Igaz történetek

#68 Amikor mindent egy lapra teszel fel – Darázs Renáta

· PT15M38S

Összefoglaló

Darázs Renáta a tanári hivatás helyett a művészi pályát választotta, egy belső hang hívására. Az epizódban erről mesél.

Röviden

Műsor
Igaz történetek
Megjelenés
2024. 04. 04.
Hossz
16 perc
Szereplők, említett nevek
Darázs Renáta
Átirat
Az epizód beszélt szövege alapján indexelve

Ebben az epizódban

♬ ♬ Ez itt az Igaz történetek podcast.

Én Heller Gábor vagyok. ♬ ♬ Egy fiatal választás előtt találja magát.

Ígéretes egyetemi tanulmányai és szülei elvárásai a tanári hivatás felé terelik, de egyszer csak felerősödik benne egy hang, amelyik a művészi pálya felé hívja, és aminek nem tud ellenállni.

Darázs Renáta mesél. 1997 januárjában vagyunk Szegeden.

Én ekkor a Szegedi Egyetem, akkori József Attila Tudományegyetem hallgatója voltam, harmadéves, magyar-matematika szakon. '97 januárjában értesültünk róla, hogy kijött egy úgynevezett Tandíj-rendelet, ami azt mondta ki, a másoddiploma megszerzése ezentúl úgynevezett költségtérítésbe vagy tandíjba fog kerülni. '97 januárja előtt ha valakinek volt ilyen igénye vagy ambíciója, hogy több egyetemi diplomát szeretett volna szerezni, ennek nem voltak anyagi akadályai, minden egyetem nyilvános volt és ingyenes. '97 januárjában ez a változás.

Ez azért érződött borzasztón igazságtalannak, mert olyan emberek, nálunk nem sokkal idősebb emberek, politikusok hozták meg, akik még az előző rendszerben boldogan szereztek két diplomát ingyen.

Itt vagyok én, 21 évesen, magyar-matematika-szakos hallgatóként.

Szóltak a barátaim, hogy szerveznek egy tüntetést ez ellen a tandíj-rendelet ellen.

Én nem vagyok egy tüntető típus, de úgy gondoltam, hogy ez ellen nekem is fel kell szólalnom.

Gyönyörű januári nap, enyhely idő, napsütés, és kimentünk tüntetni.

A tüntetésből egy árva szóra nem emlékszem.

Igazából fogalmam sincs, hogy mi történt.

Nyilvánvalóan voltak beszédek, és szólt valami zene, de én azzal voltam elfoglalva, hogy rá kellett jönnöm, hogy nem halogathatom tovább egy tervemnek a megvalósítását.

Úgy terveztem, befejezem az egyetemet, még szeretnék zenét tanulni, mondjuk egy zeneművészeti főiskolán vagy akár egyetemi szinten.

De addig ez B-terv volt, egy ilyen hátsó sodor.

Nem volt ez igazából kitalálva, hogy nekem azzal mi a dolgom, viszont '97 januárjában rádöbbentem, hogyha nekem ezzel valóban komoly terveim vannak, akkor nem halogathatom tovább.

Nem csinálhatom meg úgy, hogy az egyik egyetem után majd a másik egyetemet vagy főiskolát, mert az én családom ezt soha az életben nem fogja tudni kifizetni.

Tehát hazamentem a tüntetésről, és azon gondolkodtam, hogy mi legyen ezzel a tervvel, és azt találtam ki, hogy nincs más megoldás, mindent egy lapra teszünk fel, jelentkezni fogok a Zeneakadémiára, énekszakra, de csak erre az egy helyre.

Ha nekem az a dolgom az életben, hogy énekeljek, ha nekem az a dolgom, hogy zenével foglalkozzam professzionálisan, akkor fel fognak venni.

Ha nem ez a dolgom, akkor folytatom szépen az egyetemet, ami jól ment, szerettem.

Voltak is rá tervek, hogy ott maradhatnék az egyetemen kutatóként.

Tehát ezzel sincs semmi baj, ez is egy álmom volt, de nekem, a lelkemnek kell az, hogy én megpróbáljam a Zeneakadémiát.

Annyira nem voltam biztos a dolgomban, hogy valójában erről a tervről csak a legszűkebb környezetemet értesítettem, nevezetesen a szüleimet, az énektanárnőmet, meg egy-két tanárt, aki segített a felkészülésben, és senkinek nem mondtam el, mondván, hogy ne legyen nagyon lebőgés, hogy nem vesznek föl, és akkor majd mindenki azt mondja, hogy nahát te megpróbáltad a Zeneakadémiát, aztán mire mentél vele.

Ahhoz azt persze tudni kell, hogy a Zeneakadémiára nem lehet csak úgy a semmiből jelentkezni, és nekem már nagyon-nagyon hosszú múlt állt mögöttem ebben az időben.

Nagyon korán kezdtem el zenével foglalkozni, ami idáig vezetett, hogy egyáltalán ilyen ötletem vagy igényem legyen, hogy én énekes lehessek.

Az a történet hatévesen kezdődött, én akkor Sopronban éltem a szüleimmel.

Iskolát kellett választani, és a Halász utcai óvoda óvónője azt mondta az anyukámnak, a lakótelepen, ahol lakunk, nyílni fog egy új iskola, zenetagozattal.

És ez a kislány annyira szeret énekelni, olyan szép hangja van, próbálják meg a felvételit.

Anyukám nagyon fiatal anyuka volt, rettentő lelkiismeretes, szabálykövető, és ha az óvónéni mondott valamit, akkor az úgy volt.

A felvételiből semmire sem emlékszem, csak arra, hogy én elénekeltem az „Itt a farsang, áll a bál” kezdetű dalt.

Nagyon jól éreztem magam, tapsolni is kellett valamit, minden esetre felvettek, és elkezdtem zenei általánosba járni.

A zenei általános iskolák egyik szabálya, hogy legkésőbb harmadik osztálytól, nyolc évesen hangszert kell választani.

Engem megkérdeztek a szüleim nyolcévesen, hogy „Milyen hangszer szeretnél?” Én nagyon önálló kisgyerek voltam, én megmondtam a szüleimnek, hogy egyetlen egy hangszer jöhet számításba, és ez a zongora.

Esélyünk se volt arra, hogy legyen egy zongoránk.

Nem akartam olyan hangszert választani, amit a zeneiskolából lehetett volna kölcsönözni, hanem azt mondtam, hogy én zongorázni szeretnék.

Mi egy lakótelepi lakásban laktunk, 61 négyzetméter.

Van egy nővérem, hároméves koromban költöztünk oda, és a szüleim egyszerű emberek voltak, a családban nem voltak művészek, senki nem tanult előttem zenét, mindenkinek nagyon szép hangja volt, szépen tudott énekelni, de a zenetanulásnak nem volt semmilyen hagyománya a családban.

Minden esetre nagymamámnak annyira tetszett az ötlet, hogy én szeretnék komolyan zenét tanulni, és hogy zongora, hogy az anyai nagyszüleim, és hát a szüleim összefogásával, én akkor már pár hónapja tanultam zongorázni, egyik nap apukám azzal jött haza, hogy „kislányom, vettem neked egy zongorát.” És akkor fél óra múlva jött két ember, fölcigölték a 4. emeletre a pianínót, egy Alexander Hermann pianínót, nagyon büszke voltam rá, hogy nem Petrof.

És engem aznap este le se lehetett vakarni a hangszerről.

Pedig alig tudtam még valamit játszan, de odatettem az ének tankkönyvet is, amit értem, elzongoráztam belőle, és rettentő boldog voltam, és nagyon-nagyon örültem, hogy ez az álom valóra válhatott.

Nem is különösebben gondolkodtam a pályaválasztáson, helyesebben nagyon homályos képzeteim voltak.

Azt biztosan tudtam, hogy szeretnék továbbtanulni.

Jó tanuló voltam, és jártam ugye a zeneiskolába.

Hetedik-nyolcadik osztályban valóban felmerült, hogy esetleg zenei pályára kellene mennem, csak nagyon formátlan volt még, hogy mit is csinálhatnék.

Szerettem zongorázni, de nem voltam ügyes.

Úgy gondoltam, hogy én nem lennék jó zongoraművész.

Azt el tudtam volna képzelni, hogy zenetudós legyek, vagy hogy karmester, mert az meg mindenbe beleavatkozik, és azt javasolták, hogy biztos, ami biztos, járjak külön szolfézsra.

A zenei általános mellett hivatalosan nem kell szolfézsórára járni a zeneiskolában, mert megadja a zenei általános ezeket az alapokat, de nekem javasolták, hogy tanuljak magasabb szinten zongorázni, és ehhez van egy ilyen külön, úgynevezett B-s szolfézs.

Ez is adott egy pluszt a zenei általános mellé, de végül egy rendes gimnáziumban kötöttem ki, méghozzá angolszakon.

Anyukám egy közgazdasági szakközépiskolába járt, nővéremet ugyanebbe az iskolába íratták, és az volt a terv, hogy én is ide járjak.

Megmondtam nekik kerekperec, hogy én gimnáziumba szeretnék járni, mert én aztán úgyis utána egyetemre megyek.

Nagyon mázlista vagyok a szüleimmel, mert hagytak, és hittek bennem, és engedték, hogy azt csináljak, amit gondolok.

Kiválasztottam magamnak a gimnáziumot, és én kiválasztottam azt, hogy én angolszakra szeretnék járni.

Mivel nagyon jó jegyeim voltak végig az általános iskolában, igazából ennek nem volt akadálya, és fel is vettek ebbe a gimnáziumba angolszakra.

Továbbra is jártam zongorázni, jártam kórusokba, és nagyon érdekelt volna az éneklés.

De ebben az időszakban a soproni zeneiskolában még nem volt énekszak. 16 éves voltam, amikor kiderült, hogy a zeneiskolába jönni fog a következő év szeptemberétől egy énektanárnő, és felvételit hirdettek énekszakra.

Nagyon érdekelt az egész, elmentem a felvételire, nagyon szimpatikus volt a tanárnő, és felvettek.

És akkor második gimnáziumtól elkezdtem énekelni tanulni.

Megmaradt a zongora, megmaradt a szolfézs, megmaradt a kórus.

Tehát hogy volt ez a dolog, de ez le volt fedve a gimnáziummal, ami egy nagyon erős klasszikus képzést adott.

Elkezdett jól menni az éneklés, de nem annyira, hogy én komolyan gondoljak az éneklésre mint pályára.

Voltam egy-két versenyen, ott sikereim voltak, de a hangom, ami valóban érdekes és képzésre alkalmas, az olyan 18 éves korom körül jelent meg.

Nekem januárban van a születésnapom, és pár héttel a születésnapom előtt beteg voltam, és pár hétig nem tudtam énekelni, és mikor vissza entem énekelni, akkor egészen más hangom volt, mint előtte.

Valahogy ott történt valami, nem tudom most sem megmagyarázni már, úgyhogy tudásom van ezekről a dolgokról, akkor jelent meg az igazi felnőtt hangom, ami valóban különleges volt, vagy mondanám azt, hogy nem átlagos volt.

Valóban esetleg felmerült annak a lehetősége, hogy ezt a hangot ezt érdemes lenne képezni.

Mivel ez csak 18 éves koromban történt meg, ez a változás, az érettségi évében, én nem éreztem magam alkalmasnak meg késznek arra, hogy zenei pályán tanuljak tovább.

Eszembe se jutott a Zeneakadémia.

Nagyon féltem Budapesttől, ezért Szegedre jelentkeztem egyetemre magyar-matematika szakpárra.

Őrültség, de kisebbfajta őrültségnek tűnt, mint a Zeneakadémia.

Belevetettem magam az egyetemi életbe.

Nagyon-nagyon sok órám volt, 38 órám volt egy héten.

És az első néhány hónap az akklimatizációról szólt, hogy hozzászokjam ahhoz, hogy egyetemista vagyok.

Nagyon nehéz volt egyedül ellátnom saját magamat.

Az első néhány hónapban ott nem tanultam zenét, és novemberben már elkezdett nagyon hiányozni.

És kitaláltam, hogy én megkeresem a szegedi zeneiskolát, Király Kőnig Péter zeneiskola, be fogom mutatni a zeneiskolai bizonyítványaimat, hogy én már nagyon sokat tanultam zenét, és szeretném folytatni az énektanulmányaimat.

El is mentem novemberben a zeneiskolába.

Most azért azt tudni kell, hogy novemberben nincs felvételi, nincs beiratkozás, és ott egy nagyon jó énektanszék működik.

Négy tanár volt akkor énektanár, én a tanszakvezetővel, Széll Pálné Marika nénivel beszéltem, és mondtam neki, hogy mi a helyzet, bemutattam a bizonyítványomat.

Marika néni közölte, hogy ez mind nagyon szép és jó, de hát igazából nincsen hely.

Mit csináljunk, mit csináljunk?

Mivel elvileg kötelező egy zeneiskolának átvenni egy másik zeneiskolából érkező növendéket, ezért Marika Néni azt javasolta, ha találunk olyan időpontot a kettőnk órarendjében, amibe belefér az én tanításom, akkor ő nagyon szívesen vállalja kvázi túlórában.

Hát valami nagyon ortopéd időpontot ki is találtunk: kedd reggel 8 óra.

Rettenetes, nem lehet reggel 8-kor énekelni.

És a kedvemért ezt ő vállalta.

Becsületére legyen mondva, hogy addig nem hallotta a hangomat.

Úgy vállalt el, hogy fogalma se volt, hogy kit vesz föl.

Az más kérdés, hogy aztán akkor az első órákon, mikor elkezdett velem dolgozni, és hallotta, hogyan énekelek, milyen a hangom, akkor aztán már megörült neki, hogy ezt ő elvállalta.

De akkor is elvállalt volna, volna, hogy ha én egy tehetségtelen alak vagyok.

Elkezdtünk együtt dolgozni, mindez az egyetem mellett.

Ott elkezdtem zenészekkel megismerkedni, egy kórusban énekelni.

Nagyon sokan bíztattak, ezért is jött az a gondolat, hogy majd egyszer ,az egyetem után, ha nekem valóban van erre kedvem, akár tanulhatok én zenét felsőfokon, akár lehetek énekes is.

És akkor ebbe jött bele ez a bizonyos tandíj-rendelet '97 januárjában.

Akkor voltam harmadéves, és rájöttem, hogy ezt a tervet én nem halogathatom tovább.

Hazamentem a tüntetésből, eldöntöttem, hogy igen, beadom a papírokat a Zeneakadémiára.

Nyilván az énektanáromat muszáj róla értesíteni.

Elmentem a zeneiskolába, azt mondtam, „Marika néni, tessék elképzelni, jelentkezni fogok a Zeneakadémiára.” Szegény Marika néni először elájult, utána azt mondta, hogy „hát mit tehetnék veled?” És elképesztő munkát végzett ebben a félévben, hogy engem felkészítsen a felvételire.

Az első lépcsőfok a felvételi rendszerben egy előmeghallgatás volt '97 márciusában.

Olyan szerencsém volt, hogy az akkori kedvesem révén ismertem egy korrepetitor lányt, aki Szegeden is dolgozott, és a Zeneakadémián is tanított.

Budai Mártának hívják őt, és a Márti segített nekem, elvállalta a zongorakíséretemet, meg azt, hogy foglalkozik velem egy picit a felvételi előtt.

Összeraktunk egy dalt, egy Verdi dalt, amit nagyon szerettem, és én úgy gondolom, hogy jól is tudtam, és én ezzel készültem erre az előfelvételire.

Hogy mennyire nem volt se pénzem, se közöm ezekhez a dolgokhoz, azt jelzi, hogy úgy jöttem föl az előfelvételire, hogy Márti segített nekem abban, hogy megengedte, hogy nála aludjam az előző éjszaka.

Ő nagyon édes volt, vacsorát készített nekem, reggel együtt keltünk fel, mentünk be a Zeneakadémiára.

Az előmeghallgatás az egy többórás procedúra volt.

Nem emlékszem a pontos számra, de ilyen nyolcvan körüli jelentkező volt abban az évben, és bárki eljöhetett ebből a 80-ból, elég sokan el is jöttek, és mindenki egyet énekelhetett.

Nem volt meghatározott sorrend, hanem bárki, aki készen állt, az bemehetett a színpadra.

A kisteremben volt ez a meghallgatás.

Én a beéneklés után egy kicsit úgy bolyongtam a Zeneakadémián.

Én akkor voltam életemben először a Zeneakadémián.

Ez egy rettenetesen megfélemlítő intézmény egy ilyen helyzetben.

Annyira gyönyörű, annyira szép, minden tanteremből zene szűrődik ki.

Azt érzi az ember, hogy Istenem!, akik idejárnak, azok mind a világ legtehetségesebb emberei, minden olyan jól szól.

A folyosón minden jól szól, ezt később aztán megtanultam, hogy bent nem mindig úgy van.

Nekem kellett néhány óra, míg rászántam magam arra, hogy én odamegyek, és azt mondjam, hogy a következőnek én szeretnék énekelni, és kimentem a kisterem színpadára, és elkezdődött a darab.

Ez egy olyan dal, aminek nagyon hosszú zongora bevezetője van.

Azalatt egy kicsit úgy lecsillapodott a szívdobogásom, és elkezdtem énekelni az első hangot, és megéreztem, hogy hogy teljesen a hangom birtokában vagyok.

És nagyon-nagyon jól ment, nagyon jól sikerült.

Éreztem azt a csendet, azt a figyelmet, ez egy…

Említett entitások

Személyek

Szervezetek, cégek

  • Darázs Renáta

Hallgasd meg

Gyakori kérdések erről az epizódról: „#68 Amikor mindent egy lapra teszel fel – Darázs Renáta”

Miről szól ez az epizód: „#68 Amikor mindent egy lapra teszel fel – Darázs Renáta”?

Darázs Renáta a tanári hivatás helyett a művészi pályát választotta, egy belső hang hívására. Az epizódban erről mesél. Az epizód a Igaz történetek című magyar podcast egyik adása, megjelenés: 2024. 04. 04..

Kik szerepelnek vagy kiket említenek ebben az epizódban: „#68 Amikor mindent egy lapra teszel fel – Darázs Renáta”?

Az epizódban a következő nevek szerepelnek vagy hangzanak el: Darázs Renáta.

Mikor jelent meg és milyen hosszú ez az epizód: „#68 Amikor mindent egy lapra teszel fel – Darázs Renáta”?

Megjelenés: 2024. 04. 04.. Hossz: 16 perc. Az epizód a Podiverzumon hallgatható meg: https://podiverzum.hu/podcast/igaz-tortenetek/68-amikor-mindent-egy-lapra-teszel-fel-darazs-renata-erhup650

Több epizód a Igaz történetek-ből

  • #139 Anya csak egy van – Szilágyi László

    Szilágyi László az anya elvesztése utáni gyászról, az élet egy szakaszának lezárulásáról és a veszteségből való tanulásról beszél. Elgondolkodik azon, van-e hozadéka egy pótolhata…

  • #138 Egy nagyon kemény pálya – Király Linda

    Király Linda énekesnő felidézi, hogyan szerződtette le fiatalon egy nagy hanglemezcég, és milyen emlékei fűződnek példaképével, Whitney Houstonnal való rövid találkozásához. A bes…

  • #137 Tanárnő kérem! – Galambos Rita

    Galambos Rita egy fiatal pedagógus, aki szembesül azzal, hogy egy diákja nem akar hazamenni a tanítás után, ami miatt túllép a munkaköri kötelességein.

  • #136 Talált pénz – Janata Kriszta

    Janata Kriszta a felnőttkori személyiségfejlődését meghatározó élményekről és példákról beszél.

  • #135 Rettegés a színpadon – Varga Kata

    Varga Kata színésznő a színpadon való lefagyás élményéről és az ebből szerzett tapasztalatokról beszél az epizódban. Megosztja, hogyan kezelte a helyzetet és hogyan nyert biztonsá…

  • #134 Halálközeli – Dobronay László

    Dobronay László egy súlyos baleset történetét meséli el, és azt, hogyan változtatta meg ez az életszemléletét és az emberekhez fűződő viszonyát.

  • #133 A szeretet marad – Babarczy Eszter

    Babarczy Eszter egy budapesti nő, aki hirdetést adott fel, hogy vidéki gyerekeket fogadna otthonában. A kezdeményezés nem csak a gyerekeknek hozott örömet, hanem Eszter számára is…

  • #132 Minden élet számít – Zimits Andrea

    Zimits Andrea megosztja történetét egy rovarral való különleges kapcsolatáról, rávilágítva arra, hogy az emberek nem csak háziállatokkal alakíthatnak ki mély érzelmi kötelékeket.

  • #131 Édes Zazzi – Dr. Erdős Melinda

    Dr. Erdős Melinda, egy nyugdíjas orvosnő és bölcsész végzettségű barátnője elhatározzák, új vállalkozásba fognak, ami eltér eddigi életútjuktól és végzettségüktől. Vállalkozásuk n…

  • #130 Szabályszegők – Futó Péter

    A stressz és a vizsgadrukk témaköre kerül szóba egy egyetemi vizsga példáján keresztül, ahol Futó Péter esete illusztrálja, mi történik, amikor valaki úgy ugrik neki egy számonkér…

Hasonló epizódok más magyar podcastokból