Híd nyugatra Podcast

Százhetvenhetedik - Extra - Epizód

· PT55M12S

Összefoglaló

Szabina, a Hídnyugatra Podcast 177. különkiadásának vendége, megosztja élettörténetét és Egyesült Királyságba való kiköltözésének körülményeit. Beszél gyerekkoráról, tanulmányairól, súlyos betegségéről és transzplantációjáról, valamint a gyógyulás utáni újrakezdésekről. Kiemeli…

Röviden

Műsor
Híd nyugatra Podcast
Megjelenés
2025. 10. 20.
Hossz
55 perc
Szereplők, említett nevek
Gyuri Bosch
Témák
élettörténet, egyesült királyság, transzplantáció
Átirat
Az epizód beszélt szövege alapján indexelve

Ebben az epizódban

Podcastünket az Egyesült Királyság kormánya nem segítette ezzel szemben Serezónak és Hentesnek nagyon szépen köszönjük a támogatásukat.

Szervusztok kedves hallgatók Derente tartománytól Salzburgig.

Ez itt a Hídnyugatra podcast 177. különleges epizódja.

Ezen a felvételen itt van Szabina. >> Sziasztok! >> És én Isti.

A felvétel napján 2025. október 17-e, szombat van, a Magyar Festészet napja.

Az évből még 74 nap van hátra.

Egy különleges lehetőségre csaptam le, ezért a szokástól eltérő formátumot fogtok hallani.

Remélem elnyerít tetszéseteket.

Ma egy vendéget hívtam, aki elhagyta Magyarországot és új életet kezdett külföldön.

Az ő története sok szempontból különleges.

Nem csak azért, mert frissen költözött ki az Egyesült Királyságba, hanem azért is, mert az út, ami ideig vezetett, tele volt újrakezdésekkel, bátorsággal és kitartással.

Vendégem Szabina, aki a gyerekvédelmi területről érkezett, és most az Egyesült Királyságban próbál új szakmát és személyes életet építeni. [Zene] >> Szia Szabina!

Köszönöm, hogy elfogadtad a meghívást. >> Én is köszönöm. >> Kezdjük a legelején.

Mesélsz egy kicsit arról, honnan indultál? >> 35 éves vagyok.

Makon nőttem fel, és utána elkerültem Budapestre, mert a bárciigusztávra jártam, gyógypedagógiát tanultam.

Elég sok minden történt közben, merthogy én egy születési rendellenességgel jöttem a világra, ami azt jelenti, hogy később kamaszkoromban rengeteget voltam kórházban, mátranszplantációs várólistára kerültem.

Az egyetemet is így indítottam, hogy rögtön akkor kezdő kaptam a sikeres riadót, amiáltal tulajdonképpen életben maradtam.

Előtte ilyen három évig folyamatosan kórházból kibejárkáltam.

Akkor visszamentem a transzplantáció után egyetemre voltak csúszásaim, vissza-vissza kerülgettem kórházba, később átmentem levelezőre, merthogy elegem lett abból, hogy én csak tanulok.

És az első munkahelyem az egy az egyik nagy bank volt Magyarországon, ahol ilyen hiteleket, hitelkártyát árultam.

Az egy idő után nagyon unalmassá vált, és gondoltam, hogy akkor váltok, kipróbálok valami mást. >> Ilyen sokat jártál a kórházban.

Az tanított neked valamit? >> Nem bent lenni volt a nehéz, mert igazából ott nincs az embernek választása.

Ott van, fekszik, történnek vele dolgok.

Igazából én elég rossz állapotban voltam a vége felé már.

Egyik se nagyon volt, egyiknek se nagyon volt értelme igazából.

Végül volt egy splenorenáris műtétem, aminek az volt a lényege, hogy kivették a lépemet, csökkentették a májba lévő nyomást, mert nekem belső vérzésem volt.

Akkor megmentették az életemet, utána még bent voltam egy darabig kórházba.

A kórházban nagyon sok fájdalomcsillapítót kaptam.

Arra rászoktam, mert ez mind ilyen opiát volt.

Amikor mondták, hogy hazajöhetek, akkor azt le kellett rakni.

Akkor még egy évig magántanuló voltam, mert sokszor visszakerültem a kórházba.

Onnantól kezdve volt talán nehezebb, amikor már 20 évesen kaptam új májat, akkor újr kezdtem az egyetemet, mert az első évben passzíváltatni kellett, mert otthon voltam.

Nem mehettem először nagyobb közösségbe.

Kivitelezhetetlen volna Pest lett volna Pesten az, hogy én mondjuk elmegyek a boltba, vagy beülök a többi hallgató közé.

Sok volt a ráépülő tárgyam, emiatt javasolták a tanulmányi osztályon a szüleimnek, hogy mert ugye én kórházban voltam, ezt ők intézték, hogy akkor az egész évveltő passzíválthassam.

Otthon voltam, utána visszamentem Budapestre, és akkor már jól voltam, és az a rész volt talán így a nehezebb, amikor így, hogy így van jövő, van következmény, tehát hogy így tervezni kell.

Előtte úgy könnyebb volt, mert nem volt választás.

Gondolom neked se volt egy sétagalap, de ez sokunkra számára elképzelhetetlen az.

Tehát hogy én én még életemben nem voltam úgy, hogy felvágnak vagy valami, úgyhogy hát szörnyű belegondolni is nehéz.

A nagyon sok erő és kitartás kell kel kellhetett ahhoz, hogy ezt így végigcsináld.

És az egyetemi évedidre, hogy emlékszel vissza?

Említetted, hogy levelezőn csináltad?

Az a vége volt csak, >> de addig közösséget sikerült építened.

És >> én nagyon sokáig online voltam, tehát kamaszkoromtól, amikor bekötötték az internetet, én már online barátkoztam, aztán ez nem változott meg 20-as éveimben se.

És mire gyakorlatilag visszakerültem a suliba, nekem már a sulin kívül voltak barátaim, szóval én leginkább velük lógtam.

Volt egy-két egyetemi évfolyamtársam, akivel jóbak voltam.

Ugyanúgy bejártam az órákra, ugyanúgy elmentem bulizni, mert nappalin kezdtem, csak voltak csúszásaim.

Először nem annyira vettem komolyan a sulit.

Akkor pártártból buktam, utóvizsgázni jártam.

Az utóvizsgákon már mindig jó jegyeim voltak, mert akkor rájöttem, hogy tanulni kéne, nem úgy, mint a gimnáziumban, hogy csak bevágtam a táskámat a sarokba, és másnap bementem iskolába, hanem tényleg le kéne ülni tanulni.

Úgyhogy az első igazából végigbuliztam gyakorlatilag a nappal is részt.

Mellette mindig bementem órára, ugyanúgy jártam kocsmázni, szórakozóhelyekre, gyakorlatilag mindent ugyanúgy csináltam, mint a többiek, úgyhogy nem igazán volt különbség.

Annyi, hogy nem feltétlenül az évfolyamtársaimmal barátkoztam, merthogy már volt addigra baráti társaságom, mire f fel felmentem.

És ö utána, amikor teljesen másokból, az egy nőgyógyászati probléma volt, bekerültem kórházba, akkor már éppen végeztem volna a terepgyakorlatomat, csináltam, utána már csak állam szakdolgozott államvizsga lett volna.

Annyit hiányoztam a terepgyakorlatról, hogy nem fogadták el.

És úgy voltam vele, jó, akkor ezt én nem csinálom tovább.

Átmegyek levelezőre és elmegyek dolgozni.

Úgyhogy legyen pénzem, ne az legyen, hogy csak diákmunkából van zsebpénzem.

Anyukám még támogattak, fizették az albérletet meg mindent.

De az is egy idő után már olyan volt, hogy én szerettem volna többet finanszírozni magamnak, és egy teljes állásból, ráadásul egy banki állásból, akkor 2017 környékén elég jól elvoltam gyakorlatilag, és mellette fejeztem be a bank mellett a terepgyakorlatot.

Tulajdonképpen az volt az reggel, elmentem tanítani, utána elmentem dolgozni, este 7:00-kor végeztem, utána hazamentem, utána kezdtem előlről.

Tehát az egy ilyen időszak volt.

Addigra elegem lett a bankból.

Igazából nem adott elég ingert, és több mint két év után végül én azt ottam, és elmentem éjszakást gyerekfelügyelőnek.

Az a gyermekvédelemben úgy van, hogy a gyerekfelügyelő az, akinek nincs úgymond olyan papírja, még nem volt meg a diplomám, csak az érettségim.

Szóval egy csoport úgy áll össze, hogy gyerekfelügyelők, nevelő és én gyerekfelügyelő voltam, állandó éjszakás.

Hát ez mondjuk elég forró topik mostanában Magyarországon ez a gyermekvédelem. >> Tudnék mesélni? >> Na meséljél. >> Katasztrófa. >> Én a miskolci gyvében tartottam karban az informatikai rendszert egy kicsit, tehát azért én is láttam dolgokat, de hát nyilván a te tapasztalatot sokkal mélyebb.

Hát el tudnád mesélni kedves hallgatóinknak is, hogy esetleg, hogy mire készüljenek?

Tehát, hogy milyen az a tejjel mézzel folyó Kánán, amivel ott a gyerekek ellózgatják mindennapjaikat, és és hogy a a konzolok hegyein, számítógépes konzolok hegyein labdáznak, hogy pontosan ez hogy is néz ki. >> Akkor először azzal kezdeném, hogy alapjában véve nagyon kevés ember van, aki a gyerekek miatt hagy el egy helyet, vagy a gyerekek miatt hagyja el a szakmát, akárhogy is viselkednek, az már csak egy hozadéka annak a rendszernek, amibe élnek.

Úgy kell elképzelni, hogy nagyjából 12 fős egy csoport papíron.

Na most ez azt jelenti, hogy nagyon sokszor vannak szökésben, ami azt jelenti, hogy vagy tudjuk éppen, hogy hol vannak, vagy nem.

Nagyon sokszor tudjuk, de nem lehet mit csinálni.

Hiába szólunk a rendőrségnek, van, hogy tehetetlenek, van, hogy nem érdekli őket.

Van sokszor, hogy nem tudjuk, hogy hol van a gyerek, és akkor majd egyszer hazajön.

Mivel ezek nem zárt otthonok, ezért szabadon jöhetnek, mehetnek. életkor alapján van kimenő, ami azt jelenti, hogy például 14 évesen, hogyha iskola utána a haverjaival el akar menni valahova, akkor jobb esetben elkéreckedik, szól, hogy mikor jön, mikor megy.

Nyilván van olyan idő, amikorra haza kell érni.

Ez is életkor szerint meg egyénfüggő, hogy ki mennyire megbízható, ki az, aki tényleg ott van, ahova mondja, hogy megy.

Aztán vanik van, amikor nem jönnek haza, nem időre jönnek haza, éjszaka jönnek haza.

Ez így változó, mivel hogy ugye nem börtön egy sima gyerek otthon, hanem tényleg szabad mozgás van.

Nyilván ez gyámmal van egyeztetve.

Aztán van, amikor nagyon kevés, mert ugye ezek hivatalosan ugye egy kitagolás által ezek nem lehetnének nagy intézmények.

Valójában ez nagyon sokszor úgy néz ki, hogy ilyen nagyon régi nagy épületekbe a csoportok külön vannak választva külön lakóegységekbe.

Egy lakóegység úgy néz ki, mint egy nagyobb családi ház, több szobával, két-három ágyas szobával.

És én négy ágyasat még nem láttam, csak nagyon piciknél, tényleg az ilyen obi korosztálynál, de a kamaszok meg a nagyobbak már ilyen két-három ágyasban vannak, és van saját fürdőszoba.

Öltalában azért kettő van, azért kettő illik, hogy legyen.

Van egy nevelői szoba, van nappali, általában amerikai konyhás, és akkor ott lehet tévéni.

Ha van számítógép, akkor azt az általában nincsen.

Az se a legjobb minőségű konzolok nagyon ritkán vannak.

Ha valami adományba, csúran, cseppen, akkor van egy ideig, óráig, aztán történik vele valami.

Telefonjuk van a gyerekeknek, azzal tudják, wifi van.

Ez egy ilyen alap, ami alapjában éve nem rossz.

Öltalában nagyon lepusztult minden.

Még egy kicsit jobban is hangzik, mint amire én emlékszem, mert amikor én láttam, akkor 1000 éves építőkockák voltak a játékok, meg ilyen szakadt ilyen babák meg tehát így nem igazából nem szakadtak voltak, mert ezek az ottaniak az állapotmegőrzéssel törődtek, de az nagyon szomorú volt látni, hogy hogy mennyire kevés saját cuccuk volt, illetve mennyire kevés és mennyire rossz minőségűek voltak magukkal. a játékok is.

Tehát ez, amit elmondasz, az már fejlődésnek gondolom. >> Ez is változó egyébként, attól függ, hogy mennyi adomány érkezik a helyre, mert ahova semmi, ott elképzelhető, hogy a mai napig ilyenek a játékok.

Nekem azért olyan helyekre volt szerencsém általában bekerülni, ahol az adomány azért jött, és csomószor voltak szép játékok, szép könyvek.

Nyilván ezek idővel elhasználódnak, eltörnek, elkopnak. azért a gyerekek csak játszanak vele, vagy olyan is van, hogy szándékosan teszik tönkre, de az se úgy, hogy akkor ő most tényleg leül és direkt szétrombolja, hanem jön egy nagy feszültség, jön egy stresszhelyzet és akkor eltöri.

De hát melyik felnőttnek nincsen olyan nagy feszültség, stresszhelyzet, hogy valamit ne tenne tönkre?

A minden, amit használsz, az tönkremegy, meg elavul, meg Isten mentsen, hogy én bárkit hibáztassak azért, mert eltörik egy játék, hanem inkább itt az a az a lényeg, hogy mennyire lehet pótolni az ilyeneket, mert nyilván nem szabad rombolni, meg meg azt nem nézzük senki jó szemmel, hogyha szándékosan rombol valaki.

De hát ha valami tönkremegy, azt azt tudják-e cserélni meg.

Én rossz körülményekkel szembesültem, amikor ott ott voltam, de hát nyilván ez Miskolc az nem a világ leg előrehaladottabb, főleg gyermekvédelmi szempontból nem volt a legelőrehaladottabb megfrekventáltabb helye, illetve hát a dolgozókkal nem volt baj, mert lelkesedés meg szeretet meg meg minden volt, csak hát az anyagiak azok nem voltak olyanok, amik amik méltóak lettek volna. gyermekekhez. >> Igen, igen.

Meg a másik az, hogy egy-egy helynek az állapota azért tükrözi a gyerekek állapotát is.

Tehát hogyha nem ilyen állapotban lennének mentálisan, lelkileg a gyerekek, akkor a környezet is sokkal jobban nézne ki.

Tehát hogy minél úgymond, mert az az is egy dolog, hogy kevés a pénz, minél lassan ér oda, mert tényleg, hogyha valamit ki kell cserélni, én nem csinálhatom meg, mert akkor majd elővesznek.

De mire odaér, az körülbelül egy ilyen élet, mire bármi is történik, de minél jobb állapotban vannak a gyerekek, annál szebb a környezet. >> Nehéz volt az az időszak, vagy könnyebb volt, vagy lelkileg megterhelő, vagy vagy felszabadító, vagy találtál benne szépet, vagy esetleg rosszat is? >> Is is, mert nagyon sok nagyon jó kollégával találkoztam, akik tényleg szeretettel, hivatástudattal dolgoztak.

A az nagyon az az tényleg tök jó volt.

Olyankor tényleg lehetett haladni egy csoporttal, lehetett megfelelő szabályokat felállítani, egyességet kötni a gyerekekkel.

Nyilván van aki tartja, van aki nem, de ott el lehet érni napról napra kisebb sikereket.

Ami tulajdonképpen tényleg nehéz, az az, ahogy a rendszer teszi tönkre a gyerekek maradékát. gyakorlatilag meg azok az azok az emberek, akik tényleg bántalmazó magatartással viszonyulnak.

És itt nem csak arról beszélek, hogyha megkörnyékezik őket, olyat is láttam, de aki tényleg üvölteni jár be, aki már ha így rágondol a munkahelyre, tehát egy-két kolléga néha olyanokat mondott, tehát volt is több összetűzésem kollégákkal, volt amikor főnökkel, merthogy egyszerűen alkalmatlan volt arra, hogy a gyerekek közelébe menjen.

De az, hogy a gyerekek hétköznapokon a deviáns viselkedés, nem mindenki, de nagyon sokszor akár szerat, akár alkoholizmus, akár prostitúció, az tényleg már csak a rendszer hozzadéka az, hogy nincs néha egy normális pszichológus, ha van, nem ér rá, nincsen fejlesztőpedagógus nincsen gyógypedagógus.

Tehát gyakorlatilag tényleg nincsen.

Hát volt olyan hely, ahol én voltam a nappalos nevelő. volt két félállásos éjszakás kollégám egy csoportra, és hétvégén a csoport bezárt, mert nem volt ember.

És ez azt jelentette, hogy az abban a csoportban lakó gyerekek a szomszédépületbe mentek át hétvégére aludni.

Na hát ez olyan, mintogyha otthon anyámék kamaszkoromban közölték volna velem pénteken, hogy fogjad a cuccodat, fiam, most átköltözöd a szomszédba a hétvégére,…

Említett entitások

Témák

  • élettörténet
  • egyesült királyság
  • transzplantáció

Személyek

Hallgasd meg

Gyakori kérdések erről az epizódról: „Százhetvenhetedik - Extra - Epizód”

Miről szól ez az epizód: „Százhetvenhetedik - Extra - Epizód”?

Szabina, a Hídnyugatra Podcast 177. különkiadásának vendége, megosztja élettörténetét és Egyesült Királyságba való kiköltözésének körülményeit. Beszél gyerekkoráról, tanulmányairól, súlyos betegségéről és transzplantációjáról, valamint a gyógyulás utáni újrakezdésekről. Kiemeli… Az epizód a Híd nyugatra Podcast című magyar podcast egyik adása, megjelenés: 2025. 10. 20..

Kik szerepelnek vagy kiket említenek ebben az epizódban: „Százhetvenhetedik - Extra - Epizód”?

Az epizódban a következő nevek szerepelnek vagy hangzanak el: Gyuri Bosch.

Milyen témákat érint ez az epizód: „Százhetvenhetedik - Extra - Epizód”?

Fő témái: élettörténet, egyesült királyság, transzplantáció.

Mikor jelent meg és milyen hosszú ez az epizód: „Százhetvenhetedik - Extra - Epizód”?

Megjelenés: 2025. 10. 20.. Hossz: 55 perc. Az epizód a Podiverzumon hallgatható meg: https://podiverzum.hu/podcast/hid-nyugatra-podcast/szazhetvenhetedik-extra-epizod

Több epizód a Híd nyugatra Podcast-ből

Hasonló epizódok más magyar podcastokból