikor? ezzel a tánccal. >> Sziasztok!

Először is üdvözlök mindenkit, és köszönöm szépen a meghívást neked, Dóra.

Ez egy ez egy teljesen hát ezek vannak ezek a nem véletlen véletlenek ugye amik amik történnek az életünkben.

Japánban találkoztam a tahiti tánccal.

Én ott külföldi diák voltam, ugye, mint ahogy sokan sokan sok felől összeverődtünk ott Japánban az egyetemen, és az egyik osztálytársam Tahitiról volt, és ő mutatta meg, hogy egyébként nálunk így szoktak táncolni a lányok, és és ahogy berakott egy dobszólót, ezek ilyen nagyon-nagyon dinamikus, erőteljes és gyors dobszólók, fölkötött egy egyszerű kendőt, és Mezikláb elkezdett táncolni.

Tényleg az az még most is, ahogy így elmesélem, még most is ott van bennem az az érzés, hogy mintha belém csapott volna a villám.

Olyan érzésem volt, hogy ez mi, és hogy én még hasonlót se láttam soha, de hogy az biztos, hogy ezt szeretném csinálni, hogyha hogy hogyha tehetem, akkor mostantól én mindig ezt szeretném csinálni. >> Japánban tanultál, mit tanultál? >> Igen, én japán szakos voltam itthon az egyetemen, és a fő ok az arra, hogy japán szakra menjek, az volt, hogy szerettem volna utazni meg világot látni.

És igazából a szüleim tanácsa volt az, hogy hát akkor menj egy olyan szakra az egyetemen, tanulj egy olyan nyelvet, ami nagyobb kihívás, kisebb lesz a verseny, és hátha ösztöndíjal ki tudsz menni külföldre.

A japán állam ösztöndíját kaptam meg.

A a van egy ilyen japán állami ösztöndíj, és először egy évet töltöttem kint Okinawa szigetén egy egy japán szakos tehát egy japánul tanuló ilyen egyetemi ösztöndíjal.

És utána pedig egy visszamentem még négy évre egy posztgraduális ösztöndíjal. >> Igen.

Ez a ez egy ez egy érdekes fordulat.

Nagyon-nagyon szerettem kint lenni, és nagyon-nagyon szerettem Okinava hangulatát.

Itthon azért elég mondjuk most már globálisan is lehetne, meg ugye digitális nomádként is lehetne, mert ugye azért elég behatárolt azoknak a munkaköröknek a száma, amiket így japán szakos végzettséggel lehet csinálni.

És ami még úgy ami még úgy leszűrődött bennem így a japánban töltött idő meg a japánokkal együtt való időben, az az, hogy azért az én szabadságfokom az sokkal magasabb, mint mint az övék.

Ezt most igyekszem finoman megfogalmazni, de hogy ugye ők azért nagyon-nagyon nagy munkafegyelmet várnak el, jelenlétet, odaszánást, tehát hogy nekik azért az életük a munka, és én nem éreztem az életem egyetlen szakaszában sem, hogy hogy egy cégnek olyan szinten oda tudok állni, ahogy ahogy azt ők igénylik.

Aztán lehet, hogy csak, merthogy meg se próbáltam, tehát lehet, hogy csak a híre ilyen, de azért a híre elég elég kemény a japán cégeknek.

Van is erről, nem emlékszem, hogy mi a címe, de van erről egy film, egy egy európai nő, aki aki ugyaní tehát, hogy tud japánul és bekerül egy japán cégbe, nem tudom, nem emlékszem, könyv is van belőle, meg film, hogy hogy ugye egyrészt a hierarchia is megvan, ugye a nők, férfiak viszonya is eléggé hierarchikus, és innen nézve talán ó ódivatúnak tűnhet, és és azon kívül pedig például nem lehet hamarabb hazamenni munkából, mint a főnöködnek.

Tehát, hogyha a főnököd ott ül este 7-ig, mert túlórázik, akkor akkor te addig ott maradsz, és hogyha hazamész, az az akkor nem jó szemmel néznek rád.

Akkor ugye megvan, hogy hány nap szabadságod van egy évben, de nem illik kivenni a szabadnapokat.

Tehát az is olyan, hogy hogy az nem azért van, hanem hogyha igazán lojális vagy a céghez, akkor te nem mész szabadságra.

És ugye nyilván ezek mind olyan dolgok voltak, amik akkor derültek ki, amiközben én tanultam, de nem mondom, hogy meghozták a kedvemet ahhoz, hogy hogy japános munka körbehelyezkedjem el. >> Akkor az föl se merült, hogy ott élni, hiszen a nyelvüket beszéle, tehát hogy ott maradni tovább. >> De egyébként felmerül, abszolút abszolút felmerült, és főleg ez az Okinawa szigete egyébként.

Japánnak ugye négy főszigete van, és Okinawa pedig a déli sziget.

Tehát van a négy fősziget, amik úgy nagyjából egy egy rakáson vannak.

És akkor Okinava, hát azért még egy jó hosszú, tehát mi hajóval mentünk, és a legdélebbi sziget, legdélebbi csücske az még egy 24 óra hajózás Okinaváról, tehát hogy közelebb van Taiwan, mint Japán és kulturálisan is kicsit más, mint Japán.

Tehát, hogy nyitottak, lazák, kicsit lassabb az életforma, ugye ez egy ez egy szubtrópusi sziget, szóval néha úgy is úgy is hívják, hogy japán jamaikája.

És nagyon jól éreztük ott magunkat.

Beleszerettem a koralzátonyokba, én szörföztem, búvárkodtunk, a férjem szigonypuskázott, szóval, szóval úgy eléggé felvettük a helyi helyi életritmust, életformát.

Igazából azért indultunk neki, mert mert mi amikor megismerkedtünk, az volt az alap, hogy ú egyszer majd nagyon szeretnénk világot látni és utazni.

És és ugye kiköltöztünk Japánba, és ott egyre inkább a helyi életet kezdtük élni egy pici szigeten, és akkor leültünk.

Én voltam akkor 30 éves, ő volt 35, és leültünk, hogy na jó, akkor akkor most itt letelepedünk, és akkor lemondunk erről az álomról, vagy mondogatjuk még tovább, hogy de hogyan, majd amikor utazunk, meg utazni szeretnénk.

És akkor úgy láttuk, igazából ez egy ez egy kicsit vicces történet, hogy rengeteget gondolkodtunk rajta, és és beszélgettünk, vitattuk.

És utána úgy döntöttünk, hogy felírja mind a kettünk egy papírcetlire, hogy mi a véleménye, és elcseréljük.

Csak azért, mert amikor beszélgettünk róla, mindig el úgy azt mondtam, hogy á maradjunk, mert figyelj, olyan jó itt lenni.

De aztán másnap felkeltünk, és utána megint elhúztuk a másikat a saját véleményünk felé.

Úgyhogy úgyhogy így, így, így történt az, hogy felírtuk mind a ketten a cetlinket, elcseréltük, és mind a kettőn az volt, hogy induljunk neki, és akkor onnantól már nem volt visszaut.

És igazából az volt a fő mozgatórónk, hogy ugye nem volt még gyerekünk, ott már nem volt, tehát a vízumunk kifutott, a a amivel ott voltunk, ugye az én tanulói vízumommal, a férjem pedig hozzátartozói vízummal volt ott.

Az ugye lejárt, újra kellett volna ott is indítani az életünket.

Itthon nem várt még minket semmi, és azt mondtuk, hogy ha valaha, akkor most van itt az alkalom, és valószínűleg, hogyha nem indulunk el világot látni, akkor majd amikor idősek leszünk, arra gondolunk, hogy na hogyha mi lett volna, ha elindulunk.

Úgyhogy úgyhogy ez >> na majd erről a világjárásra akkor átcsatolunk, csak előtte még vissza a a tánchoz, hiszen téged ott megfertőzött ez a tánc. ózott a a tankörtársad vagy egyetemi társad, hogyan volt tehát egyből elkezdtél táncot tanulni, vagy vagy mi volt a következő? >> Ennek is egy nagyon érdekes egybeesés, hogy először is nyilván odamentem ehhez a ehhez a lányhoz, ehhez az évfolyamtársamhoz, és addig könyörögtem neki, amíg egy idő után azt mondta, hogy nem hiszem el, hogy minden délután veled kell táncolnom.

Ne haragudj, csinálhatsz mást is ma, de akkor holnap folytatjuk. >> Azért rendes voltál. >> Rend, igen.

Úgyhogy nagyon sokat tanultam, amennyit csak lehetett ott a pár hónap alatt, amíg ugye ő is ott volt, meg én is ott voltam a szigeten, addig tőle tanultam, és akkor utána úgy elment, én maradtam, és és úgy el is szomorodtam, hogy na hát akkor ki fog nekem tahidi táncot tanítani?

Azt az egy koreográfiát, amit tudtam, azt szépen folyamatosan már nem tudom, unásig gyakoroltam, hogy ne felejtsem el az alapmozdulatokat.

És akkor véletlenül kiderült, hogy ja, hogy egyébként ez a tahiti tánc, ez japánban egy nagyon népszerű mozgásforma. rengetegen gyakorolják, és csak ott azon a kicsi szigeten, Okinav szigete nem nagyobb, tehát 120 km hosszában 40 km széltébbe három tahidi tánciskola volt.

Úgyhogy én csatlakoztam az egyik tánciskolához, és akkor innentől kezdve japánoktól tanultam tahiti táncot.

Tehát én voltam a magyar tahiti táncos, aki japánoktól tanul. >> Mondjuk, aki nem találkozott még ezzel a tánccal, tudnád jellemezni, hogy mik ezek a mozdulatok?

Mennyire bonyolult megtanulni az alaplépéseket, amiből aztán majd lehet variálni.

Szóval mi a jellemző erre a táncra?

Két dologra van hozzá szükség.

Az egyik az erő és a és az állóképesség, mert nagyon nagyon gyorsak ezek a dobbszólók, és ugye ehhez azért kell állóképesség, hogy az ember fel tudja venni ezzel a ritmust.

És elég intenzív csípőmgás van vele.

Ugye a csípőt nagyon gyorsan, nagyon sokáig mozgatni, ahhoz nagyon jó erő erőlét kell és dinamika.

És ehhez képest a felső testnek pedig nagyon elegánsnak kell lennie.

Tehát a a kezekkel mindig történetet mesélünk.

Kicsit olyan, mintogyha két tánc menne párhuzamosan.

Ugye a csípőben van egy ilyen nagyon erős dinamika, és a kezekben pedig van egy egy ilyen nagyon finom, lágy, nőies elegancia, és táncformákban is ugye vannak ezek a ezek az intenzív dobszólók, és akkor vannak a lirikus táncok, amik a havaii tánch hasonlóak. valamennyire az talán talán egy kicsit ismertebb ugye ahol dallam is van, szöveg is van, és azok meg ilyen talán az andító a jó szó rá, hogy azok ilyen ilyen andalító dallamok és ritmusok, amik így eszünkbe juttatják az óceán.

A mozdulataikkal is, meg a meg a dallamukkal is eszünkbe juthatják az óceán finomringását.

Amennyire tudom, a férjed a vezető dobosa ennek a a zenekarnak, amit a zenét szolgáltatja.

Ő is veled egy időbe fertőződött meg ezzel a taiti dobzenével, vagy vagy h neki, hogy jött? egy kicsit később, egy picit kés, mert ugye annak nyomán, hogy én elkezdtem táncolni, ugye otthon is gyakoroltam, és betettem ezeket a dobszólókat és hallgatta, hallotta, korábban is dobolt.

Ő nem sok, tehát hogy ilyen kongá kongán, jsembén, ilyen törzsi dobokkal ismerkedett.

De nem volt dobos háttere, viszont nagyon vonzották a dobok.

És hogy meghallotta ezeket a dobszólókat, akkor akkor azért ő is elég gyorsan megfertőződött.

Ö volt egy nemzetközi verseny, hogy még nemzetközibbé tegyük ezt az egész kalandot.

Ö egy versenyre készültünk Las Vegasba a tahiti tánc iskolával, ahol ahol szükség volt élő dobozokra, tehát hogy csak akkor vehettük részt, mint táncosok a versenyen, hogyha vannak velünk dobosok is, és és akkor kezdett elő igazából dobolni.

Szóval ez úgy történt, hogy ahol én voltam, ott ugye tánctanítás folyt, de dobbtanítás nem.

Csak hallgattuk ezeket a dobszólókat, felvételről csináltuk.

És akkor, amikor erre a versenyre készültük, akkor kihirdették, hogy verbuválunk, vagy így keresünk olyanokat, akik hajlandóak lennének dobolni, és van valami minimális előképzettségük, és vihetnénk őket a versenyre.

És a verseny előtt nagyon kevés gyakorlásra volt idő, de Tahitiról jöttek dobos tanárok, egy doboscsapat, akik felkészítették a dobozokat erre a erre a versenyre, és már ők is kiszúrták.

Négyen-öten volt voltunk voltak hogy a férjem elég ügyes.

Úgyhogy őt így hirtelen megtették a dobzenekar vezetőjének, és úgy neki adták az instrukciókat, hogy hogyan csináljon mindent, és a verseny végén pedig kapott tőlük egy dobott ajándékba.

Úgyhogy ezt ezt ilyen jelnek vettük, hogy vagy szerintem ő is, hogy na akkor ez e tehát, hogy érdemes érdemes ezzel tovább is foglalkozni, meg addigra már meg volt fertőződve, tehát szerintem nem tudott volna nem tovább tovább menni vele. >> Na csak amikor kicseréltétek a cetlőket és kiderült, hogy mind a ketten indulni szeretnétek ugye a nagy világba, akkor ezt hogyan készítettétek elő?

Ez volt az, amikor autóban aludtatok, ilyen alkalmi munkákból éltetek és hónapokon keresztül utaztatok.

Ez Japánból indult, vagy előtte hazajöttetek itthonról?

Indultatok neki? >> Japánból indultunk onnan egyenesen.

És csak nem nyugat felé indultunk, hanem Kelet felé indultunk haza.

Tehát hogy még egy hoz Na mindegy.

Szóval még még távolabb kerültünk Magyarországról.

Ö igazából felszámoltuk az ottani albérletünket, az ottani tárgyainkat, életünket, és nekiindultunk két hátizsákkal a világnak.

Úgyhogy se konkrét terveink nem voltak.

Én nagyon szerettem volna, hogyha megyünk Tahitire, vagy hát mind a ketten szerettük volna nagyon Tahitire menni, de hogy ezen kívül nem volt konkrét elképzelésünk, hogy hogy merre fogunk terveink meg ötleteink voltak, de nem volt egy repülőjegyünk se.

Ha nem mindent úgy voltunk vele, hogy majd útközben az élet adja a lehetőségeket, a következő állomásokat.

És az na az egy nagyon izgalmas pillanat volt, amikor ott voltunk a teljesen kiürűrített albérletünkben.

A két hátizsákunkat így felvettük, kimentünk, bezártuk magunk mögött az ajtót és így bedobtuk a kulcsot a a postaládába, és lementünk a házelé stoppolni.

Ugye addigra már eladtuk az autóinkat is, mert az is voltokinaván, és olyan érdekes volt egy ilyen teljesen ugyanazon a helyen voltunk még, de hogy már teljesen más létállapotban, úgyhogy úgyhogy elstoppoltunk a kikötőig, és onnan pedig hajóval.

Tehát mindenhol az volt a célunk, hogy minél lassabban utazzunk, vagy minél ilyen nem is a lassúság, hanem az emberléptékűség.

És a hajózás az egyébként is eléggé eléggé vonzott minket meg az óceán.

Úgyhogy Okinava kikötőjéből Kagosimáig egy 24 órás hajót volt az első útunk, és utána Japánt körbestoppoltuk.

Az volt, hogy még volt még volt 50 nap a vízumunkon, és akkor 50 napig ami belefér Japánból.

Hát nem jutottunk el egészen a legészaki pontjáig, de de elég elég messzire, ugye, mert egyszer-egyszer itt megálltunk, meglátogattuk barátainkat,…

Említett entitások

Témák

  • tahiti tánc
  • japán ösztöndíj
  • tánciskola
  • utazás

Személyek

Szervezetek, cégek

  • Tahiti Tánciskola

Hallgasd meg

Gyakori kérdések erről az epizódról: „Japán ösztöndíjtól kétéves utazáson át a Tahiti Tánciskola megalapításáig”

Miről szól ez az epizód: „Japán ösztöndíjtól kétéves utazáson át a Tahiti Tánciskola megalapításáig”?

Vég Teodóra a Kalandvágyból külföldre podcast vendége, aki Japánban találkozott a tahiti tánccal egy évfolyamtársa segítségével. Miután a tánc magával ragadta, megalapította a Tahiti Tánciskolát Tahitiben és Magyarországon. Teodóra eredetileg japán szakon végzett, és… Az epizód a Kalandvágyból című magyar podcast egyik adása, megjelenés: 2026. 02. 05..

Kik szerepelnek vagy kiket említenek ebben az epizódban: „Japán ösztöndíjtól kétéves utazáson át a Tahiti Tánciskola megalapításáig”?

Az epizódban a következő nevek szerepelnek vagy hangzanak el: Pataki Dóra.

Milyen témákat érint ez az epizód: „Japán ösztöndíjtól kétéves utazáson át a Tahiti Tánciskola megalapításáig”?

Fő témái: tahiti tánc, japán ösztöndíj, tánciskola, utazás.

Mikor jelent meg és milyen hosszú ez az epizód: „Japán ösztöndíjtól kétéves utazáson át a Tahiti Tánciskola megalapításáig”?

Megjelenés: 2026. 02. 05.. Hossz: 1 perc. Az epizód a Podiverzumon hallgatható meg: https://podiverzum.hu/podcast/kalandvagybol/japan-osztondijtol-keteves-utazason-at-a-tahiti-tanciskola-megalapitasaig

Több epizód a Kalandvágyból-ből