Igaz történetek

#105 Nem vagy defektes – Geréby Fruzsi

· PT29M51S

Összefoglaló

Geréby Fruzsi a gyerekkora óta tartó fájdalommal élésről és a diagnózis nélküli szenvedésről beszél. Az orvosok tehetetlenek, de ő megosztja történetét.

Röviden

Műsor
Igaz történetek
Megjelenés
2025. 03. 06.
Hossz
30 perc
Szereplők, említett nevek
Geréby Fruzsi
Témák
pain, suffering, diagnosis, doctors
Átirat
Az epizód beszélt szövege alapján indexelve

Ebben az epizódban

♬ ♬ Ezért itt az Igaz Történetek podcast.

Én Heller Gábor vagyok. ♬ ♬ Kevés elkeserítőbb dolog van annál, amikor gyerekkorod óta fájdalommal élsz, és tudod, hogy valami nagyon nincs rendben a testeddel.

Az orvosok széttárják a karjukat, fogalmuk sincs, hogy tudnának segíteni.

Rosszabb esetben azt gondolják, hogy csak szimulálsz.

Egy gyógytornász éveken át munkája során sok embert támogatott, gyógyított fizikai problémái enyhítésében, csak épp saját szenvedésén nem tudott segíteni.

A megoldás aztán egy teljesen váratlan helyről jött.

Hatéves voltam, amikor az első fejfájós tüneteim elindultak.

Igen komoly fejfájásaim voltak az iskolában, amivel elkezdtek a szüleim mindenféle orvosokhoz vinni, és mindenféle visgálat, koponya CT után igazából semmilyen megoldást nem kaptam az orvosoktól erre.

Akkor már elhangzott, hogy biztos csak nagyon izgul a gyerek az iskolában, vagy hogy nem szeret iskolába járni, és kifogásokat keres.

Nagyjából egy-két év múlva kezdődtek az emésztőszerv-rendszeri panaszaim hasfájások mindenféle ezzel kapcsolatos tünet.

Mindenféle irányban vizsgáltak.

Felmerült a hisztamin intolerancia.

Igazából nem segített semmi diéta.

Erre se tudtak konkrétumot mondani, úgyhogy erre is csak így legyintettünk, hogy jó, hát ilyen az élet, ezzel együtt kell élni.

Nagyjából ezzel egy időben kezdtem el versenyszerűen korcsolyázni, és ezt olyan 6 évig végeztem.

Egy ilyen elit sportként versenyeztem, viszonylag magas óraszámban edzedtem napi rendszerességgel, de ezek a tünetek és ezek a panaszok igazából folyamatosan fennálltak ez idő alatt is, és ahogy elkezdtem kamaszodni, egyre komolyabbá kezdtek válni ezek a tünetek, és már a felfájás meg az emésztőrendszeri panaszok mellé megjelentek nagyon komoly nőgyógyászati tünetek és fájdalmak, illetve mozgásszerv-rendszeri panaszok és fájdalmak is.

Nagyon sok orvosnál jártam mindenféle vizsgálatokon, ahol semmilyen konkrét megoldást vagy javaslatot nem tudtak mondani ezekre a problémákra.

Úgyhogy én úgy döntöttem, vagy elkezdtem azt így mondani magamnak, hogy ez teljesen normális, biztos mindenki más is ezzel él együtt, hogy mindenféle fájdalmai vannak akár napi szinten.

Akkoriban a nagymamám mutatta meg nekem a Cataflam nevű gyógyszert, ami szépen benn volt mindig a táskámban, és akkor amikor úgy éreztem, hogy gond van, dobálgattam be ezt a gyógyszert.

És az se tűnt fel igazából senkinek, hogy ezen a gyógyszeren kívül semmilyen más gyógyszer nem működött nekem egyébként, és egyéb fájdalomcsillapítók egyáltalán nem hatottak, és csak ezt az egy dolgot tudtam használni.

Ez idő alatt én kialakítottam egy olyan technikát igazából saját testemmel kapcsolatban, gyakorlatilag ilyen két párhuzamos síkon futott az életem, az egyik volt a magasan teljesítő élsportoló, aki elit gimnáziumba jár. és nagyon sokat kell tanulnia, és a másik volt az a Fruzsi, akinek folyamatos fájdalmai és nehézségei vannak, és a kettő az igazából egy ideig nem találkozott, és nem volt keresztmetszete a dolognak, vagy párhuzamos metszete.

Úgy voltam vele, hogy ez így nem befolyásolja egyik a másikat, ezt így nyugodtan lehet csinálni a kettőt egyszerre.

Olyan 16 éves koromban már azért volt egy olyan nagyon rapszodikus gerinc problémám, ami miatt három hétig nem tudtam járni.

Ott már azért feltűnhetett volna, hogy valami nincs annyira rendben.

Illetve a gimnáziumban is azért voltak napok, amikor „bérelt helyem” volt a gyengélkedőn, és az ápolónő tudta, hogy jön a Fruzsi, magzatpózban fog feküdni az ágyban, adjuk neki a gyógyszereket, amiktől nincs jobban.

Ott is volt ezért egy-két ilyen szélsőséges történet, amikor mondjuk annyira rosszul voltam, hogy taxit kellett hívni értem, mert nem tudtam volna haza menni, és négykézláb kellett kimásznom a taxiig, mert nem tudtam járni.

És még itt sem kezdett el senki abban gondolkodni, hogy lehet, hogy mélyebben utána kéne nézni annak, hogy mi a probléma.

Mivel annyi orvosi hiteltelenítéssel talákoztam gyerekkoromban, hogy állandóan azt mondták, hogy cuki kislány, sportoló, meg olyan jól néz ki, biztos nincsen semmi komoly baja, hogy én nagyon hosszú ideig, és a kamaszkoromban még teljesen azt gondoltam, hogy biztos mindenki más is ugyanígy él.

Nem merült fel bennem az az opció, hogy másokat megkérdezzek erről, vagy beszéljek róla, mert egy idő után mivel nem kaptam segítséget ezekben a fájdalmakban meg problémákban, azt gondoltam, hogy akkor erről nem kell beszélni, mert hogy nincs rá megoldás, és akkor minek beszéljek róla.

És nagyon furcsa, mert ha próbálok így visszaemlékezni, akkor igazából egy ilyen tompaságra emlékszem még a kamaszkoromból, hogy ugye a gyógyszerek miatt is meg az, hogy nagyon-nagyon le voltam terhelve fizikálisan és mentálisan, élsport meg elit gimnázium együtt azért az egy elég durva párosítás, és hogy egyszerűen nem voltam a tudatában szerintem annak, hogy mennyire komoly fájdalmakkal élek folyamatosan, mintha ezt így nem éreztem volna annak a mélységében, mintha nem lett volna meg az a kommunikáció a test és az agy között, hogy érzed azt, hogy egyébként ez egy nagyon komoly probléma, meg egy folyamatos probléma.

Egy-két technikai elem volt az élsportban, ami nagyon nehezen ment, és amire az edzők nem tudtak magyarázatot adni, hogy miért nem megy, és akkor mindig azt mondták, hogy te ilyen béna vagy, meg suta vagy, meg jött a címkézés, hogy tehetségtelen, stb.

Kisgyerek koromtól fogva volt bennem egy drive, hogy magamtól is próbáltam tornázni meg edzeni otthon külön, és hogy nem jutottam velük előrébb, és nem értettem, hogy másnak miért megy, és nekem miért nem?!

Van például egy ilyen emlékem egy balett óráról.

Akkor hatéves lehettem, a Rottenbiller utcai balettiskolába jártam, hogy a balettórának a része volt, hogy az óra közepén mondta a tanárnő: Jó hát akkor most gyerekek álljunk fel, és mindenki csússzon le spárgába.

És így az első három sor mintha ez a világ legtermészetesen dolga lenne, lecsusszant és így üldögélt spárgában, és nekem soha nem ment le magától, és fájt és húzódott és akadt, és én nem értettem, hogy miért van az, hogy másnak ez ilyen elképesztően könnyen megy, és én meg itt összevissza szenvedem magam, és igazából semmi.

Ez a spárgás balettóra volt az első olyan alkalom, amikor ez az ilyen szégyenérzet megjelent azzal kapcsolatban, hogy én kevesebb vagyok, és hogy mások jobbak nálam, és én valószínűleg nem vagyok elég, mert én egy ilyen defektes vagyok, hogy nekem ez így nem megy.

Szégyelltem is, hogy én az országos bajnokságokon indulok korcsolyázóként, dehát nem tökéletes a spárgám, és akkor én ilyen tehetségtelen, béna ember vagyok.

Jó, hát ezt csinálni kell, kibírjuk, megyünk tovább.

Annyira nem kaptam benne orvosi segítséget, hogy egy idő után azt éreztem, hogy ezekről beszélni egyrészt másoknak terhes, tehát az, hogy nekem mindig fáj valami, az kényelmetlen egy csomó embernek, másrészt meg teljesen beépítettem azt a tudatot, hogy ez teljesen normális dolog, és hát az élet az ilyen, és mindenki szenved, és igazából így éli mindenki az életét.

Én orvosnak szerettem volna menni, de pár pont miatt nem jutottam be az orvosi egyetemre, és akkor a reumatológus nagymamámnak az unszolására a gyógytornász szakot jelöltem meg végül, amire fölvettek, de mivel nekem ez egy ilyen kompromisszumos életút lett, ez a gyógytornász akkoriban, hogy én nem ezt szerettem volna elsőre.

Hoztam egy döntést az első félévben, hogy jó, hát ha ez lett, akkor viszont én egy nagyon specifikus témával szeretnék foglalkozni ezen a szakmán belül, és ez lett a táncmedicina, ami a baletteseknek, klasszikus baletteseknek a rehabilitációival, sérüléseivel foglalkozó külön tudományág.

Elkezdtem beleásni magam már ott az egyetem első évében ebbe a témába, és nagyon hamar találkoztam azzal, hogy Magyarországon nincsen továbbképzés erről, meg nem nagyon vannak elérhető adatok meg cikkek ebben, úgyhogy angol nyelven elkezdtem autodidakta módon kiképezni magamat ebből a témából.

Amikor a szakdolgozatig eljutottam pár évvel később, akkor találkoztam Dr.

Mády Ferenccel, aki akkor volt az Operaháznak az ortopéd orvosa, a kandidátusi disszertációjával, ahol említ egy hipermobilitás szindróma nevezetű állapotot, ami egy ilyen kötőszövetes, veleszületett genetikai betegség tulajdonképpen, ami a táncosokat nagy arányban érintheti.

Én akkor tálkoztam először ezzel a fogalommal meg ezzel a tünetegyüttessel, ez egy szindróma igazából.

Ezt nekünk egyáltalán nem tanították, de akkor ezt úgy feljegyeztem magamban, hogy aha, ez a balett táncosokat így nagy mértékben érintheti, és hogy erre majd külön szűrni kell, ha az ember dolgozik velük.

Mindeközben csináltam az egyetemet, és a tünetek, panaszok egyre fokozódtak.

Az egyetemi éveim alatt leginkább derék- és vállfájdalmaim voltak, de a nyakammal is voltak gondok.

A mindennapos fájdalmak miatt hozzászoktam ahhoz, hogy vannak bizonyos gyógyszerek, amiket beszedek, ha már nagyon elviselhetetlen az állapot, de igyekeztem nem folyamatosan szedni őket.

Tehát amikor már tényleg az elviselhetetlen kategóriában volt, hogy nem tudok felkelni az ágyból, ha egyébként nem veszem be, akkor bevettem, de mivel egyébként nem szedtem minden egyes nap, ezért amikor az orvosi vizsgálatokon megkérdezték, hogy szedek-e rendszeresen gyógyszert, akkor szépen mosolyogtam és nem.

És ez valahogy... ez sose jutott el odáig a kérdezés vagy kikérdezés a vizsgálatoknál, hogy ez kiderüljön, hogy egyébként elég rendszeresen szedek gyógyszereket.

Nagyjából 15 éve szedtem már a Cataflamot, mire rájöttem, hogy egyébként ez rendszeres gyógyszer szedésnek minősül tulajdonképpen.

És itt az egyetemi évek alatt már sok volt a mozgásszervi panasz meg a fájdalom, akkor ezek kerültek főleg fókuszba, addigra már az egyetem miatt abba kellett hagynom a rendszeres testmozgást, és egyébként ez idő alatt rosszabbak lettek a tünetek.

A sok ülés meg egy helyben töltött helyzetek miatt igazából romlott maga az állapot.

Ugyanakkor, amikor a szakdolgozat írásomnál a kutató munka miatt megtaláltam a Mády professzor urat, akkor találtam rá Simon-Hatala Bolgárkára, aki szintén táncmedicinában jártas gyógytornászként dolgozott akkor éppen Magyarországon, és rajta kívül nem találtam mást, aki ezzel az egész területtel foglalkozott volna.

Én meg azt éreztem, hogy nekem szükségem lesz egy mentorra a munkám során, és akkor felvettem vele a kapcsolatot.

Elindult egy elég jövedelmező mentor-tanítvány kapcsolatunk, ami aztán később egy nagyon kedves barátsággá nőtte ki magát az évek során.

Ő mindig adott nekem szakmai tanácsot, egy idő után dolgoztunk is együtt, illetve a diploma megszerzését követően kórházban dolgoztam, ahol szintén az volt, hogy egy nagyon fizikális munkát kellett végeznem.

Több végtagbénult embereket kellett átültetni kerekesszékbe, mozogni tanítani, emelgetni, ami szintén rontott a tüneteken, de ott is mindig azt gondoltam, hogy jó, hát nagyon sok fizikai megterhelésnek vagyok kitéve, biztos az összes többi kollégának is ilyen tünetei vannak, mint nekem.

Amikor már gyanúsnak kellett volna egyébként lenni, hogy ott már elindultak például ilyenek, hogy sípolt a fülem, néha nem hallottam az egyik fülemre.

Volt olyan, hogy egy emelésnél egy viszonylag nagyobb termetű beteget kellett megemelni, ott a hasam fájdult, azért az se egy normális dolog.

Ezek akkor még így nem álltak össze, hogy egyébként itt valami nem az átlagos lesz.

Igazából ami számomra rendkívül dühítő volt, az az, hogy sosem kaptam egy egyértelmű magyarázatot.

Ami nagyon sok csalódottságot okozott nekem igazából, és ami a saját érzéseimet bizonytalanította el hosszú távon, az pont az volt, hogy az emberek, akiknek bizalmat szavaztam, és az az irdatlan mennyiségű pénz, amit én magánorvosokra költöttem igazából azért, hogy végre valaki higgye már el, hogy tényleg vagyok annyira rosszul, mint amit állítok.

Amikor még gyerek az ember, akkor azt elhiszed, amit a felnőtt mond neked.

Hogy veled van a probléma, hogy te csak problémás vagy, hogy te nem akarsz iskolába járni, te biztos csak túlszorongod magad, hogy unatkozol, hogy hülyeségeid vannak, és én ezt nagyon sokáig beépítettem a tudatomba, hogy igazából hát biztos csak izgulok a matek dolgozattól, vagy nem tudom, és akkor azért vannak nekem a panaszaim.

És ahogy nyilván idősebb lettem, meg elkezdtem felnőni, és realizáltam, hogy hát de én ismerem saját magam, és hogy tudom azt, hogy amikor én segítséget kérek, az már nagyon a vége a történetnek, és hogy ott már tényleg az van, hogy nem tudom megoldani, de hogy ezek nagyon valós meg reális megélések, de hogy nem kapok benne segítséget.

Ez a kilátástalanság egy idő után így rátette a bélygegét arra, hogy megpróbáltam ezt így elfogadni, hogy ezzel együtt kell élni, és mert soha semmi nem volt, ami úgy igazán működött volna, ezért én magamnak se tudtam akkor még ezt kezelni, mert nem értettem, hogy mi áll a hátterében, nem volt olyan tapasztalatom, hogy valamitől ez jobb lehet, és csak egyszerűen elfogadtam, hogy jó, hát akkor ez van.

Az orvosi hiteltelenítések, amikkel találkoztam, azok nagyon-nagyon dühítőek voltak egyébként.

Volt konkrétan olyan orvos, aki azt mondta nekem szemtől szembe, hogy szerinte elmebeteg vagyok, és hogy pszichiátriai gyógyszert kéne szednem, és akkor minden rendbe jön.

Ő azt is mondta még, hogy biztosan túl keveset eszem és ez ráment az idegrendszeremre.

De olyan orvos is volt, aki csak így széttárta a karját, és azt mondta, hogy nem tudja, mi a gond, dehát én olyan jól nézek ki, hogy nagyon komoly bajom nem lehet.

A düh, az sokkal később jelent csak meg ezekkel kapcsolatban utólag visszagondolva, amikor már jobban ráláttam vagy jobban értettem azt az állapotot.

Mindeközben a kórházi munkámat azt egy pár év után befejeztem, mert állást kaptam egy professzionális baletteseket képző intézménybe gyógytornászként.

Ott egyedül dolgoztam gyakorlatilag az intézmény összes hallgatójával, ami viszonylag nagy létszám volt.

És akkor elkezdtem alkalmazni azt a sok tudást, amit az egyetem alatt magamnak összetrombitáltam,…

Említett entitások

Témák

  • pain
  • suffering
  • diagnosis
  • doctors

Személyek

Hallgasd meg

Gyakori kérdések erről az epizódról: „#105 Nem vagy defektes – Geréby Fruzsi”

Miről szól ez az epizód: „#105 Nem vagy defektes – Geréby Fruzsi”?

Geréby Fruzsi a gyerekkora óta tartó fájdalommal élésről és a diagnózis nélküli szenvedésről beszél. Az orvosok tehetetlenek, de ő megosztja történetét. Az epizód a Igaz történetek című magyar podcast egyik adása, megjelenés: 2025. 03. 06..

Kik szerepelnek vagy kiket említenek ebben az epizódban: „#105 Nem vagy defektes – Geréby Fruzsi”?

Az epizódban a következő nevek szerepelnek vagy hangzanak el: Geréby Fruzsi.

Milyen témákat érint ez az epizód: „#105 Nem vagy defektes – Geréby Fruzsi”?

Fő témái: pain, suffering, diagnosis, doctors.

Mikor jelent meg és milyen hosszú ez az epizód: „#105 Nem vagy defektes – Geréby Fruzsi”?

Megjelenés: 2025. 03. 06.. Hossz: 30 perc. Az epizód a Podiverzumon hallgatható meg: https://podiverzum.hu/podcast/igaz-tortenetek/105-nem-vagy-defektes-gereby-fruzsi-erhup904

Több epizód a Igaz történetek-ből

  • #139 Anya csak egy van – Szilágyi László

    Szilágyi László az anya elvesztése utáni gyászról, az élet egy szakaszának lezárulásáról és a veszteségből való tanulásról beszél. Elgondolkodik azon, van-e hozadéka egy pótolhata…

  • #138 Egy nagyon kemény pálya – Király Linda

    Király Linda énekesnő felidézi, hogyan szerződtette le fiatalon egy nagy hanglemezcég, és milyen emlékei fűződnek példaképével, Whitney Houstonnal való rövid találkozásához. A bes…

  • #137 Tanárnő kérem! – Galambos Rita

    Galambos Rita egy fiatal pedagógus, aki szembesül azzal, hogy egy diákja nem akar hazamenni a tanítás után, ami miatt túllép a munkaköri kötelességein.

  • #136 Talált pénz – Janata Kriszta

    Janata Kriszta a felnőttkori személyiségfejlődését meghatározó élményekről és példákról beszél.

  • #135 Rettegés a színpadon – Varga Kata

    Varga Kata színésznő a színpadon való lefagyás élményéről és az ebből szerzett tapasztalatokról beszél az epizódban. Megosztja, hogyan kezelte a helyzetet és hogyan nyert biztonsá…

  • #134 Halálközeli – Dobronay László

    Dobronay László egy súlyos baleset történetét meséli el, és azt, hogyan változtatta meg ez az életszemléletét és az emberekhez fűződő viszonyát.

  • #133 A szeretet marad – Babarczy Eszter

    Babarczy Eszter egy budapesti nő, aki hirdetést adott fel, hogy vidéki gyerekeket fogadna otthonában. A kezdeményezés nem csak a gyerekeknek hozott örömet, hanem Eszter számára is…

  • #132 Minden élet számít – Zimits Andrea

    Zimits Andrea megosztja történetét egy rovarral való különleges kapcsolatáról, rávilágítva arra, hogy az emberek nem csak háziállatokkal alakíthatnak ki mély érzelmi kötelékeket.

  • #131 Édes Zazzi – Dr. Erdős Melinda

    Dr. Erdős Melinda, egy nyugdíjas orvosnő és bölcsész végzettségű barátnője elhatározzák, új vállalkozásba fognak, ami eltér eddigi életútjuktól és végzettségüktől. Vállalkozásuk n…

  • #130 Szabályszegők – Futó Péter

    A stressz és a vizsgadrukk témaköre kerül szóba egy egyetemi vizsga példáján keresztül, ahol Futó Péter esete illusztrálja, mi történik, amikor valaki úgy ugrik neki egy számonkér…

Hasonló epizódok más magyar podcastokból