Igaz történetek

#135 Rettegés a színpadon – Varga Kata

· PT24M15S

Összefoglaló

Varga Kata színésznő a színpadon való lefagyás élményéről és az ebből szerzett tapasztalatokról beszél az epizódban. Megosztja, hogyan kezelte a helyzetet és hogyan nyert biztonságot a jövőre nézve.

Röviden

Műsor
Igaz történetek
Megjelenés
2026. 03. 14.
Hossz
24 perc
Átirat
Az epizód beszélt szövege alapján indexelve

Ebben az epizódban

[zene] Ez itt az Igaz Történetek podcast.

Én Heller Gábor vagyok. [zene] Egy színésznek a legnagyobb rémálma, hogy a színpadon lefagy, lebénul, megszégyenül, de ha ezen egyszer átesik, akkor nagy valószínűséggel egy életre szóló tapasztalatot szerezz, [zene] egy biztonságot, hogy ez még egyszer nem fog megtörténni vele.

Az igaz történetek 12. epizódjában egy ilyen tapasztalatról mesél Kamarás Iván.

A mai epizódban Varga Kata enged bepillantást abba, hogyan tudta leküzdeni a félelmét, a megszégyenülés rémét.

A 90-es évek elején vagyunk a színművészeti akkor még főiskola osztálytermében.

Szeptember 1je van, reggel 9 óra.

A kicsi osztályteremben 20 színész hallgató ül körben.

Ez a 20 ember akkor győztes gladiátorként ül ott egy hosszú felvételi folyamat végén megvalósul a nagy álom.

Ez 9 órakor van. 10 órára ebből a győztesből egy rettegő szürke egérkelettem. ugyanis az osztályvezető tanárok, akik tartották ezt a legeslees legelső órát, megmondták, hogy az évvégi záróvizsgák után júniusban a fele osztályt ki fogják rúgni.

És ezt úgy mondta az egyik osztályvezető tanár, akit egyébként egy nagyon nagyra becsült rendező volt és színházigazgató volt, és egy olyan félmosollyal mondta, hogy így dolgozzanak az előttünk álló nyolc hónapban.

Én nem kárhoztatom őt ezért, mert egy nagyon jó szakember volt, de mondjuk én már mint embert, jobb embert ismertem az életemben. 10 órára én megsemmisültem.

Talán ez a legjobb szó, de volt, aki ez a Damoklész kardja, ez inspirált és és kivirágzott ettől az első órától, de én nyilván a saját defektjeim miatt egyszerűen én totálisan begörcsöltem.

Kiskorom óta színész akartam lenni.

Én voltam az osztály bohóc, egy ilyen kis nyűzüge kis kis mitugrász voltam, de amikor fölmentem a az iskolai versmondó versenyen a színpadra, és elkezdtem a vörös rébéket, akkor olyan csend lett, hogy megállt a levegő, merthogy valamit tudtam, valami olyan koncentrációt megteremtő képességet tudtam, és ezért akartam színész lenni, meg nagyon szerettem ezt csinálni.

El link gyerek voltam, és ezért nem fektettem semmibe energiát.

Ebbe fektettem. színészképzőstúdió, amatőrszínátszó színpad, ahol nagyon sok biztatást meg dicséretet, meg szeretetet kaptam, és akkor így vettek fel a színművészetire.

Na akkor nagy mellénn ugye megérkeztem ezen az említett szeptemberi napon, 60 perc alatt szilánkosra tört az önbizalmam, és a tanév végéig konkrétan rettegtem ettől a szeptember 1jétől.

És attól a rettegéstől, ami bekerített engem, görcsös lettem és unalmas lettem a színpadon, semmi örömöt és szabadságot nem tudtam felmutatni. pedig hát a dolognak ez lenne a lényege a a színészi munkának és a színészi tanulásnak is.

Nem tudtam semmit előhozni magamból a színészmesterség órákon, és a félelem az úgy körbev, mint egy zselé, ami megszűrte a valóságot, és csak tompán jöttek hozzám a a valóságból és a külvilágból.

Csak a saját kapkodó lélegzetemet hallottam, meg a pokoli szívdobogásomat.

Talán így tudom a legjobban leírni ezt a nagyon hosszú, rettenetes állapotot.

Ki is rúgtak a záróvizsgán annak rendje és módja szerint, de tulajdonképpen igazuk is volt, mert tehetséges voltam, de használhatatlan voltam.

Ez egy kitaszíttatás volt a paradicsomból, és ez nem csak az volt, hogy én annyira színész akartam lenni, hanem ennek nagyon nagy respektje volt.

Tehát a színművészetire akkor bekerülni az egy olyan triumfálás volt mindenki felett, amit most már nagyon nehéz elképzelni. egyébként hozzáteszem szerencsére.

Most már nincsen egyedi helyzete annak a SzFE, FreeSzFe, mindegy bármelyik, amikor júniusban megvoltak a záróvizsgák, és aztán felolvastak egy névsort, hogy ki az, aki nem tanulhat itt tovább, a belső szlengben ezt mindenki azóta is és akkor is úgy hívta, hogy kirúgták a Főiskoláról.

És én ott voltam azon a névsoron, akiket kiűzettek a Paradicsomból, akkor összeomlottam.

Olyan szégyent és megsemmisülést éltem át, ami pusztító volt.

Ugyanis azt tudni kell, hogy akkor még nagyobb volt a respektje.

Egyetlen egy főiskola volt, ami azóta egyetem, azóta már több helyen lehet színésznek tanulni, illetve azóta, hála Istennek, divatba jött az, hogy nem feltétlenül kell egy hivatalos helyen ezt megtanulni.

És már ugye akkor is voltak erre példák, akik zseniális színészek lettek.

Onnan kirúgattatni pedig egy rettenetes kudarc, egy zuhanás.

Egyik tanárom, aki tanított ott, az egyik vidéki színházban volt igazgató, és látott bennem fantáziát, érzékelte azt, hogy van tálentumom, és elhívott abba a színházba kis szerepekre.

De hiába, mert én akkor már olyan léket kaptam, amiből utána nem épültem fel.

Kaptam is szerepeket, amikben nagyon rossz voltam, nézhetetlenül unalmas voltam.

Egyetlen egy dolog volt jó, amikor a Fodor Tamásnak, aki hála Isten most is aktív, színházi és közéleti ember, a Fodor Tamásnak a két darabjába bekerülhettem, és ott játszottam szerepet.

A Fodor Tamással olyan felemelő volt a munkafolyamat.

Őbenne annyi bölcsesség és irónia és szeretet van, hogy ez mindenkit fölemelt, és mindenkit repített.

Ő tudott kinyitni mindenféle különösebb flikklakk nélkül engem is.

És akkor volt az, hogy fú, ez marha jó játék.

De a Fodor az egy garabonciás diák volt.

Ő jött-ment, nem volt ott mindig, és ezért nem lehetett vele menni.

Azt mondta nekem a Pogány Judit, hogy másik szintén nagy embert említsek, csodálatos nagy színésznőt.

Megkérdeztem tőle, hogy mit csináljak, hogy rettegek a színpadon, és ezért rossz is vagyok.

És azt mondta, hogy adj magadnak egy évet, figyeld magad, figyeld a helyzeteket, és hogyha nem marad abba a rettegés, akkor hagyd abba, mert így nem lehet élni.

Amikor rájöttem, hogy rettegek a színpadon, akkor abbahagytam az egészet, és nagyon sok vargabetűs kanyarral egy teljesen más szakmát találtam meg, és egy teljesen más hivatást, ami rendkívül kreatív, és nagyon sok örömet okoz.

Írással, marketinggel, kultúrával foglalkozom, így tudom összefoglalni.

De amikor a színészettel való szakítással utáni 10 évben a Rákóczi úton végigzötyögtem a hetes buszon, akkor el kellett fordítanom a fejemet, hogy ne lássam a Főiskola épületét.

Egy ilyen torkonszúrt állapotban voltam, annyira előjöttek rögtön ugyanazok a testi reakciók.

Körülbelül 25 évvel később, 2024. januárjában, van egy baráti társaságunk, barátnői, akik hozzám hasonló bukott színésznőkből állnak, akik így-úgy kinylódtak a pályán valamelyest, és abbahagyták, más és jó fordulatot vett az életük, de az a régi barátság megmaradt, és az a rezgésszám is megmaradt köztünk.

És azt mondja az Ildikó barátnőm, aki hozzám hasonló pályát futott be a színpadon, hogy képzeljétek el, hogy - mondja a várost, ahol él - itt van egy kis amatőr színjátszó csoport, és ő jelentkezett oda, és teljesen ledöbbentem.

Elszorult a torkom az irigységtől és a csodálattól.

Irigy voltam, hogy úristen, ez milyen vagány.

Másrészt pedig a csodálattól, hogy milyen vagány és milyen bátor.

És rögtön meg is kérdeztem az Ildikót, hogy Nem félsz?

Nem félsz fölmenni a színpadra?

És ő visszakérdezett könnyedén, hogy nem mitől félnék?

Nagyon nagy hatással volt rám.

Teljesen megváltoztatott bennem egy nézőpontot.

Hazamentem erről a beszélgetésről, és még dolgoznom kellett.

A munkahelyem és az egyik munkaeszközöm a Facebook, ahova posztokat kell írnom.

És kinyitottam a Facebookot ezen az estén, hogy még egy kicsit dolgozok, és előjött a Facebookon egy kettő soros poszt, amiben az áll, hogy abban a városban, ahol én élek, Pest környéki városokban él az Ildikó és én is, én egy másikban, keresnek szereplőket a helyi időszakosan működő amatőr színjátszó csoportba, a Vérszipoly című zenés vámpírkomédiába.

Csodálatos mű, méltatlanul van elfeledve, és abban kettő női szerep van.

A boszorkány, nagyon jó szerep, de az igazi ziccer szerep, a másik női szerep, a grófnénak a szerepe.

Tulajdonképpen szerepálmom volt, amikor még színésznő voltam, meg ez nagyon sok színésznőnek valószínűleg szerepálma, mert egy hatalmas nagy, őrületes hülyéskedés az egész, egy ilyen komédia dell’arte és a népszínmű közötti fantasztikusan megírt szöveg és dalok.

Ha az Ildikó nem mondja pár órával azelőtt, könnyedén odavetve, hogy képzeljétek el, hogy én fogok járni helyi amatőr csoportba, és megint játszok valamit, akkor én nem merek erre válaszolni, de ez úgy felpiszkálta bennem a bátorságot, és azt a „nem mersz fölmenni a színpadra?

Na akkor fogd meg a sörömet,” hogy máris azt vettem észre, hogy nem én, hanem a kezem elkezdi írni a választ erre, hogy írok annak, aki föladta a hír. hirdetést, hogy én itt vagyok, és engem ez érdekel.

Nem is tudatos döntés volt, hanem a kezem írta.

Arra gondoltam, hogy úgyse vesznek föl.

Nyilván nagyon sokan jelentkeznek erre a csodálatos szerepre.

Nézzünk szembe a vággyal és a valósággal.

Odamegyek, kiszórnak, és legalább nem fogok többet sóvárogni a grófné szerepére.

Ez egy nem egy állandó társulata a városomnak, hanem pár évente adja elő ezt a darabot, és gondoltam, hogy ott lesz casting, és rengeteg pazar grófné jelölt lesz, de így mentem, hogy amúgy se engem vesznek föl, de hát jó móka.

És én majd azt mondom az Ildikónak, hogy én is jelentkeztem, de nem vettek föl.

Kiderült, hogy egyetlen egy ember jelentkezett, és az én vagyok.

Boszorkányuk már volt, grófnéjuk nem volt.

Az is kiderült, hogy ez nem is amatőrtársulat, hanem dilettánsok.

És a szónak a legkedvesebb értelmében mondom, mert semmilyen színpadi előtanulmányuk, rutinjuk és semmilyen színpadi ambíciójuk nem volt senkinek ezek közül az emberek közül, akik ott voltak.

Egyszerűen csak az egyik rábeszélte a másikat, és ilyen jó mókának tűnt ez az egész.

Nagyon helyes, alapvetően nagyon fiatalokból állt ez a csapat.

És mivel én soha nem kerestem a lehetőséget, hogy én újra bármilyen módon akár egy kicsi színpadra is föllépjek, engem kielégített az írással és a munkámmal járó kreativitás, a kreativitás igényemet ez kielégítette, ezért nem is észleltem, hogy ilyen van a városomban, és mint kiderült, ez nem is működik állandóan.

Csak néha működik ez a kis csoport.

Elmondta a csoport vezetője, hogy előadjuk ezt a színdarabot, egyetlen egyszer, nem fogjuk többet előadni.

Na, gondoltam magamban, rendben van.

Nagyon boldog voltam, hogy fölvettek.

Szétnéztem, rögtön érzékeltem, hogy köztük, hozzáteszem nagyon-nagyon aláhúzva piros filccel, hogy köztük, én az Udvaros Dorottya voltam, hogy egy nagy királynőt említsek.

Tehát ez nagyon nagy diadal volt, hogy köztük így könnyű Udvaros Dorottyának lenni egy társulatban, de ezt a pillanatot ezt rögtön érzékeltem.

Az első próbán körülnéztem, ott volt hét ember, és hát ennek a hét embernek semmifajta színpadi ambíciója nem volt, csak összejöttek egy bulira.

Őszintén megmondva, tehetségük sem nagyon.

Egynek volt, aki a vámpírt játszotta, egyben a darab rendezője is volt.

És azt érzékeltem diadalmasan, hogy én vagyok köztük az Udvaros Dorottya, de hát így azért könnyű.

Nem mérném hozzá magamat, csak volt egy ilyen érzésem, hogy na.

Elkezdődtek a próbák, és megmondta a darab rendezője, hogy egyetlen egy előadás lesz belőle.

Itt adjuk elő a mi kis városunk kis művelődési házának kis színpadán. 80 fős a nézőtér, úgyhogy erre készüljünk.

Kitűztük a dátumot. 2024. június 15.

Szépen mentek a próbák, tanultam a szerepet.

Elkezdett bennem felébredni és nyújtózkodni, és rám köszönt a régi barátom, a rettegés a színpadon.

Eladdig megszűnt az a fajta félelem, az az atavisztikus félelem, amit akkor átéltem, és most fölébredt.

Jött a tavasz, és elkezdődött az bennem, hogy miért jelentkeztem erre, miért megyek ebbe megint bele?

Nincsen a periférián sem olyan, aki a grófnét, ez a főszerep, meg tudja tanulni. meg akarja tanulni, el tudja játszani, el akarja játszani, és nem lehet az, hogy ezeket az elbölő embereket cserben hagyom.

Tanultam a szöveget, tudtam, hogy a legfontosabb fundamentuma a dolognak, amibe kapaszkodni ittlehet, az az, hogy perfekt szövegtudás.

Felébresztve álmodból mint a himnuszt, úgy kell tudni, mert az nem lehet, hogyha az nincs meg, akkor semmi nincs meg.

A fejemen volt egy fejhallgató, és a Dunapartot róttam, és a grófnének a szerepét mondtam hangosan, mint egy futóbolond.

Az egész városban már kiröhögtek, mert hangosan kell tanulni szöveget.

És ott a tavaszba, ott mászkáltam a szentendrei Dunaparttól le és föl és le és föl.

A dalokat nem tudtam elénekelni, mert nincs hangom, és nem volt hangépzettségem.

Ezzel is szembenéztem, és azt mondtam, oké, akkor most keresünk egy tanárt, egy magántanárt, aki eljuttat arra a szintre, csak hogy ne féljek ezen az egy előadáson.

Találtam egy magántanárt, egy énektanárt, Schwartz Dávidot, aki csodálatosan megértette, hogy mi a feladata, és csodálatosan megértette, hogy mi az, amire engem föl kell készítenie, mint egy edzőnek.

Önbizalmat kell adni, és egyfajta színpadi jelenlétet kell adni, hogy az énekben ne veszítsem el azt a minimális önbizalmamat se.

Teltek a hetek, és a rendező tulajdonképpen nem rendezte, mert nincsen birtokában ez a képesség.

Egy nagyon kedves, helyes ember.

És egyedül voltam a szerepformálással.

A partnerek, akikkel a jeleneteim voltak, azok nem voltak ilyeténképpen színpadi partnerek, tehát abból sem merítettem energiát.

Teljesen egyedül kellett felépítenem ezt a szerepet.

Végigmentem azokon a stációkon, amin egyszer csak ezt vettem észre, amibe 25-30 évvel azelőtt voltam.

Egyedül vagyok, kudarcot vallok, és szégyen, szégyen lesz a vége és bukás.

Megint, mindig, és örökre és örökre ez lesz.

És hiába, hogy 80 fős a nézőtér, dehát a barátaimat már belengettem, mondtam, hogy gyertek el, ilyen borzalmat még nem láttatok.

A barátaim nem láttak színpadon, és hogy megint előttük és saját magam előtt, egyszer csak rájöttem, hogy attól félek a legjobban, hogy magam, saját magam előtt megint megbukok.

Az egyik barátomtól, Galambos Péter Galambtól, ezt nagyon fontos őt megemlíteni, segítséget kértem, hogy nézd már meg a jeleneteimet, az…

Említett entitások

Szervezetek, cégek

  • Varga Kata

Hallgasd meg

Gyakori kérdések erről az epizódról: „#135 Rettegés a színpadon – Varga Kata”

Miről szól ez az epizód: „#135 Rettegés a színpadon – Varga Kata”?

Varga Kata színésznő a színpadon való lefagyás élményéről és az ebből szerzett tapasztalatokról beszél az epizódban. Megosztja, hogyan kezelte a helyzetet és hogyan nyert biztonságot a jövőre nézve. Az epizód a Igaz történetek című magyar podcast egyik adása, megjelenés: 2026. 03. 14..

Mikor jelent meg és milyen hosszú ez az epizód: „#135 Rettegés a színpadon – Varga Kata”?

Megjelenés: 2026. 03. 14.. Hossz: 24 perc. Az epizód a Podiverzumon hallgatható meg: https://podiverzum.hu/podcast/igaz-tortenetek/135-retteges-a-szinpadon-varga-kata-rhup1159

Több epizód a Igaz történetek-ből

  • #139 Anya csak egy van – Szilágyi László

    Szilágyi László az anya elvesztése utáni gyászról, az élet egy szakaszának lezárulásáról és a veszteségből való tanulásról beszél. Elgondolkodik azon, van-e hozadéka egy pótolhata…

  • #138 Egy nagyon kemény pálya – Király Linda

    Király Linda énekesnő felidézi, hogyan szerződtette le fiatalon egy nagy hanglemezcég, és milyen emlékei fűződnek példaképével, Whitney Houstonnal való rövid találkozásához. A bes…

  • #137 Tanárnő kérem! – Galambos Rita

    Galambos Rita egy fiatal pedagógus, aki szembesül azzal, hogy egy diákja nem akar hazamenni a tanítás után, ami miatt túllép a munkaköri kötelességein.

  • #136 Talált pénz – Janata Kriszta

    Janata Kriszta a felnőttkori személyiségfejlődését meghatározó élményekről és példákról beszél.

  • #134 Halálközeli – Dobronay László

    Dobronay László egy súlyos baleset történetét meséli el, és azt, hogyan változtatta meg ez az életszemléletét és az emberekhez fűződő viszonyát.

  • #133 A szeretet marad – Babarczy Eszter

    Babarczy Eszter egy budapesti nő, aki hirdetést adott fel, hogy vidéki gyerekeket fogadna otthonában. A kezdeményezés nem csak a gyerekeknek hozott örömet, hanem Eszter számára is…

  • #132 Minden élet számít – Zimits Andrea

    Zimits Andrea megosztja történetét egy rovarral való különleges kapcsolatáról, rávilágítva arra, hogy az emberek nem csak háziállatokkal alakíthatnak ki mély érzelmi kötelékeket.

  • #131 Édes Zazzi – Dr. Erdős Melinda

    Dr. Erdős Melinda, egy nyugdíjas orvosnő és bölcsész végzettségű barátnője elhatározzák, új vállalkozásba fognak, ami eltér eddigi életútjuktól és végzettségüktől. Vállalkozásuk n…

  • #130 Szabályszegők – Futó Péter

    A stressz és a vizsgadrukk témaköre kerül szóba egy egyetemi vizsga példáján keresztül, ahol Futó Péter esete illusztrálja, mi történik, amikor valaki úgy ugrik neki egy számonkér…

  • #129 A továbblépés mindig fájdalmas – Fejős Éva

    Fejős Éva írónővel a változásokról és a továbblépésről beszélgetünk. A döntések erejéről és a kihívásokkal való szembenézésről is szó esik.

Hasonló epizódok más magyar podcastokból