Igaz történetek

#94 Riói kaland – Balogh Orsolya

· PT23M23S

Összefoglaló

Balogh Orsolya egy fiatal nő, aki barátjával turistaként utazott Dél-Amerikába. Rio de Janeiróban úgy döntött, nem tér haza, hanem ott él. Elmeséli a riói kalandjait.

Röviden

Műsor
Igaz történetek
Megjelenés
2024. 12. 18.
Hossz
23 perc
Szereplők, említett nevek
Balogh Orsolya
Átirat
Az epizód beszélt szövege alapján indexelve

Ebben az epizódban

♫ ♫ Ez itt az igaz történetek podcast.

Én Heller Gábor vagyok. ♫ ♫ Előfordult már veled, hogy valahol a nagyvilágban úgy érezted, de jó lenne itt élni?

Aztán közbeszólt az úgynevezett „józan ész,” és elhesegetted magadtól a gondolatot.

Nem úgy egy fiatal, bátor nő, aki turistaként barátjával eljutott Dél-Amerikába, és Rio de Janeiróban megadta magát egy erős vonzásnak.

És fogta magát, és minden előzetes terv és előkészület nélkül ott maradt.

Ez a merész döntés olyan fontos változásokat hozott az életében és a gondolkozásában, amire akkor ő maga sem számított.

Balogh Orsolya mesél. 2006-ot írunk, amikor Lali barátom elhívott engem egy télből a nyárba utazásra, hogy így fejezzem ki magam.

Itthon zord tél volt, és mondja nekem a Lali, hogy ő mindig szokott télen utazgatni valami melegebb éghajlatra, és hogy akkor idén tartsak én is vele.

Mennénk Peruba, Bolíviába, majd harmadik úticélként Brazíliába, ahol már csak Rio de Janeiróba mennénk, mert ott már nem lenne idő utazgatni.

Eleinte az is volt benem, hogy á, minek, meg csomó pénz, meg munkáimat lemondani.

Akkor ilyen szabadúszó újságíró voltam, adtam nyelvórákat olaszul, de aztán végül addig-addig mondta Lali, hogy nekiindultunk.

És hát aztán megjártuk Perut, Bolíviát, azok is nagyon jók voltak.

Aztán amikor megérkeztünk Rio de Janeiróba ott már tényleg csak Rióban voltunk, ott éreztem, valami más vibe-ot.

Tehát ott azt éreztem, hogy mert ugye ez a Peru meg a Bolívia, azok annyira indigene-es, őslakosok, meg annyira más élet volt, hogy ott magamat nem láttam, az így nem indult be az a képzeletem, hogy milyen lennék én itt ebben.

De Brazíliában meg az volt, hogy egy nagyvárosban voltunk, és láttam, hogy ugyanúgy egy divatos retikülökkel meg tűsarkukban a nők, tehát tudtam mihez kötni, egy ilyen Budapest fílinghez.

Emiatt volt talán az, hogy ilyen mindennapok ritmusa, de mennyire megbolondítva egy csipetnyi szambával meg egy dél-amerikai lazassággal, és nagyon tetszett nekem.

Figyelgettem, hogy akkor este ott leteszi a nő a retiküljét ott a bárban, látszólag mindenkit ismer, ott lepacsiznak, elkezdenek dumcsizni, ott egy kicsit szambázgatnak, utána megiszik egy pár pohár sört, aztán vissza a retikül.

És akkor hazamegy ott a a környeken lévő lakásába.

És akkor azt éreztem, hogy úristen, így is lehet élni?

Én azt éreztem, hogy akkor egész Magyarország ilyen teljesen elnyomott és ilyen érzéseit nem megélő és nem kifejező.

És ezzel ellentétben Brazíliában mennyire tudnak élni.

De aztán ez kiderült később, tehát sokkal később rájöttem arra, hogy valójában ez nem erről szólt, hanem arról, hogy én nem éltem meg saját magamat Magyarországon, és én ettől éreztem ilyen nagyon megfelelési kényszeresnek, olyan erőltetettnek ezt az én magam, ilyen itthoni életét.

Tehát hogy mindig azt éreztem, hogy valami hiányzik itthon az életemből, és nem voltam boldog, akármennyire is elméletileg ilyen jó állásaim voltak.

Tehát azóta hiszek én is abban, hogy van ilyen, hogy sors meg gondviselés.

Utolsó este, mindig volt ez a bár, amiről most meséltem, hogy a nők ott milyen jópofán szambáztak, ilyen irodából hazatérés közepette, félúton.

És akkor mindig ezt a bárt nézegettük, de mi már, de mindig meg voltunk pakolva szuvenírekkel a Lalival, és akkor egy kicsit egy domboldalban laktunk egy ilyen hostelben.

Megbeszéltük, hogy az utolsó este menjünk vissza.

Egyetlen esténk van, akkor azt most már használjuk ki, és akkor tényleg visszamentünk.

És akkor egyszer csak jön a Lali, hogy elment még egy körért a pulthoz, jön vissza az asztalunkhoz a sörrel,meg egy brazil fiúval, akinek SZIGET feliratos pólója volt.

Pont aznap a SZIGET feliratost?

És akkor a Lali mutogatja, hogy na, nézd már, SZIGET feliratos.

És én is rávigyorogtam a srácra, hogy „jaj, de poén, mit csináltál te ott?" Hát, ő még feleségül is vett valami nőt a Szigetnek a házasságkötő sátrában.

És mi eleinte, ami a tu angolul is beszéltünk, mert én nem beszéltem portugálul.

És akkor a Gutónál töltöttem az éjszakát.

Hát, én akkor azt mondtam, hogy egy ilyenen klasszikus one-night stand lesz, egy egyéjszakás kaland.

És annak rendje és módja szerint otthagytam neki szuvenírként pár fülbevalómat, és akkor még szomorúban - mondom, hogy nekem akkor volt egy ilyen, hogy nekem itt dolgom van, itt szeretnék majd..., meg olyan felszabadultak, és akkor ettől még egy kicsit szomorúbban mentem haza a hostelba, mert akkor már ugye ez is volt, hogy még lenne itt egy ilyen cuki fiú is.

De mindegy, hát úgy voltam vele, hogy akkor ez van, ezt dobta a gép, És akkor pakolászunk ott a Lalival a hostelban, mert ugye aznap ment volna este a repülőnk, vagy nem is tudom, hogy másnap, nem, azt hiszem, talán aznap este...

Igen, mert nekem ezért kellett eljönnöm a Gutótól időben, hogy elérjük a repülőt.

És egyszer csak mondják, hogy telefonom van a recepción.

Ez ilyen kicsi családias hely, posadának hívják portugálul az ilyen hosteleket.

Nem is értettem, hogy ki tudja, hogy én itt vagyok.

És odamentem a telefonhoz, és akkor kiderült, ez a Guto nevű srác, akinél töltöttem az éjszakát, valahogy összerakta, hogy mondtam, hogy a bártól fölfelé kell menni, meg azt is akkor úgy összerakta, hogy ez melyik lehet, és felhívott telefonon.

És akkor ennyit mondott: Please stay.

Please, stay at least for the carnival.

Légy szíves maradj, maradj legalább a karneválra.

Mert őneki nem fért az a fejébe, hogy két nap múlva kezdődött volna a karnevál, és hogy-hogy elutazunk?

Mert én mondtam neki, hogy mi nem ilyen tipikus karnevál-turisták vagyunk, hanem mi voltunk Bolíviában, Peruban, és hogy most szól a visszajegyünk hazafele.

De aztán valahogy úgy belegondoltam, hogy olyan régóta, mióta ide betetted a lábadat Rióba, azóta érzed, hogy itt valami van.

Mondom, most miért megint ez a józan ész, hogy akkor most meggyőzni magamat, hogy jaj, haza kell mennem.

Nem érdekel, most életemben először őrült leszek, és ennyit mondtam neki, hogy oké, és letettük a telefont.

És akkor visszamentem a szobába ez után a telefon után.

Mondtam a Lalinak, hogy Lali, egyedül fogsz visszamenni Magyarországra.

Lali teljesen hüledezett, hogy apád az teljesen ki lesz borulva, meg a nővéred, meg az unokaöccseid.

És mondtam neki, hogy Lali, én azt érzem, hogy valamit nekem otthonról amúgy is hiányzott, nem éreztem igazán jól magamat.

Itt az első perctől kezdve azt érzem, hogy van egy olyan típusú ilyen melegség meg ilyen törődés meg egy ilyen kedvesség az emberekben, ami nekem nagyon hiányzik otthonról, és most még ráadásul itt van egy ilyen srác, aki úgy látszik, hogy úgy komolyabbat akar tőlem, úgyhogy, mondom, én most ezt az alkalmat én, ne haragudj, megragadom.

Hát és akkor a Lali rosszallása közepette én végülis úgy voltam, hogy akkor egy életem, egy halálom, én ezt most megpróbálom.

Emlékszem erre a fura érzésre, hogy akkor Lali már elutazott, tudom, hogy már felszállt vele a gép, én már teljesen egyedül vagyok Rióban, mert Guto dolgozik.

És akkor ez a fura ilyen sehol se vagyok érzés.

Apám még nem is tudja, hogy nem fogok hazaérkezni.

Tudtam, hogy ezt még meg kell oldanom aznap, még össze kell majd szedni a lelkierőmet, hogy felhívjam apámat egy fülkéből.

És akkor ez meg is történt, délután-fele.

Kiszámoltam, hogy mikor lesz az, hogy ő már nagyjából indulna majd lassan a reptérre, és már nem várhatok tovább.

És akkor felhívtam, és akkor ez a teljes döbbenet.

Te nem vagy normális, sose voltál normális, de most már biztos, hogy nem vagy az.

És mondtam neki, hogy apu, én itt azt érzem, hogy olyan jól érzem magam, tehát hogy olyan szeretetteljesebbek az emberek, olyan kedvesebbek, olyan törődőbbek.

Magyarországon nem törődnek egymással az emberek, bunkók.

Nekem már ebből elegem volt, és valami mást ki szeretnék próbálni.

És mondom, egyébként meg még találtam is, most egy srácot, aki tartóztat, tehát nála tudnék lakni.

És akkor ugye az volt még egy érvem, hogy mondtam neki, hogy apu, amúgy is szabadúszó vagyok, tehát már akkor ezeket az iródai munkáimat már pont otthagytam.

A főb evételem az volt, hogy fordítottam, akkor még a Népszabadság megjelent nyomtatott kiadásban, és akkor mindig volt ilyen hétvégi melléklet, és abban az évben az volt a hétvégi melléklet, hogy a világ történelme ókortól napjainkig, nem, az őskortól napjainkig.

És akkor ez jelent meg 12 kötetben, és ezt valamiért olaszul vette meg a Népszabadság az olasz verziót, és akkor ez volt a fő melóm.

A korábbi osztályfőnököm, a gimnáziumi osztályfőnököm segédletével kaptam a melót, hogy én fordítottam ezeket a köteteket.

Úgyhogy mondtam az apunak, apu, mi sem könnyebb, kiküldöd, légyszi, laptopomat meg az olasz kötetet, amit éppen fordítanom kell, és akkor én itt elfordítgatok.

Most tök mindegy, hogy Rio de Janeiróban vagyok vagy hol.

És akkor apám, hogy Na jó, dehát azért nem, hát ne hülyéskedj velem.

Mondtam neki: Apu, take it easy, nyugodj meg, nem lesz semmi baj, és hát aztán ez lett.

A lényeg az, hogy utána másnap volt, és nekem szülinapom volt, 31 éves voltam.

És arra emlékszem, hogy már a Gutónál lakom, mert ugye a Guton tudta, hogy ott maradtam, kapcsolat álltunk telefonon, és akkor mondta is, hogy költözzek ki a hostelból, és akkor költözzek át hozzá.

És akkor már együtt valami haverjaival emlékszem, elindulunk a Copacabanára ahol ingyenes Rolling Stones koncert van a strandon.

És akkor emlékszem, arra az érzésre, hogy vadidegen emberek, ilyen csokibarna emberek, meg egy teljesen más kultúra.

Én állok a Guto mellett, aki ugye a pasim, de ő is még ilyen vadidegen körülbelül, majdnemhogy.

És közben ott a Mick Jaggerék őrjöngenek fenn a színpadon, nekem szülinapom van, és azt érzem, hogy ez egy őrület, de hogy ez egy jó fajta őrület, és hogy nekem most pont erre volt szükségem.

Ehhez a Rolling Stones koncerthez kötöm, ehhez a copacabanás őrülethez kötöm annak a hét évnek a kezdetét, amit aztán én Rio de Janeiróban töltöttem.

Nem Gutóval, egyébként, azt hozzáteszem, tehát ilyen szempontból nem volt egy ilyen tündérmese. 9-10 hónapot töltöttem Gutóval.

Nagyon hamar rájöttem, hogy azért igazából mi nagyon mások vagyunk, mert nem ő az én emberem.

Viszont érdekes, hogy egy percig nem éreztem azt, hogy én nekem ettől haza kéne mennem, mert valószínűleg a kint maradásomban sem, ha őszinte akarok lenni, nem a Guto volt itt nekem a fő szempont, hanem az, hogy én azt éreztem, hogy nekem akkor váltanom kellett az életemben, és egy új fejezetet nyitni, és ehhez a sors küldött nekem egy ilyen személyt a segítségemre, aki a Guto volt, mert valószínűleg azért bevallom őszintén, hogyha ő nincs, és nincs hol laknom másnaptól kezdve, akkor azért nem vagyok annyira tökös csaj, hogy én ezt ott kivitelezzem, hogy én egyedül ott kint maradok.

És nagyon érdekes utazás vette kezdetét.

A Gutóval töltött kilenc hónap után, mint mondtam, soha nem fordult meg az a fejemben, hogy én haza költözzek, attól, hogy mi szétmentünk.

Sőt, akkor én már feljárkáltam Santa Teresa negyedbe.

Mi a Gloria negyedben laktunk a Gutóval, és akkor onnan lépcsőkön fel lehetett menni Santa Teresába, ami - akkor még nem tudtam, de később megtudtam - hogy Riónak egy ilyen kis sármos, ilyen bohém negyede, tehát azonnal megtaláltam a lakhelyemet is, és akkor én beleszerettem egyrészt Santa Teresába, másrészt meg azt kezdtem érezni, hogy ilyen iszonyú felszabadult vagyok, és hogy nem érdekel, hogy hogy öltözök.

Megint ilyen hippis lettem egy kicsit, meg szinte mezítláb járós.

Ezek a gringók, amikor kiszabadulnak az országukból.

A brazilok szoktak is rajtuk röhögni, hogy mindenki folyamatosan strandpapucsban jár és rövid gatyában.

Kell nekünk ez a felszabadulás, és Rio ezt nagyon adja, ezt az érzést.

És akkor én is ezt kezdtem észrevenni magamon, hogy megint ez ilyen hippielány vagyok, ilyen tök felszabadult, és hogy miután a Gutóval szétmentünk, akkor azonnal felköltöztem Santa Teresába, tehát éreztem, hogy nekem ott van a lakhelyem.

És akkor elkezdtek ilyen művész barátaim lenni, és akkor elkezdtem visszaemlékezni a 15 éves énemre, erre a művész énre, és akkor egyre inkább az volt, hogy művész barátaim voltak, meg tök jó dolgokról dumáltunk.

Volt közöttük olyan, aki zenélt.

Úristen, nagyon rég éreztem magamat ebben az állapotban, és visszámlékeztem, hogy jé, tényleg volt ilyen, és akkor lehet, hogy ez az, amikor az ember ilyen elemében van, és ez az, amikor az ember azt érzi, hogy én önmagam vagyok?

Csak valami történt, és én ebből kimoccantam, és így eltérítődtem, és kezdett így összeállni egy kép, hogy mi történhetett velem.

És akkor volt egy nagyon erős jelenlét az életemben.

A Marcella Maria, akinek ezúton is egy homage-t szentelek.

Már meghalt, ilyen jósnőszerű valaki.

Megérzései voltak, és akkor ő elkezdte mondani nekem, hogy te színésznő vagy.

És akkor mondtam, hogy á, Marcella, mondom, figyelj, én az akartam lenni 15 évesen, és már így emlékszem rá, hogy ez hogy zajlott.

És elmeséltem az akkori példaképemnek, a volt osztályfőnökömnek például, akitől még kaptam egy nagyon rossz reakciót erre.

Felejtse el, Balogh O, felejtse el, maga nem való színésznőnek.

És akkor valószínűleg történt bennem valami, hát ugye ehhez hozzátartozik az, hogy én egész gyerekkoromtól is el voltam bátortalanítva az ilyen művészi megnyilvánulásokat illetően, mert az édesapám paraszti családból jön, ahol, tudom, hogy nem lehet általánosítani, de általában ez a művészkedés az ilyen elég leértékelt dolognak számít, mert ugye nem egy kézzel fogható valami munka, hanem bohóckodásnak meg ilyesmiknek van titulálva, és ugye apám egy ilyen közegből érkezett, és én gyerekkoromtól folyamatosan szerepeltem mindenhol.

Tehát ha üdülőben voltunk, akkor a zenekar előtt táncra beálltam, szinte ilyen back vocal-nak vagy nem tudom, 3-4 évesen.

És emlékszem, hogy akkor apám mindig, amikor ilyen volt, már pedig elég sűrűn volt ilyen, hogy így szerepeltem, akkor mindig odajön, és így elrángat ilyen nagyon szégyenkező arccal, hogy Ne produkáld magad…

Említett entitások

Személyek

Hallgasd meg

Gyakori kérdések erről az epizódról: „#94 Riói kaland – Balogh Orsolya”

Miről szól ez az epizód: „#94 Riói kaland – Balogh Orsolya”?

Balogh Orsolya egy fiatal nő, aki barátjával turistaként utazott Dél-Amerikába. Rio de Janeiróban úgy döntött, nem tér haza, hanem ott él. Elmeséli a riói kalandjait. Az epizód a Igaz történetek című magyar podcast egyik adása, megjelenés: 2024. 12. 18..

Kik szerepelnek vagy kiket említenek ebben az epizódban: „#94 Riói kaland – Balogh Orsolya”?

Az epizódban a következő nevek szerepelnek vagy hangzanak el: Balogh Orsolya.

Mikor jelent meg és milyen hosszú ez az epizód: „#94 Riói kaland – Balogh Orsolya”?

Megjelenés: 2024. 12. 18.. Hossz: 23 perc. Az epizód a Podiverzumon hallgatható meg: https://podiverzum.hu/podcast/igaz-tortenetek/94-rioi-kaland-balogh-orsolya-erhup807

Több epizód a Igaz történetek-ből

  • #139 Anya csak egy van – Szilágyi László

    Szilágyi László az anya elvesztése utáni gyászról, az élet egy szakaszának lezárulásáról és a veszteségből való tanulásról beszél. Elgondolkodik azon, van-e hozadéka egy pótolhata…

  • #138 Egy nagyon kemény pálya – Király Linda

    Király Linda énekesnő felidézi, hogyan szerződtette le fiatalon egy nagy hanglemezcég, és milyen emlékei fűződnek példaképével, Whitney Houstonnal való rövid találkozásához. A bes…

  • #137 Tanárnő kérem! – Galambos Rita

    Galambos Rita egy fiatal pedagógus, aki szembesül azzal, hogy egy diákja nem akar hazamenni a tanítás után, ami miatt túllép a munkaköri kötelességein.

  • #136 Talált pénz – Janata Kriszta

    Janata Kriszta a felnőttkori személyiségfejlődését meghatározó élményekről és példákról beszél.

  • #135 Rettegés a színpadon – Varga Kata

    Varga Kata színésznő a színpadon való lefagyás élményéről és az ebből szerzett tapasztalatokról beszél az epizódban. Megosztja, hogyan kezelte a helyzetet és hogyan nyert biztonsá…

  • #134 Halálközeli – Dobronay László

    Dobronay László egy súlyos baleset történetét meséli el, és azt, hogyan változtatta meg ez az életszemléletét és az emberekhez fűződő viszonyát.

  • #133 A szeretet marad – Babarczy Eszter

    Babarczy Eszter egy budapesti nő, aki hirdetést adott fel, hogy vidéki gyerekeket fogadna otthonában. A kezdeményezés nem csak a gyerekeknek hozott örömet, hanem Eszter számára is…

  • #132 Minden élet számít – Zimits Andrea

    Zimits Andrea megosztja történetét egy rovarral való különleges kapcsolatáról, rávilágítva arra, hogy az emberek nem csak háziállatokkal alakíthatnak ki mély érzelmi kötelékeket.

  • #131 Édes Zazzi – Dr. Erdős Melinda

    Dr. Erdős Melinda, egy nyugdíjas orvosnő és bölcsész végzettségű barátnője elhatározzák, új vállalkozásba fognak, ami eltér eddigi életútjuktól és végzettségüktől. Vállalkozásuk n…

  • #130 Szabályszegők – Futó Péter

    A stressz és a vizsgadrukk témaköre kerül szóba egy egyetemi vizsga példáján keresztül, ahol Futó Péter esete illusztrálja, mi történik, amikor valaki úgy ugrik neki egy számonkér…

Hasonló epizódok más magyar podcastokból