Igaz történetek

#106 A szavakon túl – Ferentz Anna-Kata

· PT24M52S

Összefoglaló

Ferentz Anna-Kata egy lovasbaleset után döntött úgy, hogy lovasterapeuta és pszichológus lesz. Az epizódban az ő történetét ismerhetjük meg. A lovak és az ember közötti kapcsolat a fő téma.

Röviden

Műsor
Igaz történetek
Megjelenés
2025. 03. 19.
Hossz
25 perc
Szereplők, említett nevek
Ferentz Anna-Kata
Témák
lovasterápia, pszichológia, lovak és ember közötti kapcsolat
Átirat
Az epizód beszélt szövege alapján indexelve

Ebben az epizódban

♬ ♬ Ez itt az Igaz Történetek podcast, Én Heller Gábor vagyok. ♬ ♬ Egy 11 éves kislányt, aki imád lovagolni, ledobja kedvenc lova.

A lány eszméletét veszti, és azt gondolnánk, hogy egy ilyen traumatikus esemény a kedvét szegi, de nem ezt történik. nemcsak még szorosabb lesz a barátsága, szinte rokoni kapcsolata a lóval, hanem később, pszichológus és lovasterapeuta válik belőle, aki munkája során a lovakat, a lovaglást használja egy sor betegség kezelésére.

Úgy kerültem ebbe a lovardába, hogy én már 7-8 évesen így kitaláltam, hogy nekem lovak közelében kell lennem.

A családban senki nem volt lovak közelében.

Én láttam egy videóklippet a tévében, amiben egy cowboy ruhában Robbie Williams ment, és akkor lehullott rám ez az égi ötlet, hogy én lovak között akarok lenni mindenképpen.

Akkor még nem voltak lovardák a környéken, úgyhogy anyukám egy jó ideig nem tudta teljesíteni ezt a kérésemet, gondolta, hátha elfelejtem, viszont én álhatatosan mindig mondtam, hogy lovagolni akarok, lovagolni akarok.

Igazából elég furcsának tűnt akkor, hogy én lovagolni akartam, mert hogy senki sehol nem lovagolt sem a családban, sem körülöttünk.

Akkoriban még nem is voltak ott lovardák vagy bármi ahol a gyerekeknek lehetősége lett volna, ahogy most itt Magyarországon azért könnyenben megoldható a dolog.

De ott akkor Erdélyben a lovak azok, így tulajdonképpen használati tárgyak voltak embereknek az udvarában, és azon kívül, hogy az Őrkőről, a helyi cigányfaluból néha lelógott egy-egy ló a tömbházunk elé, azon kívül nem igazán találkoztam lovakkal.

A családunkban sem volt senkinek semmi köze a lovakhoz, édesanyám építészmérnök, édesapám,zenész, hangszerkészítő.

Igazából a környezetemben sem lovagolt senki.

Nem igazán tudta senki, hogy én honnan vettem ezt az ötletet, vagy honnan jött nekem.

Azon kívül, hogy az állatokhoz nagyon kiskoromtól nagyon ragaszkodtam, és jobban kapcsolódtam hozzájuk valószínűleg, mint az emberekhez.

És akkor kiderült, hogy az osztályomba jár egy kisfiú, akinek otthon vannak lovai.

Az ő családja a Kálnoky grófék voltak.

Nekik nemcsak lovaik voltak, hanem volt edzőjük is ráadásul.

Úgyhogy néhányan a helyi gyerekek közül, akiket még ez így érdekelt, három-négy kislány, elkezdtünk járni oda lovagolni a pónikon.

Ez 10 éves koromban volt, és 11 éves voltam, már jártam egy éve lovagolni, amikor lehetőségem nyílt, hogy ezen a gyönyörű csődőrőn, a Kázmiron is lovagoljak.

Emlékszem arra a napra, bementünk a lovardába, és akkor mindig nagyon nagy izgalommal vártuk, hogy elosszák a lovakat, kinek melyik ló jut aznap.

Jelen volt Anna is, a grófné, hogy segítsen tulajdonképpen minket.

És akkor Anna volt, aki aznap elosztotta a lovakat, és volt két nehéz lovaglású ló, akiken nem volt könnyű lovagolni: a Samir és a Kázmir.

Hát Samír, ő mindig csak rohanni akart, futott, futott, futott, alig lehetett rá felülni, folyton csak menni akart, és a Kázmír pedig nem akart menni, ő pedig az ellentéte volt, őt nagyon nehéz volt rávenni, hogy menjen.

Kázmir egy fiatal csődör volt, még eléggé nyers, nem volt igazán belovagolva.

Egy pej, az az alapszíne világos barna, nagyon szép csillogó, kicsit ilyen vörösesen csillogó szőre volt.

A sörénye és a farka fekete, hullámos sörénye volt neki, és egy ilyen nagyon szép arabos, azt mondják csukafeje, ilyen karcsú feje volt.

Nagy, intelligens szemekkel, és egy fehér hókája volt elöl, egészen le a homlokától az orráig, Azt hiszem, három lábon volt neki fehér zoknia, keselynek hívjuk.

Egy gyönyörű, gyönyörű csődör volt.

Véletlenül adták el annak idején a tenyészetből, mert meg akarták tartani fedezőménnek.

Csak elírtak egy számot, mert a (?) után mindenféle ilyen számok következtek, és hát véletlenül a Kázmir is bekerült a Káosz nevű ló helyett.

Hát ugye csődör volt, ennek megfelelően máshol nem is hallottam ilyet, hogy csődőrökön gyerekeket lovagoltattak volna, mert hogy alapvetően ők azért kicsit kiszámíthatatlanabbak, veszélyesebbek tudnak lenni.

Ösztönösen elég sok tesztoszteron működik bennük, és hogyha kancák közelébe kerülnek, akkor pedig még inkább kiszámíthatatlanabbak.

Szóval aznap bementünk az Istállóba, és elérkezett a lovak elosztása, és a grófnő megkérdezte, hogy ki az, aki még nem lovagolt a Kázmiron.

A Kázmir egy fiatal ló volt, 4-5 éves lehetett.

Én így egyedül felemeltem a kezemet, kicsit reménykedve, hogy akkor most lesz esélyem felülni erre a lóra.

Nem volt bennem semmi félelemérzet gyerekként.

Mások igazából örültek volna, hogyha megússzák ezt a dolgot, hogy akkor fel kell ülni a Kázmirra, és kinlódni kell vele, és nem fog elindulni és ágaskodni fog, és lehet, hogy le fog dobni.

Én pedig így nagy reménykedve felnyújtottam a kezem hogy na végre talán engem is érdemesnek találnak, elég jó lovas vagyok most már ahhoz, hogy felülhessek erre a lóra.

És hát picit még így várt az Anna, körülnézett, hogy van-e esetleg más is, aki még nem ült ezen a lovon.

Aztán pedig azt mondta, hogy hát Anna-Kata, akkor most a tiéd, és te fogsz ülni a Kázmiron, én pedig nagyon-nagyon boldog voltam.

És akkor ilyenkor mi mindig először előkészítettük, letisztítottuk őket, kikapartuk a patájukat, felnyergeltünk.

És akkor minden ilyen ünnepies hangulatban zajlott, hogy én a Kázmirt felnyergelhetem.

Elég kisnövésű is voltam, de ügyesen valahogy felértem.

Ő mindig magasan hordta a fejét, úgyhogy alig tudtam felkantározni, de valahogy sikerült, és akkor elindultunk ki a pályára, ahol aznap Szilárd tartotta nekünk az edzést, aki a lovász volt, akkor ő még nem volt lovasedző, de aznap az edzőnk nem jelent meg.

És akkor bementünk a pályára, és elkezdődött az edzés.

Azért harcoltam a Kázmirral, mert szokás szerint ő nem akart elindulni, hogy ha erőteljesebben kértem - ugye minket azért nem arra tanítottak, hogy ilyen finoman lovagoljunk, meg ésszel, meg kommunikációval, satöbbi, amit én próbálok továbbadni manapság, hogyha pálcát adtam neki, vagy is ráütöttem a farára, akkor kibakolt, le akart dobni, hogyha el akartam húzni valamelyik irányba, hogy forduljunk, akkor felágaskodott, felállt két lábra, de valahogy sikerült, mivel hogy ilyen eléggé félelmek nélküli gyerek voltam, ezért nem adtam fel, nagyon kitartó is voltam, és sikerült végülis mennem vele lépésben, ügetésben, talán még egy picit vágtáztam is vele, ami elég nagy szám volt akkor ezzel a lóval.

Sétáltatjuk a lovakat, érzem, hogy a ló egyre idegesebb, és Elza a csikóját próbálja védeni a kanca, és próbál mindig elfordulni a Kázmirtól, és ilyen finomakat rúg felé, hogy engem ne találjon el, viszont hagyja őt békén a csődőr.

De Kázmirt nem lehetett lerázni, ő próbált felugrani rá folyamatosan, én pedig nem tudtam, hogyan tudnám kontrollálni a lovat.

Én ekkor még mindig azt nem mondanám, hogy ilyen teljes pánikban lettem volna, inkább csak vártam, hogy mondják már meg, hogy mit csináljak, mert amiket mondtak, hogy akkor próbáljam elfordítani, adjak neki egy pálcát, így mondják a lovasok, hogy üssem meg a pálcával.

Én ezeket csináltam, de hát nem hatott semmi tulajdonképpen.

Éreztem, hogy a lovász mellettem, Sándor, ideges, hogy hát egyáltalán mi történik itt, fogja már meg valaki a lovat.

Ő próbálta megfogni a Kázmirt, Ő próbált utánam jönni és megfogni, de nem tudta elérni.

És egyszer csak Elza, a kanca, úgy döntött, hogy a legjobb az lesz, hogyha ő elvágtázik innen a csikójával együtt.

Kázmir pedig teljes gözerővel utána.

Picit azt hiszem, hogy izgatott voltam, hogy hú, valami izgalmas történik, ritkán vágtáztam előtte, viszont szerettem nagyon vágtázni.

Úgyhogy én így benne voltam az akcióban, viszont azért hallottam a fülem mellől ezt a kiabálást a környezetben.

Sándor, hogy Fogja már meg valaki!

Tehát volt egy ilyen pánikhelyzet körülöttem, hogy úristen a csődőrön a 11 éves kislány, Most valaki fogja már meg azt a lovat, valami történjen, ebből nagy baj lehet.

Emlékszem arra, hogy Sándor állt középen, és én körülötte tudtam vágtázni egy kört, és ő próbálta elkapni a szárat a lovon, hogy megállítsa, de nem tudta elkapni.

Abból a körből, ahogy kilőtt Kázmir, már még idegesebben, hogy hátráltatva van, megemelte a hátát, és pont ami előtt egy ilyen köves beton részre értünk volna, ott estem le róla.

Onnantól kezdve nem igazán emlékszem sok mindenre.

Én akkor az eszméletemet vesztettem.

Pont olyan helyre estem, volt egy placc az istálló körül, ami beton volt ilyen köves beton, és én pont arra sávra estem, ami a köves betont és a füvet így elválasztotta.

A kobakom az így ketté tört a fejemen, de azért megvédett, csak a felső réteg jött szét, úgyhogy valószínűleg a fejemmel oda estem, és volt rajtam ilyen gerincvédő mellény is, és amikor felébredtem, körülöttem állt a lovász, az egyik szülő, aki egy másik lánynak az anyukája volt, aki velünk lovagolt, és a grófné, Anna.

Próbált mindenki nagyon nyugodt maradni, amit már így én is ismerek edzőként, hogy a gyerek ne féljen, de próbáltak, hogy én nyugodt maradhassak, ők is nyugodtak maradni.

És én akkor nem emlékeztem semmire, hogy mi történt.

Én felébredtem és így nem igazán tudtam, hogy hol vagyok.

Mondták, hogy leestem a lóról, és akkor valami rémlett, hogy hát Kázmirról?

Dehát az nem lehet, mert én nem is ültem a Kázmiron!

Én soha nem ültem a Kázmiron, ez valami álom lehetett, hogy én a Kázmiron lovagoltam.

És akkor mondták, hogy igen, persze, ne hülyéskedj már, a Kázmiron.

Bizonyára feszültek voltak, meg voltak ijedve, hogy mi az, hogy nem emlékszem, hogy mi történt.

Sürgettek, hogy álljak lábra, csináljuk, menjünk, nem történt semmi.

Nyilvánvaló, hogy mindenki halálra volt rémülve.

Utólag azt is elmesélték nekem, hogy amikor eszméletlenül feküdtem, akkor egy kavics volt a szám szélén, és azt hitték, hogy kitört a fogam.

Sokáig nem mert senki odalépni hozzám, mert azt hitték, hogy meghaltam, és nem akarták ezt látni.

Ezt Anna mesélte el, a grófné és ő az, aki végülis odalépett hozzám.

És akkor látta, hogy ezt csak egy kő és akkor egy picit megnyugodtak.

Akkor elkezdtem felébredni, akkor viszont az volt a rémületnek a fő tárgya, hogy én nem emlékszem semmire, ami történt.

Próbálták magukat is nyugtatni azzal, hogy engem is nyugtattak, és így meg nem történtté akarták tenni az egészet.

Állj fel, minden rendben, menjünk, porold le magad!

Felálltam, elkezdtünk sétálni ennek a lovastársamnak az anyukájának az autója felé.

Mondták, hogy bevisznek a kórházba egy kivizsgálásra, feltehetőleg csak egy agyrázkódás, nem emlékszem semmire, persze sokk ért, de hogy azért vizsgáljanak ki.

És már egy ideje mentünk az autóban, amikor nekem így belenyilalt a fájdalom a jobb vállamba.

Jeleztem, hogy nagyon fáj a vállam.

Ugyanez a feszült rémület lehetett Annában, mert hogy mondta, hogy „Annyira csak nem fájhat, szedd össze magad!

Eddig nem volt semmi bajod!” Valami ilyesmiket mondott.

Úgyhogy én igazából fogtam a vállamat, és nem igazán mertem se sírni, se semmit csinálni, de nagyon, iszonyatosan fájt.

Röntgenorvos volt a másik lovastársam apukája, úgyhogy hamar sorra kerültünk, és mondták, hogy akkor húzzam ki magam.

És nekem iszonyatosan fájt a vállam, úgyhogy megfogtak két oldalt, és így hátra rántották a vállamat.

És akkor, amikor elkészítették a röntgenfelvételt, akkor azt mondták, hogy el van törve a kulcscsontom, úgyhogy most már sírjak nyugodtan, mert ez piszokul fájhat.

Addigra már mindegy volt vagy megszoktam a fájdalmat.

Nemcsak arra nem emlékeztem, hogy mi történt az esés körül, hanem utólag jött vissza nagyon sok emlék az egész évből.

Tehát nekem egy olyan amnéziám volt, ami körülbelül egy évet törölt az emlékezetemből, viszont akárhányszor valami olyan dologgal találkoztam, ami eszembe juttatta, azt, hogy mi történt korábban, akkor eszembe jutottak a történések.

Kaptam egy kötést három hétre, aztán újabb három hétre egy gipszet.

Hátragipszelték mindkét vállamat.

Annyira belém verték, nem szó szerint kell ezt érteni, azt a szemléletet, mottót, hogy ha valaki leesik a lóról, akkor arra vissza kell ülni mindenképpen, ha nem, nem vagy lovas, hogy nekem onnantól kezdve egy életcélom lett, hogy a Kázmiron újra lovagolhassak, viszont a történtek hatására rájöttek, hogy ez mégsem olyan jó ötlet, hogy gyerekeket lovagoltassanak ezen a csődörön.

Tehát onnantól kezdve le volt tiltva a lovaglás a Kázmiron.

Bennem meg ez az iszonyat hajtóerő volt, hogy nekem muszáj újra visszaülnöm a Kázmirra.

Ebből a lehetetlen helyzetből született az, ami nekem a mai napig a szemléletem.

Én nem hagytam ezt annyiban, soha, hanem mivel nem ülhettem a Kázmir hátára, ezért rengeteg időt töltöttem vele földről.

Azt megengedték, az nem volt tiltva, hogy én letisztíthassam, hogy én megsimogathassam.

Két éven keresztül én hosszú órákat töltöttem azzal a lóval, igazából egy ilyen gyermeki figyelemmel, csak kíváncsi voltam rá, mintha beszélgetnénk.

Olyan is volt, hogy elaludtam az istállóban, a boxában.

Kialakult közöttünk egy ilyen kis játék, amit mások nagyon undorítónak találtak, de én egy 12-13 éves kislányként nagyon élveztem.

Odaálltam, és mindig amikor megérkeztem, akkor mondtam, hogy „Puszi Kazimir fiú,” és jött, és összevissza nyalta az arcomat.

Én akkor nem tudtam még tudatosan, hogy ez mi csoda, vagy hogy ez miért fontos, viszont most már ez az alapja az egész szemléletemnek, amikor a lóhoz állásról van szó.

Két évig volt az, hogy nem ülhetetm fel a hátára.

Két év után előállt egy olyan helyzet, hogy az összes többi ló foglalt volt, és az a ló, amelyiken én akkor lovagoltam, lesántult.

Úgyhogy nem volt más lehetőség, minthogy hát jó, úgy is olyan jó a kapcsolatotok.

Már akkor egy másik edzőnk volt.

Amúgy sincs más ló a pályán, nincs kanca a közelben, ülj fel a Kázmirra.

És onnantól kezdve, a Kázmir az én lovam volt. 1 méter 35 centis akadályokat ugrottunk, mindenféle ilyen előadásokban, akár tűztáncosok mellett lovagoltam rajta, lovas túrákban erdővidéken lovagoltam rajta.

Úgyhogy azt nem állítom, hogy sose bántottam, vagy nem csináltam ökörségeket, viszont ő már soha nem…

Említett entitások

Témák

Személyek

Szervezetek, cégek

  • Ferentz Anna-Kata

Hallgasd meg

Gyakori kérdések erről az epizódról: „#106 A szavakon túl – Ferentz Anna-Kata”

Miről szól ez az epizód: „#106 A szavakon túl – Ferentz Anna-Kata”?

Ferentz Anna-Kata egy lovasbaleset után döntött úgy, hogy lovasterapeuta és pszichológus lesz. Az epizódban az ő történetét ismerhetjük meg. A lovak és az ember közötti kapcsolat a fő téma. Az epizód a Igaz történetek című magyar podcast egyik adása, megjelenés: 2025. 03. 19..

Kik szerepelnek vagy kiket említenek ebben az epizódban: „#106 A szavakon túl – Ferentz Anna-Kata”?

Az epizódban a következő nevek szerepelnek vagy hangzanak el: Ferentz Anna-Kata.

Milyen témákat érint ez az epizód: „#106 A szavakon túl – Ferentz Anna-Kata”?

Fő témái: lovasterápia, pszichológia, lovak és ember közötti kapcsolat.

Mikor jelent meg és milyen hosszú ez az epizód: „#106 A szavakon túl – Ferentz Anna-Kata”?

Megjelenés: 2025. 03. 19.. Hossz: 25 perc. Az epizód a Podiverzumon hallgatható meg: https://podiverzum.hu/podcast/igaz-tortenetek/106-a-szavakon-tul-ferentz-anna-kata-erhup915

Több epizód a Igaz történetek-ből

  • #139 Anya csak egy van – Szilágyi László

    Szilágyi László az anya elvesztése utáni gyászról, az élet egy szakaszának lezárulásáról és a veszteségből való tanulásról beszél. Elgondolkodik azon, van-e hozadéka egy pótolhata…

  • #138 Egy nagyon kemény pálya – Király Linda

    Király Linda énekesnő felidézi, hogyan szerződtette le fiatalon egy nagy hanglemezcég, és milyen emlékei fűződnek példaképével, Whitney Houstonnal való rövid találkozásához. A bes…

  • #137 Tanárnő kérem! – Galambos Rita

    Galambos Rita egy fiatal pedagógus, aki szembesül azzal, hogy egy diákja nem akar hazamenni a tanítás után, ami miatt túllép a munkaköri kötelességein.

  • #136 Talált pénz – Janata Kriszta

    Janata Kriszta a felnőttkori személyiségfejlődését meghatározó élményekről és példákról beszél.

  • #135 Rettegés a színpadon – Varga Kata

    Varga Kata színésznő a színpadon való lefagyás élményéről és az ebből szerzett tapasztalatokról beszél az epizódban. Megosztja, hogyan kezelte a helyzetet és hogyan nyert biztonsá…

  • #134 Halálközeli – Dobronay László

    Dobronay László egy súlyos baleset történetét meséli el, és azt, hogyan változtatta meg ez az életszemléletét és az emberekhez fűződő viszonyát.

  • #133 A szeretet marad – Babarczy Eszter

    Babarczy Eszter egy budapesti nő, aki hirdetést adott fel, hogy vidéki gyerekeket fogadna otthonában. A kezdeményezés nem csak a gyerekeknek hozott örömet, hanem Eszter számára is…

  • #132 Minden élet számít – Zimits Andrea

    Zimits Andrea megosztja történetét egy rovarral való különleges kapcsolatáról, rávilágítva arra, hogy az emberek nem csak háziállatokkal alakíthatnak ki mély érzelmi kötelékeket.

  • #131 Édes Zazzi – Dr. Erdős Melinda

    Dr. Erdős Melinda, egy nyugdíjas orvosnő és bölcsész végzettségű barátnője elhatározzák, új vállalkozásba fognak, ami eltér eddigi életútjuktól és végzettségüktől. Vállalkozásuk n…

  • #130 Szabályszegők – Futó Péter

    A stressz és a vizsgadrukk témaköre kerül szóba egy egyetemi vizsga példáján keresztül, ahol Futó Péter esete illusztrálja, mi történik, amikor valaki úgy ugrik neki egy számonkér…

Hasonló epizódok más magyar podcastokból