Igaz történetek

#113 Kérni nem szégyen – Méhes Károly

· PT15M7S

Összefoglaló

Egy fiatalember, Méhes Károly története, aki merészen segítséget kért egy terve megvalósításához, és egy életre szóló élményt szerzett.

Röviden

Műsor
Igaz történetek
Megjelenés
2025. 05. 14.
Hossz
15 perc
Szereplők, említett nevek
Méhes Károly
Témák
help, achievement
Átirat
Az epizód beszélt szövege alapján indexelve

Ebben az epizódban

♬ ♬ Ez itt az Igaz Történetek podcast.

Én Heller Gábor vagyok. ♬ ♬ A mai epizód címe: Kérni nem szégyen.

Én pont az ellenkező mentalitással nőttem fel.

Ne kérj, ne kérdezz, ne lógj ki a sorból.

Ezekre a kifejezésekre anyám szájából gyerekkoromban máig jól emlékszem.

Kérni valahogy gyanúsnak, magamutogatónak számított.

Ezért is jó hallgatni a most következő történetet, amiben egy fiatalember mert kérni, és egy életre szóló élményt, tapasztalatot kapott így ajándékba.

Méhes Károly története. 1989-ben vagyunk, én 24 éves vagyok, és a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem magyar-esztétika szakára járok negyedévesen.

Akkoriban ez egy reformegyetemnek számított, Ormos Mária volt a rektor, és sok minden egyéb mellett egy évvel korábban létrejött egy cserekapcsolat egy amerikai egyetem és Pécs között.

Ez volt az Indiana University of Pennsylvania.

Szemeszterenként az egyetem minden karáról összesen 12 diák mehetett ki tanulni.

Én ugyan nem voltam angolszakos, de már megjelentek angol irodalomból publikációim, fordításaim, úgyhogy hát arra gondoltam, hogy én ezt megpróbálom mindenképp, és meg is kaptam.

Lehetett tudni, hogy ’89 szeptemberében én ott fogom kezdeni a tanulmányaimat.

Hogy mit, azt még nem tudhattam előre.

Viszont amit tudni lehetett, hogy ez az Indiana nevű kisváros Pittsburgh mellett van, egy eléggé eldugott kis hely.

Az előző társaság, akik kint voltak, arról számoltak be, hogy ugyan nagyon jól érezték magukat, dehát a világon semmit nem lehetett ott csinálni azon kívül, hogy tanulni, természetesen.

Volt egy nagy könyvtár, el lehetett menni a helyi iskolai futballcsapat meccsére, meg két darab kocsma van a főutcán, ott lehet inni.

Oké, ez mind szép és jó, de ha már ott vagyok kint Amerikában, ki tudja, hogy mikor jutok el újra.

Kicsit azért jobb lenne mocorogni jobbra-balra, menni, körülnézni ebben a hatalmas országban.

Egy idő után hát nagy merészen az jutott eszembe, hogy megcélzok én egy bizonyos urat, aki akkoriban elég gyakran kezdett már megjelenni a magyar médiában, úgy hívják, hogy dr.

Ugye a 80-as évek legvégéről beszélünk, még akkor nem lehetett tudni, de gyakorlatilag a rendszerváltás küszöbén álltunk, és Habsburg Ottó mint a Páneurópai Unió elnöke, illetve mint brüsszeli képviselő, sok mindenkivel tartott kapcsolatot, és hát bizony fölfedezték itt Magyarországon is, hogy kvázi az utolsó trónörökös még él, és nagy jó szándékkal viseltetik a magyarok iránt, és hát azzal a jellegzetes raccsoló, de folyékony és nagyon értelmes magyar beszédével egyre több interjút adott.

Én innen szedhettem valamelyik interjúból a nagy ötletet, hogy mivel magam is bencés oktatásban részesültem, a pannonhalmi bencés gimnáziumba jártam, ő pedig arra mesélt, hogy a száműzetésben őt is bencés atyák tanították magyarra meg mindenféle egyéb tudományokra, és milyen nagyon jó véleménnyel van a mai napig is róluk, szeretettel emlékezett rájuk, és hát mondom egy életem, egy halálom, én teszek egy ilyen kísérletet, írok Habsburg Ottónak, hogy vajon ezt az amerikai projektemet milyen módon tudná esetleg segíteni.

Persze egy kicsit arra is gondoltam, hogy egy ilyen főherceg azért csak nem túl szegény ember, meg hát bármi egyéb módon.

De az volt a kérdés, hogy hogyan tudok én hozzá eljutni?

A legegyszerűbb a levél volt, mert hát ott részletesen le lehet írni, miről van szó, meg hát mégse járja az, hogy az ember fölhívja telefonon, és ismeretlenül ott elkezd magyarázni valamit.

Miután azt valahonnan megtudtam, hogy egy Pöcking nevezetű kisvárosban vagy falucskában lakik Bajorországban, akkor még NSzK-ban, tehát Nyugat-Németországban, írtam egy olyan levelet, aminek ennyi volt a címzése: Dr.

Habsburg Ottó, Pöcking, Bajorország, NSzK, BRD, ahogy annak idején a levélre rá kellett írni.

És hát elment egy ilyen szívhez szóló, magyar nyelvű iromány.

A családom nem feltétlenül gondolta azt, hogy ez nettó hülyeség a részemről, mert négy évvel ezelőtt, ugyanígy jártam Enzo Ferrarival, a cégalapítóval, őt is egy levélben megszólítottam, és erre válaszolt, és elküldte kérésemre az angol nyelvű önéletrajzát.

És hát nagyjából ezt történt Habsburg Ottó esetében is, elment szépen neki a levél, akkoriban ugye azért a postát ki kellett várni, oda két hét, vissza két hét, ültek rajta, esetleg itt is a BM-nél.

Ő se válaszolt azért azonnal, mert ilyen-olyan elfoglaltságai voltak, de lássunk csodát, valóban valamikor a nyár közepén megérkezett a válasz az én nevemre címezve szépen.

A boríték felsősarkában az Európai Parlamentnek a pecsétjével.

És azt válaszolta Habsburg Ottó nekem, hogy ő nagyon örül, hogy megkerestem, nagyon örül annak, hogy a magyar fiatalok, egyetemisták már manapság ilyen lehetőségekkel élhetnek.

Nagyon jól fogom biztos érezni magam Amerikában, ezt kívánja is.

A kérésemet illetően egy nagyon murisat írt azért, hogy bizonyára tudom, hogy trónfosztották a családját és elkobozták az összes vagyonát, ezért anyagilag nem áll módjában engem támogatni, hiszen el kell tartania a családját.

Ellenben mégiscsak tud valamiben segíteni, mégpedig abban, és mint utóbb kiderült ez nem kis segítség volt, hogy föllármázta néhány amerikai barátját, hogy itt van egy magyar fiatalember, aki hamarosan érkezik az USÁ-ba, szeretne körülnézni a saját egyetemén kívül, ha tudnak értem tenni bármit, azt tegyék meg.

Nyilván az ember ilyenkor szívesen szövöget álmokat, és ugye elképzeli azt, hogy megír egy csekket meg ilyesmi, de ez már a mohóságnak a mezejére vezetne.

A lényeg az, hogy aztán elkövetkezett az Amerikába való utazás napja, ’89 agusztus 29-dikén indultunk, egy nappal később értünk oda, amikor itt már Kelet-Európában egyébként nagyon forrt a talaj az emberek és főleg a kommunista pártok lába alatt, amit hát így egy kicsit sajnáltam is, de csak nagyon kicsit persze, hogy pont ebben a történelmi pillanatban távozunk az országból, hiszen úgy tűnt egész gyerek- és fiatalkoromban, hogy itt semmi nem fog történni, és mondjuk a nagyszüleim vagy a szüleim életéhez képest, amikor forradalmak, háborúk, mindenféle változások történtek - gyakorlatilag ugye én ’65-ben születtem, ’89-ig semmi nem történt.

Akkor azért már lehetett érezni, hogy itt lesz valami.

Megérkezünk Amerikába, a pittsburghi repülőtéren vár az egyetemnek a nemzetközi csoportvezetője, egy Boris nevű úriember, és hát épp csak átesünk a kötelező parolákon, és rögtön kérdezi, hogy na és akkor melyik a Méhes ebből a bandából, aki most megérkezett.

Elősomfordáltam, jelentkeztem, hogy én lennék az.

Nahát nagyon jó, hogy akkor megjöttem, mert ott már nagy izgalom van a nemzetközi irodán, mert több csomag, könyv, levél érkezett a Heritage Foundationtől meg az International Human Studiestól, ezek mind viszonylag neves, jónevű egyetemek.

Hát rögtön már a buszon az egyetem felé el kellett mesélnem ezt az egész történetet, aminek az lett aztán az eredménye, hogy engem attól fogva mint Habsburg Ottó magyar barátját tartottak számon, és ez viccesnek hangozhat, de tényleg egy kicsit úgy néztek rám, akivel úgy nem is az, hogy vigyázni kell, hanem úgy komolyan kell venni, hiszen ez nem lehet akárki.

Miközben azért az énvelem egy csoportban lévő emberek, meg a kísérőtanárunk, hát ők még alaposabban ismerték ezt a sztorit, és kuncogtak magukban, hogy hát ezt jól elintéztem.

És hát a későbbiekben is voltak olyan kis kitételek, hogyha bármi nem működött, vagy úgy nézett ki, hogy intézkedni kellene, és esetleg az ottani egyetemi vezetés valamit nem prompt intézett, akkor mindig mondták, hogy na gyorsan írjak az Ottó bácsinak, így nevezték már szegényt.

Nyilván nem írtam én semmilyen ügyben aztán neki.

Tény és való, hogy mindenféle levelek vártak, főleg ilyen politológiával, történelemmel kapcsolatos amerikai kiadványok, amik érdekesek voltak a maguk nemében.

Én ugye nem igazán ez irányban orientálódtam, dehát örültem, hogy egyáltalán gondoltak rám, és hát valóban ez a Heritage Foundation, ennek az elnöke egy Edwin Feulner nevezetű úriember, kerekperec engem meghívott Washingtonba, hogy akkor tegyem tiszteletemet ott náluk.

Jelezzem, hogy mikor jövök, és akkor ők állnak rendelkezésemre.

És így ez a spirál aztán így be is indult, mindenütt úgy pozícionáltak engem, hogy megy majd Washingtonba ez a Méhes nevű tanuló vagy diák, tudjátok a Habsburg Ottó barátja, vagy mit tudom én, pártfogoltja.

Abban szerencsém volt, hogy pont volt egy fuvar Washingtonba, pár héttel később ilyen egyetemi delegáció ment, ők elvittek, de hogy hol alszom?

Szállást ebből a szempontból nem biztosítottak, de perceken belül az is lett, mert hát az amerikai magyar kontaktusokon keresztül, élt ott vagy talán még most is ott laknak egy testvérpár, a Szekeres Szabolcs és Szekeres Zsolt, akik szintén jelentkeztek nálam, hogy hát akkor ők nagyon örülnek, hogy ha valamelyiküknél megszállok.

Végülis a Szabolcsnál a Wisconsin Avenue-n volt az én lakhatásom arra a néhány napra, és hát tényleg nagyon kedvesek voltak velem.

Mikor bevezetett a hálószobába mondta, hogy a múlt héten ebben az ágyban Csoóri Sándor lakott utoljára.

Tehát ezek nekem azért így 24 évesen mind olyan dolgok voltak, inkább ájuldoztam, mint tudomásul vettem ezeket a történéseket.

Aztán magánál az alapítványnál is körbehordoztak, hogy megérkezett a Habsburg Ottó magyar barátja, elbeszélgettünk, de mivel azért kiderült, hogy én irodalmár vagyok, költő vagyok, inkább ilyesmi érdekel, mint a politológia vagy pártot alapítani.

Akkor annyira forrott minden, és hát sosem lehetett tudni, hogy kiből mi lesz.

Arra nagyon emlékszem, hogy volt egy hölgy, Juliana Geran Pilon, román származású, aki a kelet-európai ügyekért volt felelős, és emiatt az elnökkel való parola után ő vett kezelésbe, beszélgetett velem, és olyan kérdései voltak, hogy mit gondolok, mi lesz a pártokkal, meg újjáéled-e az antiszemitizmus meg hasonlók.

Amennyire én ebbe akkor beleláttam vagy bármit is gondoltam róla, nyilván eltársalogtam ezekről a dolgokról.

A végkonkluziója, hogyha lehet egy ilyet mondani, az az, hogy 24 évesen végképp rájöttem arra, hogy nem kell félni semmiféle rangtól, címtől, oda lehet menni bárkihez normális módon előadni, hogy mit szeretnél, mik a céljaim, mi az ötletem, és hát nyilván, hogy ez nem minden esetben működik, de nagyon sok esetben, én legalábbis azt tapasztaltam, lehet, hogy egyéni mázlim van ezekkel az emberekkel, hogy ember módra fordultak oda hozzám, és a legtöbb esetben amit lehetett, segítettek.

És hogy ne lombozzon le gyakorlatilag senkit az sem, ha a válasz nem.

Apukámnak volt egy ilyen az élet minden területére alkalmazható mondása, ez valami német nevelőnői mondás lehetett: Nicht geschossen, nichts getroffen, Aki nem lő, az nem fog célba találni. ♬ ♬ 1989. augusztus 29-dikén hagytam el a Magyar Népköztársaságot egy szemeszteres amerikai ösztöndíj kedvéért, és 1989. december 22-én tértem vissza így már a Magyar Köztársaságba, aznap, amikor Nikolai Ceaușescu rendszere is megbukott. ♬ ♬ Méhes Károly író, költő. 21 kötete jelent meg különböző műfajokban. 2007-ben Kulcsár Enikővel együtt megalapította a Pécsi Íróprogramot, ahol olyan írók vendégeskedtek, mint Ljudmila Ulickaja és Visky András.

Irodalmi tevékenysége mellett a Forma-1 autóversenyzés egyik legismertebb magyar szakértője. ♬ ♬ Mindenkinek vannak sorsfordító, képtelen, megható vagy mulatságos történetei.

Nem vagy se túl fiatal, se túl öreg ahhoz, hogy te is mesélj egy történetet nekünk.

Küldd el a történetedet az igaz@igaztörténetek.hu e-mail címre, és mi majd keresni fogunk.

Kövess bennünket a Facebookon, és ha tetszik, oszd meg barátaiddal, biztos örülnek majd neki.

Ha nem szeretnél elszalasztani egy epizódot sem, iratkozz fel az Igaz Történetek podcastra kedvenc lejátszódban.

Említett entitások

Témák

  • help
  • achievement

Személyek

Hallgasd meg

Gyakori kérdések erről az epizódról: „#113 Kérni nem szégyen – Méhes Károly”

Miről szól ez az epizód: „#113 Kérni nem szégyen – Méhes Károly”?

Egy fiatalember, Méhes Károly története, aki merészen segítséget kért egy terve megvalósításához, és egy életre szóló élményt szerzett. Az epizód a Igaz történetek című magyar podcast egyik adása, megjelenés: 2025. 05. 14..

Kik szerepelnek vagy kiket említenek ebben az epizódban: „#113 Kérni nem szégyen – Méhes Károly”?

Az epizódban a következő nevek szerepelnek vagy hangzanak el: Méhes Károly.

Milyen témákat érint ez az epizód: „#113 Kérni nem szégyen – Méhes Károly”?

Fő témái: help, achievement.

Mikor jelent meg és milyen hosszú ez az epizód: „#113 Kérni nem szégyen – Méhes Károly”?

Megjelenés: 2025. 05. 14.. Hossz: 15 perc. Az epizód a Podiverzumon hallgatható meg: https://podiverzum.hu/podcast/igaz-tortenetek/113-kerni-nem-szegyen-mehes-karoly-erhup973

Több epizód a Igaz történetek-ből

  • #139 Anya csak egy van – Szilágyi László

    Szilágyi László az anya elvesztése utáni gyászról, az élet egy szakaszának lezárulásáról és a veszteségből való tanulásról beszél. Elgondolkodik azon, van-e hozadéka egy pótolhata…

  • #138 Egy nagyon kemény pálya – Király Linda

    Király Linda énekesnő felidézi, hogyan szerződtette le fiatalon egy nagy hanglemezcég, és milyen emlékei fűződnek példaképével, Whitney Houstonnal való rövid találkozásához. A bes…

  • #137 Tanárnő kérem! – Galambos Rita

    Galambos Rita egy fiatal pedagógus, aki szembesül azzal, hogy egy diákja nem akar hazamenni a tanítás után, ami miatt túllép a munkaköri kötelességein.

  • #136 Talált pénz – Janata Kriszta

    Janata Kriszta a felnőttkori személyiségfejlődését meghatározó élményekről és példákról beszél.

  • #135 Rettegés a színpadon – Varga Kata

    Varga Kata színésznő a színpadon való lefagyás élményéről és az ebből szerzett tapasztalatokról beszél az epizódban. Megosztja, hogyan kezelte a helyzetet és hogyan nyert biztonsá…

  • #134 Halálközeli – Dobronay László

    Dobronay László egy súlyos baleset történetét meséli el, és azt, hogyan változtatta meg ez az életszemléletét és az emberekhez fűződő viszonyát.

  • #133 A szeretet marad – Babarczy Eszter

    Babarczy Eszter egy budapesti nő, aki hirdetést adott fel, hogy vidéki gyerekeket fogadna otthonában. A kezdeményezés nem csak a gyerekeknek hozott örömet, hanem Eszter számára is…

  • #132 Minden élet számít – Zimits Andrea

    Zimits Andrea megosztja történetét egy rovarral való különleges kapcsolatáról, rávilágítva arra, hogy az emberek nem csak háziállatokkal alakíthatnak ki mély érzelmi kötelékeket.

  • #131 Édes Zazzi – Dr. Erdős Melinda

    Dr. Erdős Melinda, egy nyugdíjas orvosnő és bölcsész végzettségű barátnője elhatározzák, új vállalkozásba fognak, ami eltér eddigi életútjuktól és végzettségüktől. Vállalkozásuk n…

  • #130 Szabályszegők – Futó Péter

    A stressz és a vizsgadrukk témaköre kerül szóba egy egyetemi vizsga példáján keresztül, ahol Futó Péter esete illusztrálja, mi történik, amikor valaki úgy ugrik neki egy számonkér…

Hasonló epizódok más magyar podcastokból