Igaz történetek

#70 Egy életre szóló lecke – Illés Klára

· PT20M3S

Összefoglaló

Illés Klára beszél egy súlyos gyermekbetegségről, és annak későbbi életére gyakorolt hatásairól. Az epizód feltárja, hogyan befolyásolja a gyermekkori betegség és a kórházi kezelés a felnőttkort.

Röviden

Műsor
Igaz történetek
Megjelenés
2024. 04. 18.
Hossz
20 perc
Szereplők, említett nevek
Illés Klá
Átirat
Az epizód beszélt szövege alapján indexelve

Ebben az epizódban

Ez itt az Igaz történetek podcast.

Én Heller Gábor vagyok. ♬ ♬ Egy magunk mögött hagyott komoly betegség feladja a leckét.

Különösen akkor, ha az kisgyerekkorunkban esik meg velünk.

Lesz-e következménye későbbi életünkre, amikor a rendkívüli helyzet, a kórház, kezelés már csak emlék?

Hat és fél éves voltam 1961 tavaszán.

Már majdnem vége volt az iskolaévnek.

Ezt csak onnan tudom, hogy fagyizás volt beígérve.

Egy kis zsákfaluból, Csatkáról, ami a szülőfalum, mentünk az iskolai osztályommal, de lehet, hogy több osztály volt, a közeli Kisbérre, ez egy kisváros, tüdőszűrésre.

A hatvanas években meg az ötvenes években még nagyon általános volt, mondhatni népbetegség, a TBC, úgyhogy egy ilyen közegészségügyi nyilván szűrőprogram keretében vitték az iskolásokat.

Busszal mentünk, és én aznap már nem kaptam fagyit, mert kiderült, hogy a tüdőmön TBC beszűrődés van.

Tájékoztatták a szüleimet, mindenki ledöbbent.

Még aznap elkülönítették az evőeszközeimet, a törölközőmet.

Ehhez tudni kell, hogy én egy nagyon egyszerű családból származom.

Apukám abban az időben már nem a falu kovácsműhelyében dolgozott, mint korábban, ahol kitanulta a mesterséget is a nagyapámtól, hanem Bokodon, a bokodi hőerőmű építkezésén, mert kevés volt már a faluban a munka.

Anyukám abban az időben, 1961-ben, még nem alakult meg a téesz a faluban, tehát a saját gazdaságunkban, azon a néhány hold földön, ami volt, gazdálkodott, paraszti munkát végzett.

Okos, nagyon intelligens szüleim voltak.

Tehát megkaptuk a beutalót azzal, hogy a tatabányai tüdőgondozó intézetet kell felkeresni, és onnan fognak engem továbbküldeni Síkvölgy nevű helyre egy gyerekeknek kialakított tüdőgondozóba.

Gondolom, ez egy-két héten belül megtörténhetett, mert ezt csak anyukám elmondásában tudom, hogy amikor elindult velem, akkor újra megállt ellenőriztetni.

Még egyszer kérte, hogy nézzék meg a tüdőmet, mert nem nagyon akarta elhinni, meg akart bizonyosodni ő maga is, nem csak úgy, hogy a tanítók mondták, meg kapott egy papírt, hogy tényleg el kell engem vigyen oda Síkvölgyre.

Hát azon a helyen, ahol leellenőrízték, megint ilyen ernyőképszűréses módszer, gondolom meg is mutatták neki, hogy ott van a tüdőmön, mind a két tüdő szárnyon volt TBCs fertőzés.

És akkor anyukám a a Tatabánya központjától körülbelül olyan 7 km-re levő Síkvölgyre elindult velem, de oda nem volt buszjárat, és gyalog mentünk.

Emlékszem rá, és ő is mindig visszaemlékezéseiben megemlítette, hogy alig volt ugye abban az időben, '61-ben forgalom, de próbált leállítani autót, ha véletlenül arra ment, de senki nem állt meg.

Úgyhogy a végén a hátán cipelve vitt.

Nagy nehezen elértünk Síkvölgyre.

Én egy elég kövér és jól táplált kislány voltam, tehát ez nem volt egy egyszerű eset.

Talán éppen ezért is volt az, hogy annyira meglepett mindenkit, hogy én ilyen beteg vagyok, hogy nekem van egy rejtett betegségem, mert egy jó étvágyú, jó kedélyű gyerek voltam.

Nem volt mese, be kellett menni ebbe az intézetbe.

Nem emlékszem igazán a megérkezés körülményeire, azt tudom felidézni, hogy amikor megláttam a kórtermet, az azért úgy megijesztett.

Ez egy legalább tizenkét ágyas fehér vaságyakkal berendezett kórterem volt, mindegyik ágy mellett ilyen fehér vas éjjeli szekrény, ami abban az időben a kórházakban voltak ezek az éjjeli szekrények.

Ruházkodás az volt, amit magunkkal vittünk, tehát nem kellett átöltözni kórházi ruhába, és elköszönt tőlem.

Innentől kezdve nem emlékszem semmire, csak arra, hogy fölébredek este.

Már sötét van, ez az első estém ott.

A szélső ágyon aludtam, ezt még tudom, és nagyon kell pisilni.

És fölkelek, és elkezdem keresni, hogy hova is kell menni vécére.

Minálunk nem volt angol vécé, budira járt az egész falu.

Életemben angol vécét akkor láttam, amikor Budapestre jöttünk a pesti rokonokat meglátogatni.

Ők a Damjanich utcában laktak, nagyapámnak a testvére Kató néni és Lajcsi bácsi, egy nagyon szép ilyen polgári lakásban.

A gangról nyílt, de sok nipp meg gyönyörű karácsonyfa.

Télikabátot venni jöttünk Pestre.

Meg egyszer voltunk nyáron is, akkor meg a Vidámparkba vittek bennünket.

És az angol vécével kapcsolatban van egy emlékem, hogy kellett menni pisilni, és mondták, hogy hova, és mi a testvéremmel mentünk, és hát lehúztuk azt a kallantyút, és utána keservesen elkezdtünk sírni, mert annyira megijedtünk a lezubogó víztől, és annyira megijedtünk attól, hogy mi valami bajt csináltunk, hogy nem mertünk előjönni, és hallották a sírásunkat, zokogásunkat, úgy jöttek bennünket megnyugtatni.

Ez egy ilyen emlék arra vonatkozóan, hogy nem voltam én hozzászokva ahhoz, hogy a vécé az nem egy különálló, udvarban levő valami, hanem bent van az épületben, esetleg ott lehet közel.

Arra emlékszem, hogy mikor felébredtem, akkor először azzal próbálkoztam, hogy felébresszem a mellettem fekvőt, hogy segítsen, hogy hova lehet itt menni pisilni.

Nem voltam magasabb szinte, mint az ágy szintje.

Ez az érzés ma is bennem van, meg az, hogy sötét van, mindenki alszik a szobában, és én halkan próbálom szólongatni, de nem merem felébreszteni, nem akartam felébreszteni.

Utána azzal próbálkoztam, hogy kimentem a nagy ajtón, azt hiszem nyitva is lehetett, mivel hát gyerekek voltunk, feltételezhetően nyitva lehetett a kórterem ajtaja, mert gondolom mai eszemmel, hogy ha felnőtt ügyelet volt valahol, ha valamelyik gyerek kiabál, akkor hogy meghallja az ügyeletes.

Kimentem azon az ajtón, és egyetlen egy dologra emlékszem még, hogy többször benyitok egy helyiségbe, de ott csak söprűk vannak.

Tehát valószínűleg több ajtóval próbálkoztam, és könnyen lehet, hogy benyitottam oda is, ahol a vécé volt, de nem is mertem meg a vécét.

Visszamentem a szobába, már egyre jobban kellett, már nagy bajban éreztem magam, most már kicsit hangosabbam próbáltam szólongatni a mellettem fekvőt, de nem ébredt föl, és akkor megtörtént a baj.

Hogy utána hogy feküdtem le, meg mi történt, nem tudom, hogy reggel ez, hogy derült ki, azt se tudom, az viszont tény, hogy utána sajnos hetekig tartott még ez a kálváriám.

Nem tudtam idomulni az ottani körülményekhez, legalábbis ami ezt a vécéhasználatot illeti.

Nyilván suttyomban, amikor a kertbe lehetett menni, ott intézhettem el.

Volt olyan, arra is emlékszem, ez nagyobb dolognál, hogy sajnos beraktam a bugyiba és berejtettem az éjjeliszekrénybe.

Anyukám aztán megtalálta, amikor jött látogatni.

A kisgyerekkori hospitalizáció, amit később megtanultam, minden tünetét ebben a tekintetben produkáltam.

Hozzátartozik, hogy a szüleim minden héten látogattak.

Egy héten egyszer lehetett jönni látogatni.

Nyilván panaszolták, vagy nyilván tapasztalta anyukám ezt a helyzetet, de egyetlen egy szemrehányó dologra se emlékszem.

Nyilván, amikor elpakolt, amikor észrevette, hogy még mindig gond van, akkor elmondta, de türelmesen viselkedtek velem.

A gyerekek, egyszer azt tudom, hogy nagyon kinevettek, arra emlékszem, hogy egyszer nagyon kinevettek, de aztán valahogy sikerült beilleszkedni.

Egyszer apukám nem a szokásos hétvégén jött, vagy valaki a családból, hanem nyilván valamilyen ünnep miatt, hétköznap volt egy látogatása.

És csak utólag jöttem rá, hogy ő figyelmeztett.

Mondta nekem, még a hangja is a fülemben van, hogy kisleányom nem fogunk jönni vasárnap, mert most itt voltam.

Arra a traumára emlékszem még ebből az időből, hogy jönnek vasárnap a látogatók, mindenkihez jönnek látogatók, és én hozzám nem.

És a pokróc alatt a fél éjjelt végigsírtam.

És csak a rákövetkező héten végig izgultam az egész hetet, hogy most akkor én már itt maradok, engem már elfelejtettek.

És akkor a legközelebbi héten, mikor jöttek, zokogva borultam a szüleim nyakába a megkönnyebbüléstől, és nem értették, hogy miért sírok annyira.

Hát azért, mert megkönnyebbültem.

Három hónapig tartott ez a szanatóriumi kezelés, és mivel a tanévnek, tehát az első osztályos tanévemnek a vége felé kezdődött, május közepén talán, nem volt probléma az iskolával.

Vihettem magammal az iskolai füzeteimet.

Már tudtam írni, tehát néha próbálkoztam azzal, hogy gyakoroljam az írást gyűrött füzetre, emlékszem, hogy néha elővettem.

Olvasásra nem emlékszem, hogy az gyakoroltam volna, de szerencsés voltam ebből a szempontból, hogy nem kellett évet ismételnem, mert gyakorlatilag egy hónapot mulasztottam az iskolából.

Innentől kezdve, hogy megtörtént az akklimatizálódásom, tulajdonképpen egy lettem a többi gyerek közül.

Itt a hat évestől a 12-13 évesig voltunk.

Én csak kislányokra emlékszem, és egy jópofa társaság, legalábbis így visszaemlékezve, képlik meg előttem, mert tulajdonképpen az első sikereimet is annak köszönhettem, hogy ott sikerült beilleszkedni.

Egy hónap múlva körülbelül a születésnapomra hazaengedtek, meg az a csatkai búcsú ünnepe is.

Július 4-én születtem, és a búcsú egy faluban nagyon nagy ünnep, és addigra már úgy ítelték meg, hogy javul az állapotom, tehát hazaengedtek egy hétvégére.

Na ezen a hétvégén én már szerepeltem.

Én már azokat a csasztuskákat és azokat a bemondásokat és azokat a produkciókat, amit tanultam a nagyobbaktól, akiknek a zöme egyébként budapesti gyerek volt, én már azokat előadtam mindenkinek a nagy elégedettségére.

Ilyenek voltak, hogy „Van nekem egy csíkos gatyám, abba hordom a ceruzám, minden este írok vele, még se kopik el a hegye.” Hát én nem értettem, hogy miért van ezzel olyan nagy sikerem, hogy különböző rokoni körökben meg kellett ismételni, mit tud ez a Klárcsika, mit tanult ez Síkvölgyön!

Vagy volt a másik, ami szintén nagy siker volt, hogy „Budapesti villamos, padlóra köpni tilos, de én ezen röhögök és a plafonra köpök.

Ennek volt több versszaka is, mert ebben a körben, ahol mi ott együtt voltunk, mondom kicsitől kamaszig gyerekek.

A nagyobbak azt találták ki, hogy ilyen műsorokat állítottak össze.

Lepedőből függöny is volt, és gondolom, hetekig tartottak a próbák.

Én nem emlékszem, hogy én nekem ott lett volna bármilyen szerepem, dehát eltanultam, és hát sikereket értem el.

Feltételezésem szerint a nővérem, aki ugye el lett különítve már a legelején tőlem, nem osztozott az én sikeremben.

Azt hiszem, eléggé féltékeny lehetett, mert tulajdonképpen ennek a szanatóriumnak, ennek a kiválasztódásnak, én egyfajta plusz figyelmet köszönhettem gyerekkoromban.

Egyrészt nagyon odafigyeltek az egészségemre, másrészt meg ezekkel a műsorszámokkal, meg hogy én behoztam egyfajta új színt a csatkai világba, ezzel én egy ilyen kiemelt szereplő lehettem gyerekkorom ellenére.

Nem tartott sokáig ez a kiemelt szerepkör, mert szeptemberre, mikor az iskolaév elkezdődött, akkor én már teljesen beilleszkedtem, tehát ez az egész műsorszámozás ez nyáron lezajlott.

Egy dolog volt még, ami nagyon elkülönített.

Kis falu, ahol mindig a nyár elején volt a csoportos elsőáldozás, és én abból is kimaradtam, úgyhogy én teljesen egyes egyedül lettem a plébános úr egyszemélyes felkészítése által felkészítve arra, hogy ősszel akkor egyedül legyek elsőáldozó.

Nagyon különös, hogy ez a kórházi élmény évtizedeken keresztül elfojtódott bennem.

A húszas éveim eleje volt, amikor eszembe jutott, hogy én voltam szanatóriumban, hogy velem ez a trauma történt, hogy én nekem volt egy-két ilyen bepisilési, egy ilyen beilleszkedési problémám.

Ez azért is volt, mert maradéktalanul kigyógyítottak a TBC-ből.

Tehát amikor tíz évesen Budapestre költöztünk, mert sajnos elköltöztünk a faluból, és anyukám elvitt a pesti tüdőgondozóba, ott csodálkoztak, hogy ennek a kislánynak nem lehetett semmi baja, ez makkegészséges.

Tehát kitörlődött ez a szituáció, meg ez, hogy én valaha beteg voltam, kitörlődött a családi emlékezetből is nagyon hamar.

Onnantól kezdve nem foglalkoztunk vele. 6 éves koromnak az az élménye, hogy egyedül vagyok sötétségben, ajtókat próbálok kinyitni, keresem a helyemet, ez viszont nagyon mélyen belém vésődött.

És nem egy versemben, nem egy szövegemben újra és újra előjött az, hogy ajtók kinyitása, becsukása.

Ezzel kezdem tulajdonképpen, egy hajnali ébredés után leírt versemmel kezdem a mostani könyvemet is, a magyartanáromról szóló könyvet.

A vers, aminek az a címe, hogy Invokáció, mivel hogy a könyv bevezetőjéül szolgál, így hangzik: Ki az, aki láthatatlan szálon elvezet az ajtóhoz, amit kinyitva, amin belépve, amin át, majd megérkezem.

Micsoda fénybe, milyen tudás vár, a fájdalom miféle mélye.

Amit megtanultam ott a síkvölgyi szanatóriumban abból a kétségbeesett keresésből, ahogy nem találom a megfelelő ajtót az az, hogy nem szabad feladni.

Hogy lehet, hogy először még nagyon rossz dolgok vannak, először még nagyon nehéz, de van kiút.

És lehetséges az, hogy a kudarc után jön valami jobb, sikerül beilleszkedni és megtalálni a megfelelő megoldásokat.

És én azt hiszem, hogy nagyon sokat építkeztem abból, hogy átmentem ezen a nagyon nehéz leckén, ezen a három hónapon. ♬ ♬ Meg tudtam tanulni belőle azt, hogy hogyan lehet figyelni egy közösséget, hogyan lehet beilleszkedni, és hogyan lehet továbbhaladni. ♬ ♬ Illés Klára volt diákszínjátszó fesztiválok és -táborok szervezője, népművelő, művelődésiház-igazgató és kulturális köztisztviselő.

Az elmúlt években új területen próbálja ki magát, íróként.

Szüleiről írt könyve, „Megtartó erő, egy parasztcsalád vége” címmel, a Magvető könyvkiadó Tények és tanuk sorozatában jelent meg. 2021 márciusában pedig a Fekete sas könyvkiadó gondozásában magyartanárának, Bohus Magdának állított emléket, a „Milliók közül egyetlen” című könyvben. ♬ ♬ Mindenkinek vannak sorsfordító, képtelen, megható vagy mulatságos történetei.

Nem vagy se túl fiatal, se túl öreg ahhoz, hogy te is meséj egy történetet nekünk.

Küldd el a történetedet az igaz@igaztortenetek.hu e-mail címre, és mi majd keresni fogunk.

Kövess bennünket a Facebookon, és ha tetszik, oszd meg barátaiddal.

Ha nem szeretnél elszalasztani egy epizódot sem, iratkozz fel az Igaz történetek podcastra kedvenc lejátszódban.

Említett entitások

Személyek

Hallgasd meg

Gyakori kérdések erről az epizódról: „#70 Egy életre szóló lecke – Illés Klára”

Miről szól ez az epizód: „#70 Egy életre szóló lecke – Illés Klára”?

Illés Klára beszél egy súlyos gyermekbetegségről, és annak későbbi életére gyakorolt hatásairól. Az epizód feltárja, hogyan befolyásolja a gyermekkori betegség és a kórházi kezelés a felnőttkort. Az epizód a Igaz történetek című magyar podcast egyik adása, megjelenés: 2024. 04. 18..

Kik szerepelnek vagy kiket említenek ebben az epizódban: „#70 Egy életre szóló lecke – Illés Klára”?

Az epizódban a következő nevek szerepelnek vagy hangzanak el: Illés Klá.

Mikor jelent meg és milyen hosszú ez az epizód: „#70 Egy életre szóló lecke – Illés Klára”?

Megjelenés: 2024. 04. 18.. Hossz: 20 perc. Az epizód a Podiverzumon hallgatható meg: https://podiverzum.hu/podcast/igaz-tortenetek/70-egy-eletre-szolo-lecke-illes-klara-erhup657

Több epizód a Igaz történetek-ből

  • #139 Anya csak egy van – Szilágyi László

    Szilágyi László az anya elvesztése utáni gyászról, az élet egy szakaszának lezárulásáról és a veszteségből való tanulásról beszél. Elgondolkodik azon, van-e hozadéka egy pótolhata…

  • #138 Egy nagyon kemény pálya – Király Linda

    Király Linda énekesnő felidézi, hogyan szerződtette le fiatalon egy nagy hanglemezcég, és milyen emlékei fűződnek példaképével, Whitney Houstonnal való rövid találkozásához. A bes…

  • #137 Tanárnő kérem! – Galambos Rita

    Galambos Rita egy fiatal pedagógus, aki szembesül azzal, hogy egy diákja nem akar hazamenni a tanítás után, ami miatt túllép a munkaköri kötelességein.

  • #136 Talált pénz – Janata Kriszta

    Janata Kriszta a felnőttkori személyiségfejlődését meghatározó élményekről és példákról beszél.

  • #135 Rettegés a színpadon – Varga Kata

    Varga Kata színésznő a színpadon való lefagyás élményéről és az ebből szerzett tapasztalatokról beszél az epizódban. Megosztja, hogyan kezelte a helyzetet és hogyan nyert biztonsá…

  • #134 Halálközeli – Dobronay László

    Dobronay László egy súlyos baleset történetét meséli el, és azt, hogyan változtatta meg ez az életszemléletét és az emberekhez fűződő viszonyát.

  • #133 A szeretet marad – Babarczy Eszter

    Babarczy Eszter egy budapesti nő, aki hirdetést adott fel, hogy vidéki gyerekeket fogadna otthonában. A kezdeményezés nem csak a gyerekeknek hozott örömet, hanem Eszter számára is…

  • #132 Minden élet számít – Zimits Andrea

    Zimits Andrea megosztja történetét egy rovarral való különleges kapcsolatáról, rávilágítva arra, hogy az emberek nem csak háziállatokkal alakíthatnak ki mély érzelmi kötelékeket.

  • #131 Édes Zazzi – Dr. Erdős Melinda

    Dr. Erdős Melinda, egy nyugdíjas orvosnő és bölcsész végzettségű barátnője elhatározzák, új vállalkozásba fognak, ami eltér eddigi életútjuktól és végzettségüktől. Vállalkozásuk n…

  • #130 Szabályszegők – Futó Péter

    A stressz és a vizsgadrukk témaköre kerül szóba egy egyetemi vizsga példáján keresztül, ahol Futó Péter esete illusztrálja, mi történik, amikor valaki úgy ugrik neki egy számonkér…

Hasonló epizódok más magyar podcastokból