Kávézó

A templomot, az iskolát, de a színházat se! Dráfi Mátyás, a Magyar Kultúra Lovagja - PODCAST

· PT23M1S

Ebben az epizódban

Otthona felér egy múzeummal, kincstárral.

A régi színházak épületéből elhozott ereklyék, a neves magyarországi és felvidéki intézmények, társaságok, csoportok emlékei mind ott díszelegnek a falakon, bútorokban.

Nem beszélve a kitüntetésekről, címekről, amiket 63 éves pályafutása során nyert el.  Ezzel is indítjuk a beszélgetést, a kérdésre, hogy mit is jelentenek neki a kitüntetések, csak annyit mond, soha nem számított rájuk, mert mikor pár éves kisgyermekként Tarics János ölében ülve kijelentette, ő is színész akar lenni, az akkor már sikeres színész-rendező annyit mondott neki, felvidéki magyar színészként az lesz a dolga, hogy csak adjon a közönségnek, és ne várjon cserébe semmit.

Persze örül annak, hogy figyelik, a Felvidéken is történik valami, vannak, akik igyekeznek megtartani a magyarságot.

Megszámlálhatatlan alkalommal próbálták őt eltéríteni, elcsábítani attól, hogy magyarajkú színészként szolgálja a kisebbséget, de azt mondja, soha, egy pillanatra sem ingott meg.

Még élete első komolyabb szakmai próbatétele is emiatt történt, hiszen nem vették fel az akkori színművészetire, mint később kiderült, azért, mert szlovák színészként akarták őt látni.  Beszélgetésünket áthatják közel nyolcvan év emlékei, végigjárjuk a mérföldköveket, és mindegyikről eszébe jut egy kedves, vagy megható történet.

Mikor pályafutása hajnalát vesézgetjük, azt mondja: A színházban tanultam meg, hogyan kell megölelni a nőt.

Ferenczy Annikával játszottunk, ő volt az én nagy szerelmem, és meg kellett öleljem.

Gondolkoztam, mit csináljak, hogy csináljam, erre ő elkapott, magához rántott és azt mondta: Ölelj már meg a keserves mindenit!" Kitérünk arra is, mennyire viseli nehezen a színháztalanságot.

Elcsendesedik, homályos lesz a tekintete.

Nagyon hiányzik neki a színpad.

Fél éve nem játszott, de komoly terveket szövögetnek Sinkovits-Vitay Andrással.

Ha a helyzet javul, egy előadóestet szeretnének életre hívni.  Nem mehetek el a kérdés mellett, hogy a felvidéki magyarság, milyen gondolatokat ébreszt benne.

Ugyanaz a fájó csend, mint az előző kérdésnél.

Szomorú, mert nem tudja megfejteni, miért fogyunk.

Nem tudja megérteni, miért mostoha a magyar iskola.

Sikeres felvidéki magyarokkal példálózik, akik magyar nyelvű érettségijük ellenére is beírták magukat a történelembe.  Végezetül pedig üzen a színházkedvelőknek is, Reményik Sándor után szabadon úgy fogalmaz, a templom és iskola mellett a színházat se hagyjuk, hiszen játszva tanít olyan dolgokat, amelyek az élet nevű játékhoz elengedhetetlenek.

Hallgasd meg

Több epizód a Kávézó-ből