Igaz történetek

#87 Találkozás önmagaddal – Bődi Eti

· PT19M25S

Összefoglaló

Bődi Eti arról beszél, hogyan teremthetjük meg az önmagunkkal való találkozás feltételeit, és hogy ennek milyen fontos hozadékai vannak, még ha csak rövid időre is.

Röviden

Műsor
Igaz történetek
Megjelenés
2024. 10. 03.
Hossz
19 perc
Szereplők, említett nevek
Bődi Eti
Átirat
Az epizód beszélt szövege alapján indexelve

Ebben az epizódban

♬ ♬ Ez itt az Igaz történetek podcast, én Heller Gábor vagyok. ♬ ♬ Milyen könnyű elfeledkezni egy feleségnek, családanyának arról, hogy neki is vannak igényei, van saját élete.

De ha valaki hajlandó és képes megteremteni, akárcsak egy rövid időre, a feltételeit annak hogy, ahogy a mai történetmondónk fogalmaz, találkozzon önmagával annak rengeteg hozadéka van.

Bődi Eti mesél. 2021 augusztusában vagyunk, én ebben az évben lettem 40 éves, és egy Erasmus pályázat kereteiben eljutottam Írországba két hétre.

És ez a két hét, mint ahogy akkor is kiderült, illetve utólag is érzem, azért sorsfordító volt nagyon sok tekintetben.

Az egyik szempont az volt, hogy 2021 végén már azért a lezárások után voltunk, de azért ez egy nagyon megterhelő időszak volt.

Én közoktatásban dolgozom, középiskolában dolgozom.

Mindenkit megviselt lelkileg és szellemileg nagyon sokunkat megviselt, gyerekeket is és engem is.

Ráadásul a gyerekeim is egy időben, három gyermekem van, egy időre online oktatásra kényszerültek, és ez egy állandó szerepkonfliktus volt, hogy én az édesanyjuk is vagyok, de hogy egyébként tanuljunk, és haladjunk a tananyaggal, és időben beérkezzenek a házi feladatok, és közben én is tartom a saját óráimat.

Szóval ez egy nagyon, nagyon, nagyon nehéz időszak volt mindannyiunknak, arról nem is beszélve, hogy sokunk megtapasztalta azt, hogy elveszítette egy-egy szerettét vagy kollégáját.

Nagyon sokan sajnos meghaltak körülöttünk, az én apukám is meghalt. 2021 augusztusában megérkeztem Dublinba, és tipikus ír időjárás volt, hideg esős és szeles.

Egy nagyon kedves családnál szálltam meg.

Sandra és William voltak a házigazdáim, ők ilyen gyakorlott diák-fogadók.

Nekik is vannak már gyermekeik, idősebbek.

Nagyon jó fej módon állnak hozzánk, és náluk töltöttem ezt a két hetet.

Sandrával persze beszélgettünk először.

Ki vagyok, mi vagyok, honnan jöttünk.

Nagyon jó fej volt, mert mondta, hogy csak pihenjek, három gyerekem van, biztos el vagyok fáradva.

És az volt az elképesztően furcsa, hogy átállni ebbe az üzemmódba, hogy az ember csak pihen, és igazából nem csinálsz semmit, ez nagyon nehéz volt.

Ekkor döbbentem rá, hogy uramisten, nem tudok pihenni, nem tudom igazából, hogy hogy kell kikapcsolódni, mert hogy mindig üzemmódban voltam otthon anya-üzemmód, háziasszony-üzemmód.

Tehát mindig valamilyen projekt volt éppen, amiben dolgoztam, és benne voltam.

A továbbképzés egy módszertani tanár továbbképzés volt, kifejezetten angol nyelvtanárok részére, és az a csoport, amibe én is belecsöppentem, csak és kizárólag kelet-európai vagy ilyen vasfüggönyön túli diákokból állt, idősebb és fiatalabb kollégákból, de csehek lengyelek, szlovákok, magyarok voltunk így, és olyan érdekes hogy más csoportok is voltak az iskolában, de ugye a magyar kollégákkal meg a lengyel kollégákkal úgy némelyikükkel tehát nem az összessel, de nagyon jól összebandáztunk, és nagyon jó kis csapatunk lett akikkel aztán gyakorlatilag a két hét alatt találkozgattunk, mentünk órák után, közös programokat szerveztünk, kirándultunk.

Tehát átkerültünk egy másfajta lelki állapotba is.

Hétköznap délelőtt bent voltunk az iskolában, zajlottak az órák, jó hangulatúak voltak.

Nyilván ez egy felnőtteknek szóló továbbképzés, tehát mindenkinek van már munkatapasztalata.

Egyrészt összehasonlítottuk, de hát érthetően középiskolában dolgoztunk a legtöbben, tehát hasonlóak voltak a problémáink.

Összehasonlítottuk a saját helyzeteinket is, de nagyon érdekes volt például az ír kultúrának is az ír oktatási rendszernek is a megismerése.

És az iskola szervezett külön olyan programokat, amelyek ilyen extrák voltak.

Tehát volt például ír irodalmi és művészeti délutáni foglalkozás.

Szóval a napjaink úgy teltek, hogy én reggel fölkeltem, megreggeliztem, amit Sandra odakészített nekem, vagy amit akartam a hűtőből.

Fölültem a buszra, bebuszoztam a belvárosba, bementem a suliba, és ott voltunk délután kettőig, óráink voltak.

Egy pár nap után azért leesett az mindannyiunknak, hogy gyakorlatilag úgy élünk mint az egyetemisták, mert hogy egyéb dolgunk sincs, mint bejárunk a suliba, ott jól érezzük magunkat, meg tanulunk, meg hasznos meg érdekes, leköti az érdeklődésünket, de hogy van egy csomó szabadidőnk is emellett, amikor tulajdonképpen azt csinálunk, amit akarunk.

És akkor egy ilyen pár nap után amit addig ilyen reflexszerűen csináltunk, hogy akkor ha már itt vagyunk menjünk, és nézzünk, és használjuk ki az időt, és maxoljuk ki az egész élményt, ez utána annyira természetessé vált, hogy nem volt kérdés, hogy mondjuk délután idemegyünk, oda megyünk.

És akkor volt ez a kis mag, akikkel együtt jöttünk-mentünk, nagyon-nagyon jól megértettük egymást.

A csapatunk igazából egy lengyel-magyar csapat volt.

Volt Emilia, egy fiatal, harmincas művésztanár, aki szintén egy ilyen középiskolában tanít.

Tehát mi mind nyelvtanárok voltunk.

Volt Kasa, szintén lengyel kolléganő, ő egy kicsit idősebb kolléganő volt.

Volt egy magyar bencés szerzetes tanárunk is, Elréd és egy fiatal kolléganő, Zsófi, valamint Edit, aki egy Waldorf iskolából jött át.

Mi így voltunk gyakorlatilag hatan, akik rendszerint összetartottuk.

Volt ,aki csapódott, nem mindenki tudott mindig részt venni minden nap, de azért volt olyan is, amikor ilyen „hungarnoon-t tartottunk, ilyen magyar délutánt, és akkor csak magyarok maradtunk végig együtt, és az is nagyon jó volt, mert nem kellett gondolkodni a nyelven, hanem alapból őszintén s ösztönösen tudtunk beszélgetni.

Például nagyon helyes volt - egyszer az Emiliával bogarásztunk a városban.

És nagyon jól tájékozódom, hála istennek, használtuk az online térképeket is, és ott kalauzoltam, hogy erre kell menni, arra kell menni, és akkor egyszer csak így Emilia rám néz, vállamra teszi a kezét, és mondja, hogy Honey, you change the job, vagyis drágám, váltsál munkát.

És olyan érdekes volt ez a gondolat, hogy én abban az évben ősszel beiratkoztam idegenvezetőnek, és aztán a következő évben végeztem is.

Ha valaki nekem azt mondja, hogy 2021 augusztusában egy lengyel nőnek a javaslatára vagy tanácsára vagy egy ilyen kis vicces beszólására én nem azt mondom, hogy karriert váltok, de mondjuk megtanulok valamit, amit nem tudtam addig, hát azt mondom, hogy ez nem igaz.

Szóval egy egy olyan pluszt adott az életemhez, ami mindenféleképpen nagyon hasznos volt és nagyon tanulságos és nagyon érdekes volt.

A másik, ami ehhez az úthoz kötődik, és visszajutottam kicsit oda, ahonnan elindultam én nagyon sok-sok évvel ezelőtt, az az írás volt.

Ugyanis egyszerűen mivel olyan sok szabadidőm volt, hogy nem tudtam igazából magammal mit kezdeni, és sétálgattam a városban, és mentünk ide és élmények voltak.

Nyilván minden nap beszélgettem a családommal, nyilván minden nap elmondtam, hogy mit csináltunk, hol csináltunk, de volt egy ilyen vágyam, hogy annyira nagyszerű ez a hely, és annyi élmény ér, hogy én ezt szeretném megosztani másokkal.

És gyakorlatilag elkezdtem egy útinaplót írni.

A Facebookon jelent meg minden este pár fotóval az aznapi történések, és nemcsak arról szólt az egész, hogy na ma idementem meg ezt tettük, tehát nem ilyen nagyon naplószerű volt, hanem sokkal inkább egy ilyen benyomásokat, érzéseket tükröző naplósorozat lett belőle.

Utólag vettem észre, amikor befejeztem ezt az egészet, meg eltelt egy kis idő, hogy mintha egy ilyen románc lenne a város és köztem.

Hogy milyen volt ez az egész, hogy hogy udvarol egy kicsit a város, vagy rajongok érte.

Szóval nagyon-nagyon érdekes volt ez az egész.

Nem volt tudatos, ez így magától jött, de mondhatom, nagy sikere lett.

Igen, sikere lett, mert nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam az ismerőseimtől, hogy várják.

Már hiányzott, hogy amit este megírok, nyilván már este nem biztos, hogy látja de reggel a kávé mellett elolvassa, és keresi, és fú hogy ezt ő is hallott erről és...

Szóval nagyon-nagyon sok visszajelzés volt, és hatalmas élményt adott, hogy amit én látok, és magamon átszűröm, az másnak is érték, és egy nagyon komoly visszajelzés, hogy amit csinálok, annak van értelme, azonnali visszacsatolás van gyakorlatilag, mert elolvassa, és pár órán belül, és megtapasztalom én is, hogy mit gondolt.

Lehet hogy egy „like” formájában, lehet hogy egy komment vagy egy üzenet formájában.

Amit a tanításban mondjuk évek, évtizedek alatt tapasztalunk meg, hogy van értelme vagy eredmény - ugye a tanítás az egy nagyon hosszú távú befektetés, de itt volt egy ilyen gyors visszacsatolás, és ez nagyon jó volt.

Kicsit úgy feltölt, nem is kicsit, nagyon is feltöltött a sokszor végeláthatatlannak tűnő és igen ingerszegény online órák után.

Nagyon jó volt újból érezni azt, hogy a dolog, amivel foglalkozom, a munkám él, és továbbterjed, és adják, és hatással van másokra, és visszacsatolást is kapok.

Szóval ez egy szenzációs dolog volt.

Onnantól kezdve ez már ilyen hagyománnyá vált.

Voltam Erasmusszal későbbiekben is, ott is készültek beszámolók, de például volt, amikor pár napra kimentem csak anyukámmal meg a kisfiammal Erdélybe, és arról is írtam és fotóztam.

Szóval megfogalmaztam magamban, hogy nekem ez egy olyan felüdülés megosztani másokkal azt, amit tapasztalok, ami nagyon-nagyon tölti az ember lelkét, és nagyon rávilágít arra, hogy mit érdemes megfigyelni.

Érdekes volt egyébként, hogy amikor másokkal sétálok az utcán, és látok valakit, és angolul kell beszélnem, nagyon fesztelen vagyok.

Érdekes, hogy kiléptem egy kultúrából, egy másik nyelvet használok, ami nem az anyanyelvem, a szónak a jó értelmében sokkal gátlástalanabb vagyok, és sokkal felszabadultabb vagyok, és simán odamegyek valakihez, akinek mondjuk állati érdekesre van festve a haja, és megkérdezem hogy megengedi-e, hogy lefotózzam.

Nagyon nyitottak voltak az emberek.

Nyilván semmi olyat nem akartam én se, de ha valakit így megkérdeztem, mindenki igent mondott, legyen az egy vicces póló vagy egy cuki aranyos kutya vagy nem tudom.

Mindig simán odamentem, és nagyon-nagyon tetszett nekik. 2021 augusztusa előtt én egy középiskolában angol tanárként dolgoztam heti 26 órában rengeteg helyettesítéssel, mert már a tanárhiány akkor is kezdett begyűrűzni.

Három gyermekemet neveltem a férjemmel, akik 13, 10 és 7 évesek voltak akkor.

És gyakorlatilag soha nem volt a gyermekeim születése óta kettő hetem önmagamra, de még egy sem.

Természetesen ez nem nyavalygás vagy nem szemrehányás de 0-24-ben anya-üzemmódban dolgoztam.

Ritkán adódott egy-két nap amit magamra, de inkább magunkra, kettőnkre a férjemmel tudtunk fordítani.

Majd erre jöttek ugye a lezárások és az online otthoni élet.

Elképesztően cserben hagytam önmagamat.

Elképesztően utoljára soroltam magamat, sőt nem is soroltam magamat sehová, mert nem volt érkezésem foglalkozni önmagammal.

Nem volt érkezésem figyelembe venni sok esetben a saját szükségleteimet, és egyszerűen egyik nap követi a másikat.

Ezt minden gyakorló szülő tudja.

Olyan szinten pörögnek a napok: idemenni, odamenni, időben odaérjen, tesi cucc ne maradjon itthon, stb.

El ne felejtsek valami fontosat...

Egyszerűen semmi közöm nem volt már szinte a saját életemhez, átváltottam ilyen menedzser üzemmódba.

És eljutottam Dublinba, és ez alatt a két hét alatt visszaváltoztam azzá az egyetemistává, aki azelőtt sok-sok évvel voltam.

Nyilván már bölcsebben és tapasztaltabban és érettebben és sokkal érzékenyebben, hiszen a gyerekeim bőven érzékenyítettek rajtam nagyon sokat, és hihetetlen élmény volt megtapasztalni, hogy egészen Írországig, az Atlanti óceán partjáig, a moheri sziklákig kellett mennem ahhoz, hogy önmagammal találkozzak 16 év után.

Szóval ezt így kimondva elképesztő élmény volt, és olyan új felfedezéseket adott ez az egész út, hogy tudok írni, szeretek írni, és ezt mások is értékelik.

Kapcsolatot tudok létesíteni könnyebben, könnyedébben, fesztelenebbül másokkal, és erre vevők.

És egy ilyen távolságra az otthonomtól, ahol új ingereknek vagyok kitéve, ahol szó szerint fizikai távolságra kerülök a saját megszokott életemtől, egyszerűen egy olyan rálátást kaptam a saját helyzetemre, hogy ez így nem jó.

Hiányzott a családom természetesen, nagyon hiányoztak.

Hiányzott az, hogy megöleljenek vagy megölelgethessem én is a a szeretteimet, de hogy lassan már nem volt szinte kit megölelni.

Azért ez ez nagyon durva rádöbbenés volt.

Hihetetlenül jó érzés volt újból fölfedezni önmagam, hogy elképesztően nyitott vagyok másokra, a kultúrára.

Szeretek beszélgetni emberekkel, a zene, az irodalom...

Szeretek ismerkedni, közösen megosztani élményeket úgy, hogy elmegyünk közösen kirándulni valahová akár egy egynapos útra.

Vagy az, hogy elmegyünk egy múzeumba, és beszélgetünk, és emberek vagyunk csak.

Tehát nincsen olyan, hogy ilyen vagy olyan vagy, csak emberek vagyunk.

És valami hihetetlen felszabadító élmény volt ez mindamellett, hogy nagyon komoly tanulságot is sikerült levonni ebből. ♬ ♬ Ez a két hét megváltoztatta azt, ahogy saját magamra és a családomra tekintek.

Nem önzés és nem önös érdek, ha az ember önmagával foglalkozik, hiszen üres tálból nem lehet kínálni.

Tehát hogyha én nem tudok töltekezni, nem tudok jól funkcionálni sem mint anya sem mint ember sem mint tanár sem mint feleség, egyetlen szerepemben sem, amiben helyt kell állnom a hétköznapok során.

Három évvel ezelőtt ez a két hét megvilágította számomra azt, hogy mely területeket élvezek az életemben, melyek azok, amelyekre érdemes több figyelmet fordítanom.

Nem önzés senkinek sem, hogyha időről-időre csak önmagával tölt el néhány napot vagy hetet.

Azóta is igyekszem tudatosan arra figyelni hogy legyen néhány napom.

Nagyon szeretnék elmenni egy elvonulásra is, ahol csak én vagyok, és kiszabadulok és kiszakadok egy kicsit a hétköznapi életem színtereiből, tehát fizikailag is el tudok távolodni.

Mert egy háziasszony, egy családanya otthon sosem pihen, de szerintem egy családapa sem.

Mindenkinek szüksége van arra a kikapcsolódásra.

Ez nem önzés, hanem saját jól felfogott érdeke mindenkinek, hogy menjen el, és találkozzon önmagával időről időre. ♬ ♬ Bődi Eti középiskolai angol tanár.

Férjével és három fiával - és egy…

Említett entitások

Személyek

Szervezetek, cégek

  • Bődi Eti

Hallgasd meg

Gyakori kérdések erről az epizódról: „#87 Találkozás önmagaddal – Bődi Eti”

Miről szól ez az epizód: „#87 Találkozás önmagaddal – Bődi Eti”?

Bődi Eti arról beszél, hogyan teremthetjük meg az önmagunkkal való találkozás feltételeit, és hogy ennek milyen fontos hozadékai vannak, még ha csak rövid időre is. Az epizód a Igaz történetek című magyar podcast egyik adása, megjelenés: 2024. 10. 03..

Kik szerepelnek vagy kiket említenek ebben az epizódban: „#87 Találkozás önmagaddal – Bődi Eti”?

Az epizódban a következő nevek szerepelnek vagy hangzanak el: Bődi Eti.

Mikor jelent meg és milyen hosszú ez az epizód: „#87 Találkozás önmagaddal – Bődi Eti”?

Megjelenés: 2024. 10. 03.. Hossz: 19 perc. Az epizód a Podiverzumon hallgatható meg: https://podiverzum.hu/podcast/igaz-tortenetek/87-talalkozas-onmagaddal-bodi-eti-erhup769

Több epizód a Igaz történetek-ből

  • #139 Anya csak egy van – Szilágyi László

    Szilágyi László az anya elvesztése utáni gyászról, az élet egy szakaszának lezárulásáról és a veszteségből való tanulásról beszél. Elgondolkodik azon, van-e hozadéka egy pótolhata…

  • #138 Egy nagyon kemény pálya – Király Linda

    Király Linda énekesnő felidézi, hogyan szerződtette le fiatalon egy nagy hanglemezcég, és milyen emlékei fűződnek példaképével, Whitney Houstonnal való rövid találkozásához. A bes…

  • #137 Tanárnő kérem! – Galambos Rita

    Galambos Rita egy fiatal pedagógus, aki szembesül azzal, hogy egy diákja nem akar hazamenni a tanítás után, ami miatt túllép a munkaköri kötelességein.

  • #136 Talált pénz – Janata Kriszta

    Janata Kriszta a felnőttkori személyiségfejlődését meghatározó élményekről és példákról beszél.

  • #135 Rettegés a színpadon – Varga Kata

    Varga Kata színésznő a színpadon való lefagyás élményéről és az ebből szerzett tapasztalatokról beszél az epizódban. Megosztja, hogyan kezelte a helyzetet és hogyan nyert biztonsá…

  • #134 Halálközeli – Dobronay László

    Dobronay László egy súlyos baleset történetét meséli el, és azt, hogyan változtatta meg ez az életszemléletét és az emberekhez fűződő viszonyát.

  • #133 A szeretet marad – Babarczy Eszter

    Babarczy Eszter egy budapesti nő, aki hirdetést adott fel, hogy vidéki gyerekeket fogadna otthonában. A kezdeményezés nem csak a gyerekeknek hozott örömet, hanem Eszter számára is…

  • #132 Minden élet számít – Zimits Andrea

    Zimits Andrea megosztja történetét egy rovarral való különleges kapcsolatáról, rávilágítva arra, hogy az emberek nem csak háziállatokkal alakíthatnak ki mély érzelmi kötelékeket.

  • #131 Édes Zazzi – Dr. Erdős Melinda

    Dr. Erdős Melinda, egy nyugdíjas orvosnő és bölcsész végzettségű barátnője elhatározzák, új vállalkozásba fognak, ami eltér eddigi életútjuktól és végzettségüktől. Vállalkozásuk n…

  • #130 Szabályszegők – Futó Péter

    A stressz és a vizsgadrukk témaköre kerül szóba egy egyetemi vizsga példáján keresztül, ahol Futó Péter esete illusztrálja, mi történik, amikor valaki úgy ugrik neki egy számonkér…

Hasonló epizódok más magyar podcastokból