agytágító podcast

Fizetett magány. A látványremete

· PT19M25S

Összefoglaló

Ebben az epizódban Charles Hamilton Gonter, egy gazdag örökös életét és a 18. századi angol arisztokrácia kertépítési és birtokrendezési trendjeit ismerhetjük meg. Az adás bemutatja, hogyan vált a birtok a tulajdonos intellektusának és gazdagságának kiterjesztésévé, és milyen…

Röviden

Műsor
agytágító podcast
Megjelenés
2026. 03. 10.
Hossz
19 perc
Témák
18. század, angol arisztokrácia, kertépítés, birtokrendezés
Átirat
Az epizód beszélt szövege alapján indexelve

Ebben az epizódban

Charles Hamilton Gonter láncolja a homlokát, és nála ez komoly dolognak számított.

Aki ugyanis Anglia szerte irigyelt hatalmas birtok örököse, az elvileg csak három okból ráncolhatja a homlokát.

Ha nem izlik a bor, ha gond van a tőzsdén, vagy ha a szomszéd gróv valami látványos őrültséget hajt végre.

A szomszéd groov viszont, nos ő nemrég egy komplett amfiteátrum romjait építette a kertjébe, csak azért, hogy legyen mire melankolikusan nézni a naplementekor.

Na meg, hogy bosszanthassa Hamiltont.

Szia, ez itt az Altágító podcast.

Ha régi hallgató vagy, örülök, hogy visszajöttél.

Ha most csöppentél ide először, akkor üdvözöllek ezen a helyen, ami kuriózumok, csodabogarak, szokatlan narratívák, mégis nagyon emberi történetek helye.

Ha szereted, amit csinálok, és támogatnád az Atágítót, a koffi oldalamon meghívhatsz egy kávéra.

És mint mindig, maradsz szkeptikus, maradj kíváncsi.

De most vissza frusztrált arisztokratánkhoz.

Charles az ablaknál áll és végigpásztázza szemeével a parkot.

Előtte terül el pénzhélkertje, a Georgiános kor egyik büszkesége.

A napsütéstől csillogó, gondosan megkomponált tó rajta kicsi sziget.

A túlsó parton pedig olyan műrom, ami úgy fest, mintha a római birodalom személyesen az ő kedvéért tomlott volna össze.

Kicsit arrébb egy Bachosz templom nyújtózkodik az ég felé, mert ha valaki 18. századi angol főúr, akkor természetesen kell neki egy Bachosz templom is.

Na, meg egy gótikus torony és egy fék mauzóleum romja.

A levegőben frissen nyílt fű illata keveredik a konyhából felszibárgó marhasült nehéz aromájával.

Távolabb szolgák sutyorognak egymással.

Valahol egy ajtó kattan, és a feje fölött a padló diszkren recsegni kezd, ahogy egy szóba lány sive végigfut az emeleten.

Mindenem megvan Sohay Charles.

Akárcsak a szomszédlordnak és a másik szomszédlordnak és gyakorlatilag mindenkinek, aki számít.

Elszégyelve kifakadását, Charles a szalon felé somfordál, hogy visszanyerje hideg vérét.

Igen, a miatt ilyen borús Emma Gentlemen tekintete.

Na nem mintha a birtoka nem lett volna szép, az utazókönyvek már most is úgy írnak róla, mintha maga az édenkert költözött volna Sir közepébe.

A gond ott kezdődött, hogy ebben a korban a kert már nem egyszerűen a természet meghosszabbítása volt, hanem a tulajdonos intellektusának és kifinomult ízlésének úgymond kiterjesztése.

A birtok gyakorlatilag személyes márkává vált, egyfajta élő névjegy kártyává, amin keresztül az arisztokrácia megmutathatta, hogy ki a legfelvilágosultabb, és persze a leggazdagabb.

A fő probléma ezzel pedig az volt, hogy a brit felső 10000 fantáziája az utóbbi évtizedekben úgy elszabadult, mint egy részegpóni egy porcelotban.

Csak az számított, akinek már minimum egy műtava volt.

Pagodája, ízléses romhalmazai.

Itt ott egy kis saját kótikus temploma.

Egy különösen ambiciózus lord azon gondolkodott, hogy kisebb vulkánt építtet a kertjébe szolid alkonyati lávafolyással.

Ebben a közegben az embernek nem maradt más választása.

Vagy kitalál valamit, amiről a londoni klubok kényelmes, dohányfüsttel átitatott bőrfoteljeiben még hónapokig beszélnek majd, vagy egyszerűen eltűnik a pagodák és a műgörög oszlopok zavaros tengerében.

Márpedig Charles Hamilton nem az az eltűnős fajta volt.

Odabent a szalon egyik falán egy közepesen komor ős nézett rá egy portról.

Fekete ruha, kemény tekintet, protestáns erkölcs.

Mellette egy másik felmenő púderes parókában.

A gazdag, de unalmas arckifejezést tankönyvi példája.

Charles feló hajt milyen jó lehetett nektek, amikor még senki nem várta el, hogy a kertedben római rómok düledezzenek művészen, vagy hogy egy pagoda meredjen az égbe a birtok közepén.

Az ég szerelmére mégis hogyan diadalmaskodhatnék klubtársaim fölött?

Akárhogy is nézem, főhősünk extrém első világbeli problémákkal küzködik.

Talán ezért is tudom az együttérzésemet ennyire jól kordában tartani.

Charles retorikus kérdésére ugyan senki nem felelt, de a válaszhoz kint a kertben már készült a díszlet.

Az enyhém párás levegő, a fák lombja között átszűrődő gyenge napfény, a távolból jövő madárhangok és a kertitó vizén megcsillanó fényfoltok.

Ha nagyon akarta, már most is eljátszhatta volna, hogy ő egy romantikus költő, aki a természet ölén keresi önmagát.

A 18. századi Anglia különös korszak volt.

A kávéházakban filozófusok a szabadságról vatkoztak.

Russó könyvei hevertek az órias szalonok asztalain, miközben ugyanazok az urak gondosan ügyeltek arra, hogy a szolgáik továbbra is kellően alulfizetettek maradjanak.

A természetesség és a visszavonultság erénnyé vált azokon a helyeken, ahol a legdrágább parókákat viselték.

Hirtelen divatba jött a melankólia, de persze csak az a fajta, amit előre be lehetett tervezni a társasági naptárba.

A korszak embere, ahogy említettem, imádta a természetet, mármint az aprólékosan megtervezett természetet egy birtok közepére telepítve, ahol a dombok pont ott emelkednek, ahol a kilátásnak szüksége van rájuk, és a patak pont olyan kanyart vesz, amelytől a vendégek kénytelenek halkan felsóhajtani, ah milyen festői.

És ha valami tényleg lélegzetelállító, arról fél London beszél majd a klubokban, és a neved mellé olyan érzők kerülnek, mint ízléses, kifinomult, vagy a legjobb esetben emlékezetes.

Főhősünk Charles most pont egy ilyen emlékezetes pillanat után koslott, egy egész birtoknyi dísz lett el a háta mögött.

Valahol a háza másik végében papírok zizegnek. kertészek rajzai, kertépítő mesterek levelei újabb és újabb javaslatok arról, hova passzolna még egy kis híd, egy mesterséges barlang, vagy ha már minden kötél szakad, egy művészi megjelenésű tarackbokor.

Festői ráncokba rendezett homlokát nyomogatja, amikor is fejében manifesztálódni kezd egy féljózang gondolat.

Szófoszlányok, félmondatok, néhány kép valami könyvből, amit kicsit onottan, kicsit kíváncsian olvasott múlt héten a kandaló előtt.

Egy aforizma a magány erényeiről, az emberről, aki házat fordít a világnak, és egy barlangban, egy koponya és egy homokrat társaságban töpreng a saját mulandóságán.

Mi lenne? suttogja maga elé lassan.

Mi lenne, ha a kertem nemcsak romokkal lenne tele, hanem egy igazi éremetével?

És most így kimondva, a dolog egyszerre tűnik abszurdnak és vészesen csábítónak.

Egy ember, aki fizetségért cserébe lemond a világról és beköltözik egy mesterséges barlangba, mint egy élő szobor, vagy egy díszletelem, aki ráadásul még filozofális, ha a vendégek kérdeznek valamit.

A klubban erről biztosan beszélnének.

A szomszéd Lord pedig a vacak műrömja tetejéről nézegethetné irigykedve, miközben a hír terjed.

Pénzíben külön bejárató remete lakik a kertben.

Charles Hamilton ekkor még nem sejtette, hogy ötletével valószínűleg éppen most találja fel a világ első emberi kerti törpéjét.

Az ötlet teljesen felvillanyozta.

Tolla sercegni kezd, miközben valahol egy kocsmafél homályában valaki éppen a harmadik söre fölé hajol, nem sejtve, hogy hamarosan Anglia legfurcsább állását fogja betölteni.

De mi volt pontosan az az ötlet, amit Charles fejében motoszkált?

Mi volt az, amit addig még senki nem próbált?

Nos, a válasz legalábbis a legenda szerint 1740 körül jelent meg egy londoni lapan, egy hirdetés formájában is.

Valahogy így hangzott: Gentlemen kerestetik, vagy bármely más, viszonylag türelmes természetű úr, aki hajlandó hét esztendőn átlakozni Paints Hill Park egyik barlangjában, Mr.

A pozíció nem igényel különösebb képzettséget, csupán hajlandóságot a magányra és bizonyos rugalmasságot higiéniai kérdésekben.

Fizetendő a hét év sikeres letöltése után.

Amit a jelentkező kap. egy bibliát, egy szemüveget, ha kell, ha nem, egy lábtörlőt, aminek a rendeltetése kisé homályos, de a felszerelés része.

Egy szalmazsákot, egy homokkórát, egy gyapjóköpent és természetesen naponta ételt, italt a házból, ami a jelentkezőnek cilos: haj, szakál vagy körömnyírása hét évig.

Mosakodás kifejezetten ellenjavalt, hogy világosan fogalmazzunk.

Hamilton birtok nem hagyható el még rövid sétára sem.

A cselétséggel vagy bárki mással szó nem váltandó.

Ez nem kérés, hanem szerződéses kötelesség.

Napközben látható helyen tartózkodandó, nehogy a látogatók csalódottan térjenek haza.

Az ideális jelölt türelmes, nem igényli a társaságot vagy a szappant.

Csoda vagy sem? jelentkezett valaki.

A jelölt neve sajnos nem maradt fent, de látványremeteként beköltözött.

Egy mohos kis faépület a kertben, benne egy faasztal, egy nyikorgó szék, szalmával bélelt fekhelye.

Nem palota, de 700 ginélt az ember átvészeli.

Egyszerűen láthatónak kellett lennie, esetleg filozofikusan borongani az emberiség vétkei miatt, és talán elvétve a Bibliát olvasgatni.

Charles szinte felhőtlenül boldog volt.

A szomszédok sárgultak az ércségtől, a látogatók áradoztak, a klubok Londonban pedig csak egy témáról áradoztak, a rejtélyes, misztikus pénzhüli látvány remetéről.

Áms boldogsága sajnos, sajnos nem tartott sokáig.

Ez a felállás kvázi három hétig működött.

Aztán a remetének hülthelye nyomabesz.

Legalábbis így mesélik azok az anekdoták, amelyekben ez a történet él tovább.

Hamilton természetesen minden fűszálat megmozgat megtalálja.

Végül ráll el a csellengőszent emberre a helyi kocsmában dorbézolás és részekkornyikálás közepette, ami ha belegondolunk háromszoros szerződésszegés volt egyszerre, mivel hogy elhagyta a birtokot, beszélt az emberekkel és valószínűleg meg is mosakodott előtte, mert ugye azért a korcsmának is volt egy minimális színvonala.

A remete kísérlet véget is ért, a jelölt visszatért a civilizációba.

Valahogy így mesélték évszázadokon át, és csak hogy tévedés ne essen, az ebben az epizódban elmesélt történet ugyan követi ezt a legendát, de a dramaturgia az én agyamból pattant ki és színeződött.

És most jöjjön az a pillanat, amikor a szkepticizmus színre lép.

A PHill Park Trust kutatása szerint nincs korrabeli bizonyíték az eredeti hirdetése, amelyből ugye ez az egész sztori indul, mégpedig sehol, semmilyen korabeli újságban.

Az egész történet egyfajta szenzációhajház toposszába állt, amelyet újságírók és történetmesélők évszázadokon át idézgettek egymástól, amíg a folyamatos ismétlés miatt igazsággá merevedett.

De a konkrét bizonyíték nulla.

Mielőtt tovább mennénk, ugorjunk vissza pár száz évet.

Gyerekkoromban, na nem ez volt pár száz éve, de az egyik kedvenc könyvem egy gyűjtemény volt, ami klasszikus görög mondákkal volt tele, és amit én rongyá olvastam.

Az egyik kedvenc mondám diogenéz hordójáról szólt.

Amikor ezen az epizódon dolgoztam, önkéntelenül is eszembe jutott, mert ugye Diogenész, ez a görög filozófus volt az, aki pár száz éve konkrétan az időszámításunk előtti negyedik században egy hordóban élt.

Dinész szabad akaratából választotta ezt az életet, mert azt vallotta, hogy a gazdagság börtön, és hogy az egyetlen igazi szabadság az igénytelenség. provokálta a társadalmat, kritizálta a gazdagokat, és amikor maga Nagy Sándor látogatta meg, lenyűgözve a karizmatikus és szemtelen filozófustól, nagyvonulan megkérdezte tőre, hogy ugyan mit tehetnék érted?

Diogin legendásan impertinens válasza így hangzott: Ne takard előlem a napot!

A 18. századi látványremeték ezzel szemben nem a szegénységet választották, hanem a pénzt.

Nem azért éltek barlangban, hogy kritizálják a civilizációt, hanem azért, hogy szórakoztassák a gazdagokat.

És nem filozófusok voltak, hanem díszletelemek.

Tehát a gazdagok megvásárolták a szegénység filozófiáját, és státuszimbólumá alakították.

Diogenézója maga volt a szabadság.

A látványrevete barlangja viszont fizetett börtön volt.

Hihetetlen, de ebben a korszakban a remete lak már annyira beépült a birtoképítészetbe, hogy külön útmutatók és katalógusok is léteztek, amikből a földbirtokosok válogathattak, hogy felépíthessék a tökéletes remete lakot.

És azt is észbontónak tartom, hogy a kézikönyvek részletes leírásokat adtak szinte mindenről, hogy milyen legyen a barlang bejárata, a belső elrendezés, sőt még a moha ideális színezetét és a kövek dőlészét is előírták.

A remete élő vagy bábó csak egy további tudatosan tervezett márkaelem volt.

A pénzilér remetett története nem egyedülálló, amit a következő erősen anekdotikus sztorik is majd alátámasztanak.

Vegyük például azt a bizar esetet, amit a Viktor János kor anekdota gyűjtője, John Times mentett át az utókornak.

A sztori szerint egy titokzatos földpirtokos 1801 körül hirdetett meg évi 50 fontos járadékot annak, aki hajlandó hét évre a Föld alá költözni.

Tims írása szerint akadt egy bátor, vagy kétségbe esett jelentkező, aki négy teljes évig bírta a sötétségben.

A ballangja nem is volt annyira spártai.

Hidegfő, egy kisebb orgona és egy könyvtál várta.

Az ételt pedig névtelen kezek juttatták le neki.

A birtokos soha nem látta az arcát, csak az orgon a mély dallamaiból tudta, hogy a remetéje még életben van. igazi 19. századi Operaház fantom hangulat a dombok között.

Bár Tims megesküdött rá, hogy a sztori korrabeli lapokból származik, a hirdetés eredetijét azóta sem találta meg egyetlen kutató sem.

Aztán ott van egy másik anekdota Father Francisról Haxton Hallban.

Richard Hill földbirtokos alkalmazta őt és Father Francisról azt beszélték, hogy érdekes módon nem öregedett, mivel hogy mindig 90-nek tűnt.

Azt nem tudom, hogy ez most bók volt vagy sem.

Akárhogy is, Father Francis konzekvensen csak nyáron dolgozott, télen nyaralt, és amikor nem remetkedett, egy mechanikus bábot raktak a barlangjába.

Egy látogató így jellemezte, legalábbis a későbbi beszámolók szerint.

Az arc életszerű, a figura merev, ami talán a legkíméletesebb kritika, amit egy báburól valaha is adtak.

Itt egyébként érdemes megjegyezni, hogy ezek a korai automaták a 18. századi technológia csúcsát képviselték, amolyan protó Disney élményt kínálva a látogatóknak.

Sokszor gombnyomása vagy az ajtónyitásakor mozdultak…

Említett entitások

Témák

  • 18. század
  • angol arisztokrácia
  • kertépítés
  • birtokrendezés

Hallgasd meg

Gyakori kérdések erről az epizódról: „Fizetett magány. A látványremete”

Miről szól ez az epizód: „Fizetett magány. A látványremete”?

Ebben az epizódban Charles Hamilton Gonter, egy gazdag örökös életét és a 18. századi angol arisztokrácia kertépítési és birtokrendezési trendjeit ismerhetjük meg. Az adás bemutatja, hogyan vált a birtok a tulajdonos intellektusának és gazdagságának kiterjesztésévé, és milyen… Az epizód a agytágító podcast című magyar podcast egyik adása, megjelenés: 2026. 03. 10..

Milyen témákat érint ez az epizód: „Fizetett magány. A látványremete”?

Fő témái: 18. század, angol arisztokrácia, kertépítés, birtokrendezés.

Mikor jelent meg és milyen hosszú ez az epizód: „Fizetett magány. A látványremete”?

Megjelenés: 2026. 03. 10.. Hossz: 19 perc. Az epizód a Podiverzumon hallgatható meg: https://podiverzum.hu/podcast/agytagito-podcast/fizetett-magany-a-latvanyremete

Több epizód a agytágító podcast-ből

Hasonló epizódok más magyar podcastokból