Igaz történetek

#112 Apa csak egy van – de la Torre Krisztina

· PT14M14S

Összefoglaló

de la Torre Krisztina egy kislány történetét meséli el, akinek az apját egyik napról a másikra elviszik, és csak öt év múlva látja újra. Ez az esemény óriási törést okoz a gyermek életében.

Röviden

Műsor
Igaz történetek
Megjelenés
2025. 05. 07.
Hossz
14 perc
Témák
apa csak egy van, törés a gyermek életében
Átirat
Az epizód beszélt szövege alapján indexelve

Ebben az epizódban

♬ ♬ Ez itt az Igaz Történetek podcast, én Heller Gábor vagyok. ♬ ♬ Egy kilencéves kislány életében óriási törést okoz, amikor az apját egyik napról a másikra váratlanul elviszik, és csak öt év múlva látja újra. de la Torre Krisztina története. 1984. március 5. hétfői nap volt, ezt biztosan tudom.

Kilencévesen mentem haza az iskolából, és az öcsém meg az óvodában várta apukánkat, aki nem tudott érte menni.

Az édesapám kubai, vegyes házasságból valók vagyunk az öcsémmel, anyukám magyar.

Apukám 18 évesen került Havannából Budapestre ösztöndíjon, ahol megismerte az akkor még gimnazista anyukámat, és nagyon gyorsan egymásba szerettek, összeházasodtak.

Majd kimentek Kubába, ott éltek 10 évig. 1980-ban hazajöttek Budapestre, és itt folytatták az életüket. ‘84 március 5-én, amikor elvitték édesapámat, akkor egyedül maradtunk egy csonka család formájában, a nagymamám nevelt minket.

Apámat Havannába szállították, a 39. születésnapján a 39. cellába zárták.

Valószínűleg az volt az ő bűne, hogy hűtlen volt a forradalomhoz, amiért itthon akart élni a családjával Budapesten.

Bő öt éven keresztül csonka családként éltünk, nagyon furcsa, hogy nem tudtuk kategorizálni, hogy ez milyen család, mert nem halt meg az apukám, nem is váltak el.

És a sokat megélt nagymamám nevelt minket, hiszen anyukánknak három helyen kellett dolgozni ahhoz, hogy ellásson minket.

Anyukám mindvégig életben tartotta a apukám képét, fotókat mutatott róla.

Én az utcán nézegettem a 39-40 év körüli férfiakat, hogy vajon kihez hasonlít, kire hasonlít apukám, mert egyre homályosabb lett a kép róla.

Amikor leveleket küldtünk, azt biztosan felbontották, mindent elolvastak.

Nagyon jó barátaink, általában MTI tudósítók, újságírok kérték, hogy hadd menjenek Kubába, és ők vittek kedves leveleket, ajándéktárgyakat, kazettán hanganyagot.

Egyre könnyebben megszoktuk azt, hogy nincsen apukánk, mert az ember minden meg tud szokni.

És azt gondolom, hogy a nagymamánk nélkül nagyon rossz gyerekkorunk lett volna az öcsémmel, nem is tudom elképzelni, mi lett volna nélküle, ő volt az, aki várt minket otthon ebéddel, ő nevelt minket, ő foglalkozott velünk.

Anyukánk reggel adott egy puszit, és este egy jóéjszakát puszit.

A családban négyen mindig magyarul beszéltünk egymással.

Kubában született a testvérem is, de ő egyéves volt, amikor mi visszakerültünk Budapestre, úgyhogy ő nem beszélt spanyolul, én spanyolul beszéltem és magyarul is, mert édesanyám születésünktől kezdve magyarul beszélt hozzánk, de mindig magyarul beszéltünk egymással.

És a szüleim is egymás között magyarul beszéltek.

A nagyszüleimmel, a kubaiakkal nyilván spanyolul tudtam beszélni, illetve az ott lévő barátokkal, rokonokkal.

Anyukámnak az egyik munkahelye, mert három volt ahhoz, hogy el tudjon minket látni, az egyik munkahelyén volt, hogy a főnöke felajálotta, hogy onnan telefonálhatunk Kubába.

És akkor bementünk körülbelül havonta egyszer reggelente, és onnan hívtuk föl apukámat.

De az volt az, hogy mindig recsegett a vonal, és biztos, hogy lehallgattak minden beszélgetést.

Őt kiengedték a börtönből két-három hét után, de nem engedték dolgozni, és a szüleinél lakott.

Az öt év alatt egyszer kaptunk egy olyan hírt, hogy apámat súlyos baleset érte, egy kamion tolatott neki, belső sérüléseket szenvedett, és az a gyanúnk, hogy ez nem véletlen baleset volt, nem sokon múlt, hogy túlélje.

De azt mesélte, hogy akkor is, amikor azt hallotta, hogy körülötte az orvosok a műtét után, csak csekély esélyt adnak arra, hogy túléli, ő csak arra gondolt, hogy a gyerekeivel találkozni akar, és szeretné, hogyha egy család lehetnénk újra.

És végig ez éltette a szüleimet, akik nem tudták soha, hogy ez a büntetés pontosan mennyi ideig tart.

Mert ha tudták volna, akkor azt gondolom, hogy az fél lábon is ki lehet bírni.

A bizonytalanság volt végig, hogy egyáltal látják-e még egymást valaha az életben.

Aznap, amikor az iskolából hazafelé mentem, és megérkeztem a lakásunkba, nagyon feszült volt a légkör, ezt rögtön megérzi egy gyerek. tehát nem is kellett semmit sem mondani, ahhoz, hogy tudjam, hogy valami nagy baj történt.

Ott voltak a rokonok, a barátok, anyukám, a testvéremért apu ment volna, de nem tudott érte menni, őt akkor éppen a repülőtérre vitték valószínűleg, és nekem volt egy olyan érzésem, hogy apu meghalt, csak ezt nem merik elmondani.

Anyukám annyit tudott akkor mondani abban a helyzetben, hiszen ő maga sem tudta, hogy éppen mi van vele, csak annyit tudott, hogy elvitték, és amikor ezt realizálta, hogy itt nagy baj van, akkor ez zokogógörcsöt kapott, mire föl egy nyugtató injekciót kapott.

És ő annyit mondott nekünk, hogy munka miatt vissza kellett mennie apunak Kubába.

Biztos voltam benne, hogy meghalt, és én ezért nem is tudtam aludni napokig.

Ezt anyukámtól tudom, én erre nem emlékszem.

Akkor éjszakon át virrasztottam, pár éjszakán keresztül. utána meg azt gondolom, hogy minden ember mindent mindig meg tud szokni, a legembertelenebb körülményeket is.

Valahogy megszoktuk ezt a létet, hogy nincs apukánk.

Tudtuk, hogy van és él, de valójában nincsen, és nagyon homályos lett a képe, és furcsa volt válaszolni arra a kérdésre, amit folyton feltettek, hogy hol van az apukánk, mert nem tudtuk kategorizálni.

Nem volt válás, akkoriban nem is volt olyan gyakori, mint manapság, és nem halt meg.

Tehát azt tudtuk csak mondani, hogy ő Kubában van, de amikor feltették a kérdést, hogy miért, arra már nehezen tudtunk válasszolni, hiszen mi magunk sem értettük.

Nagyon sokszor kérdezték tőlem, hogy miért vagyok szomorú.

És én ideges lettem ettől a kérdéstől, engem nagyon zavart, frusztrált.

És csak azt válaszoltam, hogy nem vagyok szomorú, de tudom, hogy az voltam, és biztos, hogy látszott rajtam, és én magam is látom az akkori fényképeken, elég szívszorító látvány egyébként, hogy nagyon szomorú voltam.

Nagyon-nagyon szomorú tekintetű voltam, de hát nem lehettem egy felszabadult gyerek.

Az öcsémet is befolyásolta, ez egyértelmű.

Én nekem az volt a legnehezebb ebben az időszakban, hogy néha lelkiismeret-furdalásom volt, hogy nem hiányzik.

És nagyon-nagyon sok szeretetet kaptunk, nagyon sok odafigyelést.

Tehát érzelmileg mi abszolút stabilan voltunk. hiszen a nagymamánk csak velünk foglalkozott. 1989. májusa volt, amikor hazaengedték.

Erről úgy kaptunk hirt, hogy felhívták édesanyámat, hogy megveheti a repülőjegyet Havannából Budapestre a férjének.

Soha nem felejtem el azt, amilyen a Ferihegyen volt akkor a hangulat.

Sokan kérdezték, akik csak úgy utazni mentek, jöttek, érkeztek, hogy ki az a Carlos, aki most megérkezik?

Fantasztikus érzés volt, hogy várjuk, Carlost, aki senki, csak az apukám.

Emlékszem, hogy nagyon ambivalens és fura érzés volt ez is, hogy vajon várom én őt, tényleg várom?

Megszoktuk már nélküle, két erős nő nevelt minket. 14 éves voltam, nem voltam egy lázadó kamasz, de kamasz voltam, és furcsa volt, hogy most jön az apukám, aki majd biztos megváltoztatja a dinamikát, és bele fog szólni a dolgaimba, de miért?

Hiszen nem volt itt öt évig, bő öt évig.

Emlékszem, egy padlizsánlila dzseki volt rajta.

Biztos vagyok benne, hogy a repülőn fogyasztott egy kis alkoholt, és meg is értem.

Ahhoz, hogy ezt az egészet túl tudja élni, hogy újra látja a feleségét, akit utoljára akkor látott, amikor egy nyugtatóinjekciót kapott az zokogógörcs alatt.

A fiát utoljára óvodás korában látta, a lányát kilencévesen.

Azóta a lánya egy 14 éves kamaszlány lett.

Úgyhogy azt gondolom, hogy érthető, hogy akkor fogyasztott egy kis alkoholt. de ezt csak most felnőttként, 50 évesen értem meg, én is ezt tettem volna.

Gyönyörű volt látni, ahogy megölelik egymást a szüleim, és mindenki sírt, potyogtak a könnyeink.

Barátok, rokonok, és mi gyerekek, több generáció.

Szerintem legalább harmincan voltunk ott, mint egy fogadóbizottság, olyan volt.

Végülis visszatért az apánk, és nagyon megváltoztatta a dinamikát, mert az addigi négytagú családunk a nagymamámmal most megint négytagú lett, de úgy, hogy az ötödik tag, a nagymamám, felajánlotta azt, hogy ő otthagyja a lakását nekünk, mi folytassuk négyen az életünket, ő megtette, amit meg kellett tenni.

Egy nagyon erős, áldozatkész asszony volt, nagyon hiányzik.

És ő elment egy kis lakásba, otthagyott minket négyünket.

Nagyon furcsa volt, hogy ott van egy idegen ember, aki az apánk.

Emlékszem arra, hogy ez egy májusi nap volt, amikor visszatért, és júniusban mi elmentünk a Balatonra együtt nyaralni négyen.

És talán az volt az a pont, amikor újra azt éreztem, hogy tényleg az apám, és tudtam kapcsolódni hozzá, amikor elmentünk minigolfozni.

És az nagyon-nagyon jó érzés volt.

Ott nevettünk, illetve az autóban zenét hallgattunk, és hangosan énekeltünk.

Hát ugye a kubai vér az ott van.

Akkor éreztem talán azt, hogy valahogy közelítek hozzá.

De addig talán hetekig szerintem zavart, amennyire visszaemlékszem, úgy érzem, hogy zavart a jelenléte.

És zavart az, hogy kinyilatkoztat dolgokat, és megmondja, hogy mit kell csinálni, és hogyan kell csinálni, vagy megkérdőjelez dolgokat.

Hiszen nagyon jól működtünk mi nélküle.

Apám igyekezett mindent bepótolni, amit elveszített az öt év alatt.

Nyilván ezt nem lehetett megtenni, de arra emlékszem, hogy mindig ő ébresztett minket, és ha elmentem színházba - és erre nemrég emlékeztetett egy nagyon jó barátnőm - mindig értem jött.

De szerintem ő úgy érezte, hogy mindig ott kell lenni, és be kell pótolni azt a sok elveszített évet, percet, közös élményt.

Úgy érzem, hogy mindenkire hatással volt, mindenkinek a személyiségét formálta ez a történet, ami gyönyörű, keserédes, de happy enddel záruló.

Az biztos, hogy nagyon kitartóak vagyunk, és mindannyian mindig küzdünk azért, amit fontosnak találunk.

Talán már túlságosan is. ♬ ♬ Gyönyörűnek tartom azt, hogy a szüleim akkor kitartottak egymás mellett.

Biztos, hogy csak a szeretet hajtotta őket, és hogy egyszer még egy négytagú család lehessünk, ennek a reménye.

Több mint 62 éve egymás társai jóban-rosszban.Több mint 40 éve történt ez a csúnya esemény, ami mai napig nagyon nagy hatással van ránk, és minden évben visszaemlékszünk erre ezen a napon.

Egy valami van, ami azt hiszem, soha nem fog elmúlni bennem, nem tudok búcsúzkodni.

Borzalmas szorongással tölt el, hogyha búcsúzkodni kell. ♬ ♬ Krisztina gimnáziumi spanyoltanár.

A tanítást hivatásának tekinti, és szereti megtalálni diákjaihoz a kulcsot.

Imádja a természetet, és szenvedélyes kultúrafogyasztó.

Színház, mozi, kiállítás, koncert, ilyen élményekre bármikor elcsábítható.

Krisztina két kamaszfiú édesanyja. ♬ ♬ Mindenkinek vannak sorsfordító, képtelen, megható vagy mulatságos történetei.

Nem vagy se túl fiatal, se túl öreg ahhoz, hogy te is mesélj egy történetet nekünk.

Küldd el a történetedet az igaz@igaztortenetek.hu email címre, és mi majd keresni fogunk.

Kövess bennünket a Facebookon, és ha tetszik, oszd meg barátaiddal.

Ha nem szeretnél elszalasztani egy epizódot sem, iratkozz fel az Igaz Történetek podcastra kedvenc lejátszódban.

Említett entitások

Témák

  • apa csak egy van
  • törés a gyermek életében

Hallgasd meg

Gyakori kérdések erről az epizódról: „#112 Apa csak egy van – de la Torre Krisztina”

Miről szól ez az epizód: „#112 Apa csak egy van – de la Torre Krisztina”?

de la Torre Krisztina egy kislány történetét meséli el, akinek az apját egyik napról a másikra elviszik, és csak öt év múlva látja újra. Ez az esemény óriási törést okoz a gyermek életében. Az epizód a Igaz történetek című magyar podcast egyik adása, megjelenés: 2025. 05. 07..

Milyen témákat érint ez az epizód: „#112 Apa csak egy van – de la Torre Krisztina”?

Fő témái: apa csak egy van, törés a gyermek életében.

Mikor jelent meg és milyen hosszú ez az epizód: „#112 Apa csak egy van – de la Torre Krisztina”?

Megjelenés: 2025. 05. 07.. Hossz: 14 perc. Az epizód a Podiverzumon hallgatható meg: https://podiverzum.hu/podcast/igaz-tortenetek/112-apa-csak-egy-van-de-la-torre-krisztina-erhup967

Több epizód a Igaz történetek-ből

  • #139 Anya csak egy van – Szilágyi László

    Szilágyi László az anya elvesztése utáni gyászról, az élet egy szakaszának lezárulásáról és a veszteségből való tanulásról beszél. Elgondolkodik azon, van-e hozadéka egy pótolhata…

  • #138 Egy nagyon kemény pálya – Király Linda

    Király Linda énekesnő felidézi, hogyan szerződtette le fiatalon egy nagy hanglemezcég, és milyen emlékei fűződnek példaképével, Whitney Houstonnal való rövid találkozásához. A bes…

  • #137 Tanárnő kérem! – Galambos Rita

    Galambos Rita egy fiatal pedagógus, aki szembesül azzal, hogy egy diákja nem akar hazamenni a tanítás után, ami miatt túllép a munkaköri kötelességein.

  • #136 Talált pénz – Janata Kriszta

    Janata Kriszta a felnőttkori személyiségfejlődését meghatározó élményekről és példákról beszél.

  • #135 Rettegés a színpadon – Varga Kata

    Varga Kata színésznő a színpadon való lefagyás élményéről és az ebből szerzett tapasztalatokról beszél az epizódban. Megosztja, hogyan kezelte a helyzetet és hogyan nyert biztonsá…

  • #134 Halálközeli – Dobronay László

    Dobronay László egy súlyos baleset történetét meséli el, és azt, hogyan változtatta meg ez az életszemléletét és az emberekhez fűződő viszonyát.

  • #133 A szeretet marad – Babarczy Eszter

    Babarczy Eszter egy budapesti nő, aki hirdetést adott fel, hogy vidéki gyerekeket fogadna otthonában. A kezdeményezés nem csak a gyerekeknek hozott örömet, hanem Eszter számára is…

  • #132 Minden élet számít – Zimits Andrea

    Zimits Andrea megosztja történetét egy rovarral való különleges kapcsolatáról, rávilágítva arra, hogy az emberek nem csak háziállatokkal alakíthatnak ki mély érzelmi kötelékeket.

  • #131 Édes Zazzi – Dr. Erdős Melinda

    Dr. Erdős Melinda, egy nyugdíjas orvosnő és bölcsész végzettségű barátnője elhatározzák, új vállalkozásba fognak, ami eltér eddigi életútjuktól és végzettségüktől. Vállalkozásuk n…

  • #130 Szabályszegők – Futó Péter

    A stressz és a vizsgadrukk témaköre kerül szóba egy egyetemi vizsga példáján keresztül, ahol Futó Péter esete illusztrálja, mi történik, amikor valaki úgy ugrik neki egy számonkér…

Hasonló epizódok más magyar podcastokból