#61 A véletlenek sorozata, 1. rész – Bolváry Réka

Összefoglaló

Az Igaz történetek ezen epizódjában Bolváry Réka a véletlenekről és azok sorozatáról elmélkedik. A beszélgetés során felmerül a kérdés, hogy mennyire alakítják a véletlenek az életünket.

Röviden

Műsor

Igaz történetek

Megjelenés

2024. 02. 07.

Hossz

30 perc

Átirat

Az epizód beszélt szövege alapján indexelve

Ebben az epizódban

♬ ♬ Ez itt az Igaz történetek podcast.

Én Heller Gábor vagyok. ♬ ♬ Hiszel a véletlenekben?

Hiszel abban, hogyha akkor és ott nem az és nem úgy történt volna, akkor minden másként alakul az életedben?

Erről finoman szólva is megoszlanak a vélemények.

Sokan vannak, akik az gondolják, valójában nincsenek is véletlenek.

Minden úgy történik az életünkben, ahogy annak történnie kell.

És itt most nem isteni elrendelésre, predesztinációra, sorsszerűségre gondolok, hanem arra, hogy... mielőtt ebbe belebonyolódnék, hallgassuk meg Bolváry Réka történetét. 16 éves koromban apukám Svájcból hozott egy brosúrát kibucokról.

Nem tudtam németül, ő lefordította.

Ez, valami fantasztikus, ide majd egyszer el szeretnék jutni.

Ekkor voltam 16 éves. 24 évesen 1989-ben, eszembe jutott, hát hogy az már hogy, arra már nem emlékszem, hogy miért pont akkor, de minden esetre sok minden azt támogatta, hogy itt van az ideje, mármint, hogy bennem, mert a baráti körben, akiknek mondtam, hogy Izraelbe szeretnék menni kibucba, mindenki azt mondta, hogy Úristen, nem vagy normális, mit akarsz ott kezdeni?

Nekem akkor hátközépig érő szőke hosszú hajam volt.

Horror történetekkel próbáltak eltántorítani a célomtól, de végül is véletlenül találkoztam Ivánnal, aki az izraeli hadseregnek a kutyakiképzője volt fiatal korában, és tőle vásároltuk a szüleimnek az első német juhász kutyát, rajta keresztül.

És miközben beszélgettünk, és én mondtam a tervemet, vágyamat, hogy Izraelbe szeretnék menni kibucba, kiderült, hogy pár hete nyílt Budapesten a Rózsadombon az izraeli nagykövetség, és történetesen az ő nagybátyja a nagykövet.

Úgyhogy így be is ajánlott hozzá, hogy itt a telefonszáma hívjam föl, hivatkozzak rá, és mindenben fog segíteni.

Az Ivánnal való találkozás egy óriási löket volt ahhoz, hogy na, itt van az ideje, hogy most menjek el Izraelbe, annak ellenére, hogy senki a baráti körben nem támogatott.

Tényleg mindenben segített, így lett meg pillanatok alatt a vízumom, és rajta keresztül találkoztam egy Gabi nevezetű lánnyal, aki ugyanabban a cipőben járt, mint én.

Hogy szeretett volna kimenni Izraelbe egy kibucba, de egyedül volt, lányként senkit nem ismert.

Úgyhogy az Iván minket összehozott, és így a Gabival kettesben már együtt vettük a repülőjegyet, és együtt mentünk Tel Avivba. '89. június első hete, Gabival megérkeztünk Tel Avivba.

Mai napig van egy ilyen hajnali járat, 5 órakor érkezik.

Soha életemben nem jártam ilyen országban.

Én nem vagyok zsidó származású, soha senki nem mesélt nekem előtte Izraelről.

Oké, tudom, hogy héberül írnak, de hogy, hogy, hogy fogom elolvasni az utcatáblát, hogy fogom megtalálni a, a címet, ahol van nekünk mennünk kell.

Mindenki beszél angolul, mindenki nagyon segítőkész volt.

A kibuc Mánitba az önkéntesek a világ minden részéről, egy-két hónapra, de akár egy évre is jönnek.

Körbelül húsz önkéntes tudtak fogadni.

Noémi már ott volt egy hónapja.

Az önkéntesek rendkívül egyszerű, földszintes házakban laktak, a kibucnyikok sokkal szebb épületekben, hiszen ők ott élnek életformaszerűen.

Ezeket a kibucokat úgy kell elképzelni, mint egy kis falu, ami be van kerítve.

Van egy központi épület, ami az ebédlő, az a szíve-lelke a kibucnak.

Reggeli, ebéd vacsora ott van közösen.

Saját konyhája van, a konyhán is dolgoznak önkéntesek.

Az az egyik legjobb munka egyébként légkondicionált konyhán dolgozni a saját termesztésű zöldségekből mindenféle finomságokat készíteni.

Egyébként az ebédlő 24 órában nyitva van, ami azért érdekes, mert én három hónapig voltam ott, és néhány plusz kilóval jöttem el, mert hát azt nem lehetett, nem megkóstolni minden nap más sütít, és 24 órában bármikor be lehetett menni enni.

Amikor megérkeztünk, akkor Noémi volt az első, akivel találkoztunk.

Közvetlenül a második egy nagyon kedves hölgy volt, akinek az volt a feladata, hogy az önkéntesekkel foglalkozzon.

Több helyen lehetett dolgozni, Mint említettem az egyik a konyhai munka volt; a banánföldön, a narancsföldön, a tojásfeldolgozó üzemben, a pudding és tápszer-csomagoló üzemben és a mosodában.

Körülbelül 400 állandó lakosa volt a kibucnak, és körülbelül húsz önkéntes segítette a munkát.

A világ minden részéről voltak önkéntesek, fiúk, lányok vegyesen, 20-25 évesek.

Általában ketten laktunk egy házban, úgyhogy én szerencsésem Gabival kerültem egy házikóba.

Rendkívül egyszerű, egyszintes, de légkondícionált házikót kaptunk Gabival.

Két ágy, két szék, egy asztal, zuhany, WC.

Noémi a szomszéd házikóban lakott, ő volt ugye az első, akivel beszélgettünk, és ráadásul jópofa volt, mert angolul kezdtünk el beszélgetni, de a jellegzetes magyar akcentusa révén rögtön kiderült az első kérdésnél rákérdeztem, hogy te nem véletlenül magyar vagy?

És akkor persze megmutatta a szórakozási lehetőségeket is.

Van egy óvodája, ahol a kisgyerekek vannak napközben, amíg a szülők dolgoznak.

A nagyoknak pedig van egy kultúrház.

A kultúrházban szombat esténként volt mindig disco, illetve filmvetítés, mozi.

És hát a medence, ami a fő központi helye volt a kibucnak, mert ebben az elképesztő tropusi melegben mindenki szívesen megmártózott munka előtt, munka alatt sokszor, és munka után is.

Noémi elmagyarázta a rendszert.

A volontéreknek egyébként volt egy hirdetőtáblája, ahova ki volt téve a heti beosztás, hogy ki, hol dolgozik.

Ha szeretted volna, kérhetted, hogy mindennap máshol.

Én ezt kértem, mert engem minden érdekelt, és minden, hogy szerettem volna dolgozni, meg mindenki szerettem volna próbálni.

Miután elhelyezkedtünk, körbejártuk a kibucot, lementünk Gabival, Noémivel a medencéhez, és ott az első, aki és ami feltünt, az úszómester.

Aki egy nagyon csinos, barnabőrű, feketehajú, mosolygós.

A napszemüveg, a homlokán, mosolyogva dumált a gyerekekkel, és ilyen nagyon jó kedélyű, hófehér fogsorú, mosolgós, állati helyes pasi volt.

Természetesen az úszómesternek is feltűnt, hogy három fiatal csinos lány feltűnt a medence partján.

Úgyhogy hamarosan odajött hozzánk, és nagy mosolyogva megkérdezte, hogy mi kik vagyunk.

Így megtudtuk, hogy ő Ilán, az úszó mester, neki ez a munkája reggeltől estig felügyeli a medencét, hogy ne legyen semmi baj.

Ilán egy nagyon csinos fiatalember volt, rögtön megakadt rajta a szemem.

Szombat este, pálmafák, csillagos ég, rendkívül jó zene, rengeteg fiatal, az összes önkéntes és a kibucnikok közül is a 18-tól 30 éves korig mindenki ott van, táncol, nevet, jókedéjű.

Isznak, rengeteg süti, gyümölcs, mindenki nagyon jól érzi magát.

És a tömegben egy fehérpólós fiatalemberen megakadt a szemem, aki, később rájöttem, hogy ő az ilán, akiről nem tudtam levenni a szemem, mert ebben a csillagos égben, a disco fényeiben ez a fehér póló valahogy úgy vakított.

Pillantok alatt a tömegen átvergődte magát ilán és felkért táncolni.

Rendkívül jól táncolt, nagyon jó zene volt, nem beszéltünk egy szót se, csak táncoltunk, és valami olyan harmónia volt köztünk, ami nekem így rögtön így lejött az első pillanatban.

Mert nem mindenkivel jó táncolni, de vele nagyon jó volt így az első pillanattól kezdve.

Aztán pár szám után egyszer csak megfogta a kezem, hogy gyere menjünk ki.

És akkor elkezdtünk sétálni a kibucban.

Csillagos ég, pálmafák, fantasztikus hangulat, elképesztő meleg. és akkor egyszercsak így megfogott és meg akart csókolni.

És akkor eltoltam magamtól mosolyogva, hogy na nem, én nem ez a lány vagyok, ne viccelj!

És akkor ő kérdezte, hogy de miért?

Hát mondom azért, mert három hónap múlva megvan a repülőjegyem, és megyek vissza Magyarországra.

És én nem vagyok egy ilyen, ilyen alkalmi lány, aki csak úgy csókolózik egy nagyon helyes fiúval.

És akkor valami olyasmit mondott, hogy csak egy indokot mondjak, hogy miért nem.

És olyan igaz indokot nem tudtam mondani, mert nagyon-nagyon tetszett Ilan, de azért valahogy a neveltetésem, meg, meg külföld, meg...

Szóval én még ilyen helyzetben nem voltam.

És akkor, illán, aki gyönyörűen beszélt egyébként angolul, arról mesélt, hogy tudod Izraelben a mának élünk, mert hogy nem tudjuk, hogy mi lesz holnap.

És akkor először, hogy nem nagyon értettem, hogy mi ről beszél, és akkor aztán, gyere, mutatok valamit.

Elmentünk az ő házába, ami egy ugyanolyan egyszintes ház, mint az önkénteseké, úgyanolyan egyszerű, csak ő ott egyedül lakott.

Beléptünk, nagyon egyszerű a berendezés, egy franciaágy, két szék, egy asztal, egy magnó és egy tévé.

És ekkor, Ilan az ágyalól előhúzott egy gépfegyvert.

Soha az életben nem láttam ilyet, még ehhez hasonlót sem ilyen közelről, és a kezembe adta.

Döbbenetes érzés volt, amikor Ilán kezembe adta ezt az automata gépfegyvert.

Életemben először tartottam ilyet a kezemben.

És akkor arról mesélt, hogy ők mennyire a mának élnek, hogy fiúk, lányok 18 éves korukban két évre, három évre kötelezően elmennek katonának, hogy bármikor behívhatják őket, hogy folyamatos továbbképzésekre járnak a férfiak minden évben.

Ott ezt megértettem, hogy itt más súlya van az életnek.

A mindennapoknak, a pillanatnak, hogy az, hogy három hónap múlva haza megyek.

Ők nem is gondolkodnak három hónapban.

Én nekem meg az volt az indokom, hogy három hónap múlva megvan a a repülőjegyem és megyek vissza.

Az Ilán meg három hónapig nem is lát el.

Én nem reagáltam arra, amit mondott, valahogy a testünk elkezdett reagálni, és ott hagytam, hogy megcsókoljon.

És onntól kezdve együtt éltünk három hónapon keresztül.

A kibuc Mánit nem egy vallásos kibuc.

Külön nagyon érdekes volt, és nagyon jól esett, hogy az első pillanattól kezdve az Ilán felvállalt, az összes barátja tudta, hogy mi egy pár vagyunk az első naptól kezdve. meg az összes kibucnyik is.

Mindenki tudta, hogy a magyar Réka és az Ilán, ők egy pár.

És ez egy csodálatos érzés volt, hogy keresztény lányként így elfogadott az egész közösség.

Mindenben támogattak, segítettek.

Fantasztikus három hónapunk volt.

Dolgoztunk, szabad időnkben együtt voltunk, a barátaikkal mentünk le a tengerre, vagy éppen a medencéhez.

Részt vehettem, megmutatták, kipróbálhattam.

Mint kiderült, volt egy-két magyar alapítója ennek a kibucnak, akik már nagyon öregek voltak, akik akkor beszéltek utoljára magyarul, amikor fiatalként Izraelbe kerültek.

Nagyon-nagyon örültek annak, hogy magyarul beszélhetnek.

Nagyon édes Eliézernek hívták a bácsit, arra emlékszem.

Szóval ilyen nagyon izgalmas, sűrű három hónapunk volt.

Közben én csoki barna lettem, a hajam szőkébb volt, mint valaha.

Felszedtem pár kilót, de ez senkit nem zavart, én meg nem vettem észre, mert hogy tükör nem volt, mérleg nem volt, a ruháim bővek voltak, úgyhogy én észre sem vettem.

Szeptember elsején Ilán kivitt a repülőtérre.

Elbúcsúztunk, tudva, hogy nekem kezdődik a főiskola, neki pedig, másnap megy a Golán fennsíkra három hónapos továbbképzésre a hadseregben.

Budapesten a Tanítóképző főiskola végzős hallgatójaként szeptemberben elindult az élet, Jártunk a főiskolára, jártunk az órákra, zajlott az élet.

Fantasztikus három hónap volt mögöttem, fülig ért a szám, csillogott a szemem, mindenkinek örömmel meséltem az élményeimet.

A sok kétkedő, károgó, aki nem akarta, hogy elmenjek és hogy ilyen bajom lesz meg olyan bajom.

Mindenkit elkábítottam az elképesztő történeteimmel.

Nekem csak pozitív élményem volt Izraelben, légyen az arab vagy zsidó, vallásos vagy nem vallásos, csak segítőkész emberekkel találkoztam.

És akkor egyszer csak úgy éreztem, hogy valami nem stimmel.

Ez a lányok azt jelenti, hogy nem jön meg a mestruációja.

Anyu segítségével az ő nőgyógyászához együtt elmentünk, aki rögtön megállapította, hogy egy baba lakik bennem.

Hát én ott majdnem elájultam, hogy Jézusmária!

De emlékszem az érzésre, hogy nagyon fura volt, mert egyik oldalról, ugye 24 éves voltam, már szerettem volna családot és gyereket.

Nagyon boldog voltam, hogy egy egészséges magzatot hordok a szívem alatt, de ugyanakkor meg is ijedtem, hiszen tudtam, hogy ez az Ilántól van.

Az ilántól, aki Izrelben van, aki most éppen a Golánon van, nem tudom felhívni, nem tudok vele beszélni.

Úristen, ezt most nekem el kell döntenem.

Teljesen egyértelmű volt abban a pillanatban, hogy ezt nem lehet megtartani, de ugyanakkor majd' megszakadt a szívem, hogy micsoda?!, Most én egy babára nemet mondok?

Szóval ilyen kettős érzések, de mégis egyértelmű érzések voltak bennem.

És én akkor emlékszem, hogy rögtön mondtam az orvosnak, hogy én nem tudom megtartani ezt a babát.

Aki nem kérdezett semmit, elfogadta.

Az Anyu persze összerakta rögtön ott a fejében, hogy ez hogy is van.

Kiírt egy időpontot, hogy mikor találkozunk a János kórházban.

Az Anyu rendkívül jó fej volt, amikor eljöttünk.

Kimondatlanul is ez a kettőnk titkává vált.

Az apunak nem mondtuk el, egész pontosan csak az érdekesség kedvéért, az apu 85 éves volt, amikor születésnapi ajándékként megkapta ezt a történetet tőlem, hogy a három felnőtt unokája mellett van egy negyedik unokája is, aki nem születhetett meg.

A doki pár nappal később adott egy időpontot, hogy feküdjek be, menjek be délután, és akkor másnap reggel, én leszek az első, akin elvégzik ezt a műtétet.

A János kórházban nagyon furcsa éjszakám volt.

Az biztos, hogy írtam egy levelet Ilánnak a meg nem született baba nevében.

Nagyon fura volt, hogy angolul írni Budapesten egy kórházban egy apukának egy levelet, és ráadásul nem is dönthet a felől, hogy ő most akar-e apuka lenni vagy sem.

Nagyon-nagyon furcsa érzés volt, fájdalmas, szomorú, de egyértelmű.

Másnap megtörtént a műtét, haza is engedtek délután.

Anyut megkértem, hogy ejtsük útba a postát, mert egy levelet föl szeretnék adni.

Az anyu elképesztő volt ebben a helyzetben a tetteivel.

Tulajdonképpen nem beszéltünk semmit, de mégis értettük egymást.

És ő ezt soha többet nem hozta szóba.

Említett entitások

Szervezetek, cégek

• Igaz történetek

Hallgasd meg

Gyakori kérdések erről az epizódról: „#61 A véletlenek sorozata, 1. rész – Bolváry Réka”

Több epizód a Igaz történetek-ből

• #139 Anya csak egy van – Szilágyi László 2026-04-23

  Szilágyi László az anya elvesztése utáni gyászról, az élet egy szakaszának lezárulásáról és a veszteségből való tanulásról beszél. Elgondolkodik azon, van-e hozadéka egy pótolhata…

• #138 Egy nagyon kemény pálya – Király Linda 2026-04-03

  Király Linda énekesnő felidézi, hogyan szerződtette le fiatalon egy nagy hanglemezcég, és milyen emlékei fűződnek példaképével, Whitney Houstonnal való rövid találkozásához. A bes…

• #137 Tanárnő kérem! – Galambos Rita 2026-03-25

  Galambos Rita egy fiatal pedagógus, aki szembesül azzal, hogy egy diákja nem akar hazamenni a tanítás után, ami miatt túllép a munkaköri kötelességein.

• #136 Talált pénz – Janata Kriszta 2026-03-19

  Janata Kriszta a felnőttkori személyiségfejlődését meghatározó élményekről és példákról beszél.

• #135 Rettegés a színpadon – Varga Kata 2026-03-14

  Varga Kata színésznő a színpadon való lefagyás élményéről és az ebből szerzett tapasztalatokról beszél az epizódban. Megosztja, hogyan kezelte a helyzetet és hogyan nyert biztonsá…

• #134 Halálközeli – Dobronay László 2026-03-05

  Dobronay László egy súlyos baleset történetét meséli el, és azt, hogyan változtatta meg ez az életszemléletét és az emberekhez fűződő viszonyát.

• #133 A szeretet marad – Babarczy Eszter 2026-02-19

  Babarczy Eszter egy budapesti nő, aki hirdetést adott fel, hogy vidéki gyerekeket fogadna otthonában. A kezdeményezés nem csak a gyerekeknek hozott örömet, hanem Eszter számára is…

• #132 Minden élet számít – Zimits Andrea 2026-02-11

  Zimits Andrea megosztja történetét egy rovarral való különleges kapcsolatáról, rávilágítva arra, hogy az emberek nem csak háziállatokkal alakíthatnak ki mély érzelmi kötelékeket.

• #131 Édes Zazzi – Dr. Erdős Melinda 2026-01-16

  Dr. Erdős Melinda, egy nyugdíjas orvosnő és bölcsész végzettségű barátnője elhatározzák, új vállalkozásba fognak, ami eltér eddigi életútjuktól és végzettségüktől. Vállalkozásuk n…

• #130 Szabályszegők – Futó Péter 2026-01-07

  A stressz és a vizsgadrukk témaköre kerül szóba egy egyetemi vizsga példáján keresztül, ahol Futó Péter esete illusztrálja, mi történik, amikor valaki úgy ugrik neki egy számonkér…

Hasonló epizódok más magyar podcastokból

• a szerencse forgandó? — Anno Budapest

  Az Anno Budapest 2024. december 22-i adása a szerencse témájával foglalkozik, többek között a szerelemben, kártyában és munkában megnyilvánuló szerencsével. A műsor azt vizsgálja,…