Igaz történetek

#132 Minden élet számít – Zimits Andrea

· PT15M43S

Összefoglaló

Zimits Andrea megosztja történetét egy rovarral való különleges kapcsolatáról, rávilágítva arra, hogy az emberek nem csak háziállatokkal alakíthatnak ki mély érzelmi kötelékeket.

Röviden

Műsor
Igaz történetek
Megjelenés
2026. 02. 11.
Hossz
16 perc
Szereplők, említett nevek
Zimits Andrea
Átirat
Az epizód beszélt szövege alapján indexelve

Ebben az epizódban

♬ ♬ Ez itt az Igaz Történetek podcast Én Heller Gábor vagyok. ♬ ♬ Amikor ember és állat kapcsolatáról van szó, akkor a városlakó ez alatt leginkább egy kutyára vagy macskára gondol.

Én kiskoromban féltem a kutyáktól, mert ugatnak és harapnak, a cicák pedig karmolnak és hozzá még nyávognak is.

Egyszóval el nem tudtam volna képzelni, hogy a gondolkodásom valaha is megváltozik.

Családunkban egy új korszak kezdetét egy kölyökcica befogadása jelentette.

Aztán pár évvel később egy menhelyről hozzánk került egy hosszúszőrű vizslakeverék, aki Totó névre hallgat.

A mai történet arról szól, hogy nemcsak kutyákkal, cicákkal vagy madarakkal kerülhet egy városi ember bensőséges érzemi kapcsolatba, hanem akár egy rovarral is.

Én igazi belvárosi gyerek voltam, de valahogy úgy alakult az életem, hogy most már több mint 30 éve a budapesti zöldövezetben élek, és a legkedvesebb helyszín, ahol laktunk, az a Bélakirály úti házunk volt.

Nagyon érdekes volt ez a helyszín, ahogy ez a ház elhelyezkedett, mert nagyon távol esett az utcától, ezáltal kiszűrhettük az összes utcai zajt az életünkből.

Egy 77 méter hosszú lejárón kellett lejutni a házhoz, ami hogyha gyalog érkeztél meg, akkor ez 133 lépcsőt jelentett lefelé.

A barátaink sokszor cukkoltak ezzel, mert mindig azt kérdezték, hogy hogy lehet egy ilyen házat megvenni, ahol ennyit kell gyalogolni.

Mi mindig mosolyogtunk rajtuk, mert nagyon szerettük ezt a fajta elhelyezkedést.

Akármikor hazajöttem a városból egy kicsit fáradtan vagy egy kicsit izgatottan, ingerülten, mire lesétáltam ezen a 77 méteren, 133 lépcsőn keresztül, addigra biztosan kiszellőzött a fejem és megnyugodtam.

Lent, ahol leértünk a lejáró végére, ott már csak a környező kertek értek össze, ezáltal minden irányból nagyon távol volt az utca, ennek köszönhetően sokféle állat látogatott minket rendszeresen.

Ettettük a madarakat, volt egy téli etetés, amikor 14 különböző madárfajt számoltam meg a kertben, de ezen kívül etettük a sünöket, jöttek a mókusok, volt egy egész rókacsaládunk, ahol két kis rókával jöttek egy idő után már először az apuka, utána az anyuka, és utána hozták magukkal a két gyereket, és őket is etettük.

A padlásunkon fent laktak a nyestek, akik természetesen mindent szétrágtak, de annyi élményt és megmosolyogtató kis pillanatot okoztak nekünk, hogy egyáltalán nem bántuk, és persze ezen kívül még ott voltak a saját háziállataink.

Ilyen környezetben könnyű volt a két lányunkat is a természet tiszteletére és szeretetére nevelni.

Az egyik lányunk ott született, úgyhogy ő egész pici korától ott élt.

Mivel nagyon nagy a korkülönbség, a másik lányunk már 18 éves volt, a fériem pedig belsőépítészként dolgozott, és a tetőtérben fönt volt az ő birodalma, az ő műterme.

A kert felőli oldalon a ház homlokzatát egészen a tetőtérig felfuttatták a növények főleg borostyán.

Ezt is nagyon kedveltük, mert így télen is zöldet láttunk.

A tetőrtérben egyébként a férjem műterme mellett még tárolásra is használható hely volt.

Ott tároltuk télen, amire csak nyáron volt szükség, és nyáron pedig azt, amire csak télen.

Aznap, amikor ez az eset történt, azért mentem fel az emeletre, hogy így ünnepek előtt lehozzam a karácsonyi dekorációkat, fényfüzéreket, amivel fel szoktam díszíteni karácsony előtt a házat, a kertet, a teraszokat.

Felmentem a lépsőn, és már sokadszor ismét átfutott az agyamon, hogy milyen rossz választás volt ez a padlószőnyeg.

Sárga és barna szálakból állt, ami kifejezetten ilyen piszkos hatást keltett nagy területen, nagy felületen.

Éppen ezt a szőnyeget néztem, amikor láttam, hogy megmozdult rajta valami.

Először azt hittem, hogy csak egy kis porcica vagy egy kis szálacska a szőnyeg darabkájából, de amikor jobban megnéztem, akkor láttam, hogy ez bizony egy rovar.

Lehajoltam hozzá, próbáltam jobban megnézni, de annyira poros volt szegény, hogy nem lehetett kivenni, hogy milyen tipusú állat.

Azt láttam, hogy szárnyas volt.

Óvatosan felvettem, és láttam, hogy tiszta por szerencsétlen, és a kis lábacskái is tele vannak porcicákkal, és mindenféle pókhálómaradványokkal.

A potroha pedig olyan vékonyra össze volt zsugorodva, mint egy papírlap.

Nem is tudom, hogy hogyan élhette túl több héten keresztül bezárva folyadék és táplálék nélkül.

Kezembe vettem, letisztogattam, és akkor láttam, hogy ez bizony egy darázs.

Nem kellett attól félnem, hogy meg fog csípni, mert annyira gyenge volt szegény, alig volt benne élet.

Teljesen bizonytalanul és céltalanul mozgott, valószínű, hogy régóta nem is mozoghatott már, szegénykém csak megérezte, hogy valaki belépett a helyiségbe.

Tél volt, karácsony előtt, nagyon szürke, nyirkos idő volt aznap, még a lámpát is fel kellett kapcsolni, pedig még világosnak kellett volna lennie.

Gondoltam, hogy minél előbb kiteszem őt a szabadba, hogy találjon magának fedezéket.

Kinyitottam az ablakot, és kitettem a felfutó borostyán legközelebbi levelére.

Aztán becsuktam az ablakot, lehoztam a dekorációkat, és ment minden a maga útján.

El is feledkeztem a darázsról, nem foglalkoztam vele már aznap.

Másnap reggel viszont az első gondolatom a darázs volt.

Volt egy kis lelkiismeretfurdalásom.

Szerettem volna biztosan tudni, hogy talált magának fedezéket.

Úgyhogy ismét felmentem a tetőtérbe, kinyitottam az ablakot, és legnagyobb megdöbbenésemre a darázs ugyanabban a pózban kapaszkodott a borostyánlevélhez, ahogy én előzö nap odatettem.

Néztem egy pillanatig, és aztán észrevettem, hogy odafagyott a levélhez.

Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy mit kell ilyenkor csinálni?

Egyáltalán kell-e nekem valamit tenni ebben a helyzetben, vagy én már megtettem azt, amit tőlem tellett: nem tapostam össze, nem fújtam le kemotoxszal, visszaadtam a természetnek azt, ami az övé, más dolgom ezzel nincsen.

De aztán a következő pillanatban én már nagyon jól tudtam, hogy én nem ilyen ember vagyok, és hogy én ezt a darazsat meg akarom menteni.

A levéllel együtt kellett leszakítanom, mert hogyha megpróbáltam volna elszakítani őt a fagyos kis lábacskáival, akkor valószínű, hogy leszakadtak volna.

Fogtam, levelestől levittem a konyhába, és azt találtam ki, hogy készítek neki egy ideiglenes kis otthont, ahol remélhetőleg át tud telelni.

Kerestem egy befőttesüveget, az aljára tettem egy kis földet, hoztam be a kertből mindenféle kis száraz levelet, kis bujókákat készítettem, egy kis füvet is találtam, azt is betettem, és egész vékony kis ágacskákat tettem bele, amin majd tud mászkálni és egészen fel tud mászni az üveg tetejéig.

Az üvegnek a tetejét lezártam egy átlátszó fóliával, amire apró lyukakat vágtam egyrészt azért, hogy kapjon levegőt, a másik pedig, hogy a lyukakba felváltva vizet és mézet csöpögtettem.

Utána fogtam ezt a kis inkubátort és elhelyeztem a spájzba, felkerült a polcra a baracklekvárok mellé.

Innentől kezdve minden nap pár perc a darázzsal való foglalkozással telt.

Napi rutinná vált, hogy csöpögtettem a mézet, csöpögtettem a vizet, és figyeltem, hogy hogyan fejlődik, hogyan változik.

Nevet nem adtam neki, de ezt a mai napig bánom.

Ő most már csak a mi kis darazsunk maradt, vagyis hogy az én kis darazsom, mert a kislányomat még nem igazán tudtam bevonni ebbe a projektbe, mert ő még pici volt, a másik lányom pedig meg már túl nagy, ahhoz, hogy ezt igazán értékelni tudja, de azért az egész családom részese volt ennek a történetnek.

Mindenki tudta, hogy a kis darázs ott pihen bent a spájzban.

Néha ők is ránéztek, konstatálták, hogy még él, fejlődik, szépül, épül, úgyhogy tulajdonképpen az egész család részese volt.

Ami nagyon érdekes, hogy megszoktam, hogyha egy rovar beszorul egy szobába vagy egy lakásba, akkor azonnal pánikszerűen menekülni akar, és addig veri magát az üveghez, kiútat keresve, amíg előbb-utóbb elpusztul.

Megdöbentő volt számomra, hogy az én darazsam nem akart menekülni.

Valószínű, hogy ösztönből ráérzett arra, hogy neki ez az egy lehetősége van ahhoz, hogy valamit túléljen.

Soha nem akart kimászni az üvegből.

Volt neki saját napirendje, volt neki saját kis élete.

Evett, tisztálkodott, pihent, mászkált, bujkált.

Érdekes volt figyelni, ahogyan ő él.

Teljes életet tudott élni ebben a kis üvegcsében.

Teltek-múltak a hetek, eljött a karácsony, vége lett az ünnepeknek, átléptünk a következő évbe.

Kibújt a kertdben az első hóvirág.

Fogtam egy szálat, leszakítottam, és bevittem a darazsamnak az üvegbe.

Látva, hogy ennek mennyire örült, innentől kezdve a napi rutin része volt, hogy minden alkalommal keresek neki valamiféle élővirágot.

Imádott benne bújkálni, sokszor a virágok közepében aludt.

Jutott neki aranyeső, kapott keltikét, harangvirágot, százszorszépet, ibolyát.

Szerencsére a tavasz bővelkedett a friss virágokban, így ezzel is tudtam neki kedvezni.

És aztán március környékén kezdett melegedni az idő, egyre többet sütött a nap.

Úgy gondoltam, hogy itt az ideje, hogy a kis védencemet szabadon engedjem.

Kivittem az üveget a kertbe, és letettem a fűre, olyan helyre, ahol a legszebben sütött a nap.

Levettem a fóliát a tetejéről, pár méterrel arrébb mentem, leültem és figyeltem, mi történik.

Egy darabig csak sütkérezett a napon, élvezte, gondolom, a tavaszi illatokat, a napsütést.

Már megijedtem, hogy esetleg nem is akar szabadon elrepülni onnan, vagy ki szabadulni, hanem ott marad.

Aztán egyszercsak zümmögést hallottam.

A távolból megjelent egy idegen darázs.

Valószínű, hogy a méz illata odacsábította, és elkezdett az üveg felett körözni.

Az én darazsam fogta magát, és ahogy meglátta vagy meghallotta a darázs hangját, felmászott az üveg tetejére, és gondolkodás nélkül felröppent, és ők ketten együtt elrepültek. ♬ ♬ Summer Breeze - Nat Blaze Annyira döbbenetes volt számomra, hogy szóhoz sem tudtam jutni.

Nem akartam elhinni, hogy ilyen létezik.

Olyan volt, mintha egy gyerekmesébe csöppentem volna, aminek egy kicsit giccsesre sikeredett a vége.

Mert ugye a felnőttek tudják, ilyen befejezés csak a mesében létezik, a valóságban nem igazán.

Egyszerűen elöntött a melegség, a hála, és szerettem volna köszönetet mondani ennek a darázsnak, hogy megmutatta nekem, hogy az, hogy én őt megmentettem, az, hogy minden nap egy pár percet rááldoztam, az nemcsak egy megrögzött állatvédő buta kis cselekménye volt, amivel megpróbál beavatkozni a természet törvényeibe, hanem neki igenis helye van az életben.

Az ő kis darázstársadalmában ő ugyanolyan fontos szerepet foglal el, mint amilyet mi a mi tásadalmunkban.

Én azt gondolom, hogy teljesen mindegy, hogy a tápláléklánc melyik végén állunk.

Minden élet számít, és egyik sem kevesebb vagy több a másiknál, mert ennek a kis darázsnak is ugyanúgy, ahogyan nekünk, csak egyetlen életünk van, és ebből az egyből kell kihoznunk a lehető legtöbbet. ♬ ♬ Zimits Andreának, nem meglepő módon, most is vannak állatai, egy befogadott kutya és egy macska.

Andrea nőiruha tervező, és ha szeretnél vele személyesen is találkozni, nézz be a showroomjába Budapesten, a Galamb utcában.

Ha te is szereted az állatokat, ajánlom még az Igaz történetek 50. epizódját, amiben ketten mesélnek kutyájukról, Zsebiről és Jackről.

És ott van a 106. epizód, Ferentz Anna-Kata nagyszerű története lováról, Kazmírról. ♬ ♬ Mindenkinek vannak sorsfordító, képtelen, megható vagy mulatságos történetei.

Nem vagy se túl fiatal, se túl öreg ahhoz, hogy te is mesélj egy történetet nekünk.

Küldd el a történetedet az igaz@igaztörténetek.hu emailcímre, és mi majd keresni fogunk.

Kövess bennünket a Facebookon, és ha tetszik, oszd meg barátaiddal, biztos örülnek majd neki.

Ha nem szeretnél elszalasztani egy epizódot sem, íratkozz fel az Igaz Történetek podcastra kedvenc lejátszódban.

Említett entitások

Személyek

Szervezetek, cégek

  • Zimits Andrea

Hallgasd meg

Gyakori kérdések erről az epizódról: „#132 Minden élet számít – Zimits Andrea”

Miről szól ez az epizód: „#132 Minden élet számít – Zimits Andrea”?

Zimits Andrea megosztja történetét egy rovarral való különleges kapcsolatáról, rávilágítva arra, hogy az emberek nem csak háziállatokkal alakíthatnak ki mély érzelmi kötelékeket. Az epizód a Igaz történetek című magyar podcast egyik adása, megjelenés: 2026. 02. 11..

Kik szerepelnek vagy kiket említenek ebben az epizódban: „#132 Minden élet számít – Zimits Andrea”?

Az epizódban a következő nevek szerepelnek vagy hangzanak el: Zimits Andrea.

Mikor jelent meg és milyen hosszú ez az epizód: „#132 Minden élet számít – Zimits Andrea”?

Megjelenés: 2026. 02. 11.. Hossz: 16 perc. Az epizód a Podiverzumon hallgatható meg: https://podiverzum.hu/podcast/igaz-tortenetek/132-minden-elet-szamit-zimits-andrea-rhup1139

Több epizód a Igaz történetek-ből

  • #139 Anya csak egy van – Szilágyi László

    Szilágyi László az anya elvesztése utáni gyászról, az élet egy szakaszának lezárulásáról és a veszteségből való tanulásról beszél. Elgondolkodik azon, van-e hozadéka egy pótolhata…

  • #138 Egy nagyon kemény pálya – Király Linda

    Király Linda énekesnő felidézi, hogyan szerződtette le fiatalon egy nagy hanglemezcég, és milyen emlékei fűződnek példaképével, Whitney Houstonnal való rövid találkozásához. A bes…

  • #137 Tanárnő kérem! – Galambos Rita

    Galambos Rita egy fiatal pedagógus, aki szembesül azzal, hogy egy diákja nem akar hazamenni a tanítás után, ami miatt túllép a munkaköri kötelességein.

  • #136 Talált pénz – Janata Kriszta

    Janata Kriszta a felnőttkori személyiségfejlődését meghatározó élményekről és példákról beszél.

  • #135 Rettegés a színpadon – Varga Kata

    Varga Kata színésznő a színpadon való lefagyás élményéről és az ebből szerzett tapasztalatokról beszél az epizódban. Megosztja, hogyan kezelte a helyzetet és hogyan nyert biztonsá…

  • #134 Halálközeli – Dobronay László

    Dobronay László egy súlyos baleset történetét meséli el, és azt, hogyan változtatta meg ez az életszemléletét és az emberekhez fűződő viszonyát.

  • #133 A szeretet marad – Babarczy Eszter

    Babarczy Eszter egy budapesti nő, aki hirdetést adott fel, hogy vidéki gyerekeket fogadna otthonában. A kezdeményezés nem csak a gyerekeknek hozott örömet, hanem Eszter számára is…

  • #131 Édes Zazzi – Dr. Erdős Melinda

    Dr. Erdős Melinda, egy nyugdíjas orvosnő és bölcsész végzettségű barátnője elhatározzák, új vállalkozásba fognak, ami eltér eddigi életútjuktól és végzettségüktől. Vállalkozásuk n…

  • #130 Szabályszegők – Futó Péter

    A stressz és a vizsgadrukk témaköre kerül szóba egy egyetemi vizsga példáján keresztül, ahol Futó Péter esete illusztrálja, mi történik, amikor valaki úgy ugrik neki egy számonkér…

  • #129 A továbblépés mindig fájdalmas – Fejős Éva

    Fejős Éva írónővel a változásokról és a továbblépésről beszélgetünk. A döntések erejéről és a kihívásokkal való szembenézésről is szó esik.

Hasonló epizódok más magyar podcastokból