Igaz történetek

#128 Az élet váratlan kanyarai – Asiama Evelyn

· PT20M14S

Összefoglaló

Asiama Evelyn a Színművészeti Egyetemre való sikertelen felvételiről beszél, és arról, hogyan nyitott meg ez új lehetőségeket az életében. Mestere szerint Evelyn a saját példájával bizonyítja, hogy az életben nincsenek véletlenek.

Röviden

Műsor
Igaz történetek
Megjelenés
2025. 12. 05.
Hossz
20 perc
Szereplők, említett nevek
Asiama Evelyn
Témák
sikertelen felvételi, új lehetőségek, nincsenek véletlenek
Átirat
Az epizód beszélt szövege alapján indexelve

Ebben az epizódban

♬ ♬ Ez itt az Igaz Történetek podcast, én Heller Gábor vagyok.

Ha hűséges hallgatója vagy az Igaz Történetek podcastnak, akkor biztos emlékszel a 76. epizódban Soma Mamagésa történetére.

Nem vették fel a Színművészeti Főskolára, és ez indította el énekesnői karrierién.

A mai történetmondóval is valami hasonló történt.

Az ő életében is voltak váratlan fordulatok.

Amikor kudarcként élte meg 18 évesen, hogy nem vették fel a Főiskolára, még nem sejtette, hogy ez milyen sok új lehetőséghez vezeti el.

Mondhatnám, párhuzamos életei vannak, mert, mint ahogy az nem sokkal később kiderül, több területen ért el kiemelkedő eredményt.

Ijesztő is belegondolni, hogy körülbelül már 21 év telt el az első olyan dilemmám óta, amikor végig kellett gondolni, hogy mivel akarok foglalkozni.

Ugyanis ekkor volt, hogy el kellett döntenem, hogy milyen középiskolába megyek.

Nagyon érdekes, mert hosszas taglódás volt, hogy dráma tagozatra vagy testnevelés tagozatra menjek, és édesanyámnak volt egy nagyon jó mondata: Hogy ha én most drámaiskolába megyek, és mégis később úgy döntök, hogy sportolni akarok, akkor kiesik négy év, azt már nem tudom bepótolni.

Viszont hogyha most tesnevelés tagozatos iskolába megyek, és később döbbenek rá, hogy én színész akarok lenni, akkor valószínűleg még ott van a lehetőség.

Hát ez a mondata még elég sokszor így visszakacsintott.

Nagyon furcsa amúgy belegondolni, hogy a gimiben egyfajta kivirágzást éltem meg, de amiatt, mert egy olyan beskatulyázásba kerültünk, mint tesi tagozatosok, ahonnan nagyon-nagyon nehéz volt kitörni.

Tehát, mi voltunk a tesisek, akiknek bizonyára csak a sport számít, tök mindegy, hogy milyen jegyeket kapnak magyarból, matekból, fizikából, nekik úgyis csak az számít, hogy hány fekvőtámaszt tudnak csinálni egy perc alatt, és valahogy ez érzékeltetve is volt.

És szerintem ennek dacára is, illetve véletlenül, hogy az énekórán azért kiderült, hogy hoppá!

Evelyn szeret meg esetleg tud is énekelni, hiszen én azért zenei tagozatos általános iskolába jártam, és édesanyám egyébként zenélt korábban is, és akkor onnantól kezdve, ahogy ez lenni szokott, iskolai rendezvények, egyéb ünnepségek, amilyen lehetőség volt, akkor ott már mondhattam verset, prózát, tehát onnantól kezdve végre már nem úgy kezeltek, mint a tesist.

Ez egy nagyon izgalmas megélés volt, mert ugye korábbi kórus iskolásként ez nekünk teljesen normális volt.

Viszont itt sportolóként ez egy nagyon furcsa első bizonyítás volt.

Valahogy az utolsó évre úgy azért körvonalazódott, hogy oké, akkor én a Színművészetire szeretnék menni.

Számomra egy nagyon izgalmas megélés pont amiatt volt, hogy azért ez a dilemma még mindig ott volt, mint az általános iskolában, hogy ez biztos jó lesz, de addigra ez fel erősödött bennem.

És ekkor volt, hogy anyukám megtalálta a tábor felhívását, ami Balatonföldvárra szólt, egy színháztábor, és hogy ennek a vezetője nem más, mint a leendő zenész-színész osztályvezető, és ha engem annyira érdekel ez az egész színészet, hát akkor ott a helyem ebben a táborban.

És nagyon örülök neki, hogy így alakult, mert jártam mellette egy másik művészeti iskolába, és akkor véletlenül pont úgy jött ki, hogy egymás után volt a két tábor, tehát nagyon bele tudtam helyezkedni, hogy akkor én most a színész vagyok.

És valahogy a végzős évemet ennek tükrében is végeztem, hogy hát akkor nekem igazából nem számít, hogy majd hogyan fogok leérettségizni, meg milyen tárgyakból hogyan végzek, hiszen én úgyis a Színművészetire fogok felvételizni, úgyhogy nekem „csak” meg kell tanulnom a 15 verset, az öt monológot, az öt dalt, tehát nekem csak ez számít.

És elérkezett a felvételi első napja, attól függően persze, hogy melyik szakra, megy egyetemre.

Több rostán keresztül van ez a felvételi procedúra.

Ez a híres nevezetes első rosta, ez valahogy nekem ilyen nagybetűs ünnepnap volt.

Emlékszem, hogy ilyenkor még kis naptárfüzetben vezettem a programjaimat, és hát szívecskékkel, csillagokkal, mindennel kidekoráltam, hogy „Az első rosta.” És emlékszem, hogy megérkeztem az épületbe, hát valahol egy ilyen kis csalódás volt, hogy nem kacsalábon forgó palota volt a Vas utcai épület, hanem egy szimpla szürke ház.

Megyek beljebb, ott már gyülekeztek az emberek, és nem volt ez a különleges érzés.

Tehát nem éreztem azt, hogy ez most miben lenne más, mint bármilyen egyéb meghallgatás, vagy akármi.

Ilyenkor különösen szoktam örülni, hogy A betűvel kezdődik a nevem, mert hát akkor gyorsan túl leszek ezeken a vizsgákon.

Nagyon nem volt időm izgulni sem, de azért benne volt a drukk.

Kettő helyszínen zajlott egyébként a felvételi, az egyik, ahol ment ez a kvázi lefoglalás, ahol drámajáték, színészmesterség, satöbbi, gyakorlatok voltak ennek a körülbelül 30 embernek, akit aznap behívtak, és egy másik helyszínen ment maga a felvételiztetés.

És akkor én beléptem ebbe a terembe, játszóruhában, mert mondták, hogy aznap, amíg várakozunk, addig kényelmes ruhában kell mjad játszanunk, és bent volt itt ennek a zenész-színész osztálynak az egyik leendő tanára.

Én ugye a másiknál voltam a színház táborban.

Ha jól emlékszem, egy verset már elmondtam, meg talán egy dalt énekeltem, és ilyenkor én már egy reggae zenekar énekesnője voltam, és akkor talán azzal a dallal indítottam, és akkor mondták, hogy nagyon jó, oké, akkor még egy verset.

És ez a vers, William Blake A néger kisfiú című verse volt.

Azért csodálatos ennek valójában a szövege, mert a magyar fordítás Szabó Magdához kötődik.

És emlékszem, hogy elkezdtem mondani, és körülbelül ez első vagy a második versszaknál megakasztott a vizsgáztató.

Na mondom, most jön a kivéreztetés, most jön az, amiről mindenki mesélt, hogy itt megaláztatás, rossz élmények lesznek.

Jól van. „Foglalj helyet Evelyn.” Fú, na elkezdtem tényleg izgulni.

És a legnagyobb meglepetésemre azt kérdezte tőlem a rendező, hogy „Mit csináltál tegnap este?” Fú... hirtelen azt is elfelejtettem, hogy fiú vagyok-e vagy lány, de aztán eszembe jutott, hogy színházban voltam.

Nagyon élveztem, jó előadás volt.

És akkor ebben az ülőhelyzetben kellett megismételnem a verset.

És annyira érdekes volt az az élmény, hogy a másodperc tört része alatt a magabiztosságom átcsapott egy bizonytalanságba, majd utána a meglepődöttségből egyszer csak egy olyan otthonos atmoszféra jött létre pusztán ezzel a néhány apró kérdéssel, hogy mit is láttál?

És ebben a már sokkal barátiasabb közegben már valóban el tudtam úgy mondani a verset, amit én érzek benne.

És amikor végeztem a verssel, akkor csak egy bólintás volt ettől a vizsgáztatótól.

Talán meg is köszönte, de ott éreztem, hogy ez valóban jól sikerült.

És amikor kimentem a teremből, akkor megint eluralkodott rajtam ez a magabiztosság-érzés, ez a határozottság, hogy ez volt az első rosta?!

Jól van, még meglátjuk, megy a másik szobában a folyamatos játék, dehát ilyenkor ezért azt mindenki érezheti, hogy amikor túl van egy vizsgaszituáción, akkor már sokkal könnyedebben van ezekben az egyéb feladatokban, és ezekben a játékokban is azt éreztem, hogy uralom a teret, valahogy így a visszajelzésekből is ez jött le, hogy igen, nekem itt van a helyem, ez így jól fog akkor működni.

És hát így ment ez a körülbelül 3-4 órán keresztüli játék, és utána úgy zárják le a napot, hogy kihirdetik, hogy kik jutottak tovább a következő rostába.

És hát azért hazudnék, ha azt mondanám, hogy meglepődtem, hogy továbbjutottam én is, de valóban egy ilyen megelégedettséget éreztem, hogy igen, én továbbjutottam a második rostára.

Nem tudom már, mennyi idő telt el a következő alkalomig, ha jól emlékszem, 2-3 hét, de én ezzel a magabiztossággal mentem egyébként tovább.

Mondták, hogy annyira nem célszerű ilyenkor már megkeverni, hogy új verseket vagy dalokat tanuljunk.

Én azért készültem néhány klasszikus dallal is, mert azért csak könnyűzenével azért gondolom, nem lehet bekerülni, tehát itt már volt ugye zongorakísérőnk is, úgyhogy akkor kottát is lehetett már vinni.

De ezen kívül olyan nagyobb rákészülésem nem volt.

És ez szerintem valahol hiba volt, ami később aztán mégis jól jött, ugyanis amikor megérkeztem erre a napra, akkor szembesültem azzal, hogy ott voltak azok az emberek, akikkel én korábban az említett színháztáborban már találkoztam.

És nem pusztán találkoztam, hanem felnéztem rájuk.

Tehát a szememben ők voltak az „úristen, micsoda színészek!” Én már azt hittem, hogy ők gyakorló színészek.

Erre hirtelen látom, hogy ők is most felvételiznek!

Amikor beszélgettem velük, hogy ők már színházban dolgoznak, akár takarítóként, jegyszedőként, hogy színi stúdiókban járnak már, és hogy az életük a színház - ez így mind-mind nagyon-nagyon sok volt nekem ezen a felvételi napon, és akkor megint csak az a fajta magabiztosság, ami már eluralkodott rajtam az első rosta után, az így egyre kezdett csökkenni.

Itt ha jól emlékszem azért már bőven nem első vagy második vizsgázó voltam, talán ilyen negyedik, ötödik, de ennyi idő azért elég volt arra, hogy tényleg elbizonytalanodjak magamban.

Hasonló játszós ruhában voltam, mint az első rostán, mondván, hogy én már tudom, itt mi a dörgés.

Csak hát, elbizonytalanodtam azzal, hogy láttam a többieket, hogy ők átöltöznek a meghallgatásra.

Hát, én nem készültem ilyen ruhával.

Ez már eleve nem tudom milyen belépő, de nem éreztem magam komfortosan.

És hát beléptem ugyanabba a vizsgaterembe, viszont most nem kettő vizsgáztató volt, hanem körülbelül huszonkettő!

Itt volt már mind a kettő rendező, akik közösen vezetik majd a zenész-színész osztályt. mind az a személy, akit már az előző rostán meghallgatott, és az, akivel a táborban közösen már együtt dolgoztam, csak ezek a körülmények változtak, de mégis olyan gyengeségérzés volt bennem, olyan kis gyermek vagyok ebben az egészben, hogy gyakorlatilag én nem is tudom, hogy hogyan tudtam megszólalni.

Új dalt vittem, amit zongorakísérettel vittem.

Ez úgy emlékszem, hogy jól sikerült, és utána egy monológot kellett mondanom, amit, ha jól emlékszem, végigmondhattam, majd utána ennek ment az elemzése.

És azért ott kiderült, hogy tehát én itt 18-19 éves voltam, nagyon fiatal ahhoz, hogy most mennyire tudom ennek a hátterét, akkor ebben a korszabban mi történt, miért mondhatja azt, amit.

Tehát közel sem az a barátságos beszélgetés volt, mint az első rostán.

Ráadásul az volt az ijesztő, hogy ahogy próbáltam a vizsgáztató mögé nézni, ott láttam azokat a színészlegendákat, akiket én korábban csak a színházban vagy a filmvásznon láttam, tehát ezt se segített, hogy oldódjak.

Hát azt éreztem, hogy jó, ez most nem jött össze.

Utána ez a játék sem ment annyira könnyedén, megint csak 30 emberrel voltunk együtt, és valahogy érezhető volt egy feszültség is.

Hogy oké, itt vagyok, játszok, de én igazából hazamennék ennek semmi értelme, ebből nem is tanulok, akkor megint itt most jópofizunk egymással, holott mindenkin érződött, hogy itt már tétje van a dolognak.

És bennem úgy realizálódott, hogy jó, ez nem sikerült, de lesz más tervem még itt.

És akkor megint volt a kihirdetés, hogy akkor kik jutottak tovább - hát nem jutottam tovább a harmadik rostára.

És ekkor már emlékszem, hogy megfogalmazódott bennem, hogy én nem is fogok többször jönni felvételire.

Valamiért ebben az évben annyira kitűztem célul, hogy én ebbe a leendő zenész-színész osztályba ehhez a rendezőpároshoz akarok jutni, és így, hogy nem sikerült, mindegy, akkor hagyjuk is az egészet.

Nagyon meglepő volt azt megtapasztalni, hogy így néhány pillanat alatt mennyire meg tud változni az az önértékelés, ami azért nekem korábban is stabíl volt, de mégis így néhány változóval ez teljesen átalakult.

Ha jól emlékszem, itt már ugye az érettségire akkor így mentem, hogy tudtam, nem sikerült maga a felvételi.

Rosszul nem sikerültek, tehát mindig jó tanuló voltam, de így utólag belegondolva egy kicsit nagyobb felkészültség jól lett volna egy B tervvel, hogy akkor is, hogyha nem jön össze a színművészeti felvételi, akkor azért itt az érettségire is tartsak ki, de hála az égnek azért edző irányba tovább tudtam tanulni.

Nem a sértődöttség volt bennem, hanem valóban ez az újratervezés.

Akkor nézzük meg, hát akkor itt van a sport, amit mondott anyukám.

Nem jön össze színészi út, akkor nézzük meg megint a sportot.

És ebben nagyon-nagyon jól éreztem magam, de óriási szerencsém volt, hogy a zenélés, az megmaradt ugye ettől függetlenül.

Valószínűleg nem véletlen, de néhány évre rá úgy alakult, hogy kaptam egy felkérést, hogy menjek el egy budapesti zenés színházba, ahol egy olyan musical válogatását hirdették, ahol színesbőrű, magyarul folyékonyan beszélő, akcentus nélkül beszélő, énekelni, táncolni tudó karaktert kerestek, és szerencsére ide be is kerültem.

Ez egyébként a Budapesti Operettszínház volt, és az Elfújta a szél című musicalt mutattuk be Somogyi Szilárd rendezésében.

Keró volt akkor még a művészeti vezető, tehát ő is aktívan részt vett itt a darabnak a rendezésében.

Hihetetlen élmény volt, hogy azokkal a színészekkel, azzal a stábbal dolgozhattam együtt, akikkel, én azt gondoltam, hogy csak akkor találkozhat az ember, hogyha neki papírja van róla, hogy ő akkor színész.

Erre most itt vagyok, ráadásul nem bio díszletként, hanem kis szólista szerepet, kaptam, Prissy karakterét, ami azért volt egy nagyon hálás szerep, mert abban tudtam magamat is játszani.

És ezt a darabot egyébként 7 évadon át játszottuk, több mint száz előadásunk volt számos olyan nappal, amikor dupláztunk.

Tehát nagyon-nagyon sok mindent tanultam meg ez alatt a hét évad alatt, és mellette folyamatosan ment a zenélés.

És hát nagyon hálás vagyok azért, hogy így alakult, hogy egy fajta elutasítást kaptam a színművészeti felvételijén, hogy én akkor így most nem kellek leendő színésznek, és élhettem az életem, tanulhattam edzőnek, abból jött aztán dietetika, és amikor én harmadéves dietetikai hallgató voltam, akkor mutattuk be az Elfújta a szél című darabot, és akkor utána meg már jöttek valahogy így az ösztöndíj programok, hogy én edzőként még hol…

Említett entitások

Témák

  • sikertelen felvételi
  • új lehetőségek
  • nincsenek véletlenek

Személyek

Hallgasd meg

Gyakori kérdések erről az epizódról: „#128 Az élet váratlan kanyarai – Asiama Evelyn”

Miről szól ez az epizód: „#128 Az élet váratlan kanyarai – Asiama Evelyn”?

Asiama Evelyn a Színművészeti Egyetemre való sikertelen felvételiről beszél, és arról, hogyan nyitott meg ez új lehetőségeket az életében. Mestere szerint Evelyn a saját példájával bizonyítja, hogy az életben nincsenek véletlenek. Az epizód a Igaz történetek című magyar podcast egyik adása, megjelenés: 2025. 12. 05..

Kik szerepelnek vagy kiket említenek ebben az epizódban: „#128 Az élet váratlan kanyarai – Asiama Evelyn”?

Az epizódban a következő nevek szerepelnek vagy hangzanak el: Asiama Evelyn.

Milyen témákat érint ez az epizód: „#128 Az élet váratlan kanyarai – Asiama Evelyn”?

Fő témái: sikertelen felvételi, új lehetőségek, nincsenek véletlenek.

Mikor jelent meg és milyen hosszú ez az epizód: „#128 Az élet váratlan kanyarai – Asiama Evelyn”?

Megjelenés: 2025. 12. 05.. Hossz: 20 perc. Az epizód a Podiverzumon hallgatható meg: https://podiverzum.hu/podcast/igaz-tortenetek/128-az-elet-varatlan-kanyarai-asiama-evelyn-rhup1110

Több epizód a Igaz történetek-ből

  • #139 Anya csak egy van – Szilágyi László

    Szilágyi László az anya elvesztése utáni gyászról, az élet egy szakaszának lezárulásáról és a veszteségből való tanulásról beszél. Elgondolkodik azon, van-e hozadéka egy pótolhata…

  • #138 Egy nagyon kemény pálya – Király Linda

    Király Linda énekesnő felidézi, hogyan szerződtette le fiatalon egy nagy hanglemezcég, és milyen emlékei fűződnek példaképével, Whitney Houstonnal való rövid találkozásához. A bes…

  • #137 Tanárnő kérem! – Galambos Rita

    Galambos Rita egy fiatal pedagógus, aki szembesül azzal, hogy egy diákja nem akar hazamenni a tanítás után, ami miatt túllép a munkaköri kötelességein.

  • #136 Talált pénz – Janata Kriszta

    Janata Kriszta a felnőttkori személyiségfejlődését meghatározó élményekről és példákról beszél.

  • #135 Rettegés a színpadon – Varga Kata

    Varga Kata színésznő a színpadon való lefagyás élményéről és az ebből szerzett tapasztalatokról beszél az epizódban. Megosztja, hogyan kezelte a helyzetet és hogyan nyert biztonsá…

  • #134 Halálközeli – Dobronay László

    Dobronay László egy súlyos baleset történetét meséli el, és azt, hogyan változtatta meg ez az életszemléletét és az emberekhez fűződő viszonyát.

  • #133 A szeretet marad – Babarczy Eszter

    Babarczy Eszter egy budapesti nő, aki hirdetést adott fel, hogy vidéki gyerekeket fogadna otthonában. A kezdeményezés nem csak a gyerekeknek hozott örömet, hanem Eszter számára is…

  • #132 Minden élet számít – Zimits Andrea

    Zimits Andrea megosztja történetét egy rovarral való különleges kapcsolatáról, rávilágítva arra, hogy az emberek nem csak háziállatokkal alakíthatnak ki mély érzelmi kötelékeket.

  • #131 Édes Zazzi – Dr. Erdős Melinda

    Dr. Erdős Melinda, egy nyugdíjas orvosnő és bölcsész végzettségű barátnője elhatározzák, új vállalkozásba fognak, ami eltér eddigi életútjuktól és végzettségüktől. Vállalkozásuk n…

  • #130 Szabályszegők – Futó Péter

    A stressz és a vizsgadrukk témaköre kerül szóba egy egyetemi vizsga példáján keresztül, ahol Futó Péter esete illusztrálja, mi történik, amikor valaki úgy ugrik neki egy számonkér…

Hasonló epizódok más magyar podcastokból