Igaz történetek

#114 Új élet – Sóvágó Viktória

· PT19M39S

Összefoglaló

Sóvágó Viktória egyiptomi nyaralása során szembesül egy új élet lehetőségével, és elkezdi megvalósítani az álmait.

Röviden

Műsor
Igaz történetek
Megjelenés
2025. 05. 21.
Hossz
20 perc
Szereplők, említett nevek
Sóvágó Viktória
Átirat
Az epizód beszélt szövege alapján indexelve

Ebben az epizódban

♬ ♬ Ez itt az Igaz Történetek podcast.

Talán te is voltál már úgy, hogy nyaraláskor olyan jól érezted magad valahol, hogy eltűnődtél, milyen is lenne, ha nem mennél haza, és ott élnél a tengerparton, egy festői kis hegyi faluban vagy egy másik izgalmas városban vagy országban.

Aztán ez a gondolat a hónapok, évek múlásával szép emlékké halványul, és már nem abrándozol arról, hogy valahol új életet kezdj.

Egy fiatal nő elmegy a családjával egy népszerű egyiptomi üdülőhelyre, és ott megérinti egy másik élet lehetősége.

Figyel erre a hívásra, és elkezdi tervezni, hogy is lehetne ezt megvalósítani.

Sóvágó Viktória három éve él a Vörös-tenger partján, és nem bánta meg, hogy így döntött.

Három évvel ezelőtt elég nagy változás történt az életemben.

Én ebben az időben Ausztriában éltem egy kisvárosban, Ausztria közepén, Linz mellett, és terveztem, hogy elmegyek egyedül utazni, szerettem akkor így egyedül kirándulni, megvoltak a saját hobbiaim, és nekem az volt a tervem, hogy Dubaiba megyek el. egyedül egy hétre, és a hirdetések között megláttam egy utazást Egyiptomba Hurghadára.

Láttam, hogy mi a jó áron van, mennyire ölcsó, és átküldtem anyukáméknak, hogy majd ők akkor esetleg el tudnak utazni a testvéremmel.

És én addigra már úgy évek óta nem utaztam velük, nekünk ez nem volt meg így, ez a közös program, hogy együtt kirándulunk, együtt utazunk.

És valamilyen oknál fogva megkérdezte anyukám is, hogy van-e kedvem esetleg vele és a húgommal elutazni.

Megnézték ezt az egyiptomi ajánlatot, és nagyon tetszett nekik, hogy akkor mit szólnék hozzá, hogyha egy hétre elmennénk Hurghadára.

És hát elégg vacilláltam, de aztán végül én is úgy döntöttem, hogy oké, akkor az egyedüli Dubai-os utam helyett akkor elmegyek vele és a húgommal akkor Hurghadára.

Megbeszéltük, hogy akkor Bécsből indulunk majd.

Ez három évvel ezelőtt, márciusban történt.

A legelső nap Hurghadán, amikor kijöttünk a szállodából, kimentünk anyukámmal ketten sétálni, az első gondolatom nekem az volt, hogy borzasztó rémisztő az egész.

Én egy kicsit azért féltem is az emberektől, nagyon furcsa volt, nagyon diszkomfort érzetem volt, hogy annyira más minden.

Akkor egy ilyen kultursokk volt nekem, hogy én alig vártam, hogy visszamenjünk a szállodába.

Tehát ez volt a legelső élményem.

És a második nap befizettünk egy kairói egynapos buszos utazásra.

Ez a szokásos program, hogy elmegyünk a legnézettebb helyekre, a leginkább turisztikaibb pontokra.

Nem is nagyon akartam odamenni.

Emlékszem, hogy hogy anyukám volt az, aki főként szerette volna megnézni Kairót, én meg leginkább úgy Hurghadán szerettem volna ebben a kis komfortzónában maradni, de aztán végül én is döntöttem, hogy jó, rendben, akkor elmegyek vele.

És valahogy ott Kairóban nagyon sok minden megváltozott bennem.

Nagyjából így a nap felénél jártunk, ott voltunk egy helyi parfümárusnál, és ott valahogy így nagyon beütött valami nekem, nagyon átfordult bennem.

Jöttek olyan érzések, hogy igazából valahogy vissza kell jönnöm ide.

Az asztalon ki volt rakva egy papírusz a csakrákról, és én pont abban az időben hallgattam egy podcastot a harmadik szem csakráról, ami az intuíciókért, a belső megérzésekért felel, és emlékszem, hogy annyit beszéltem erről a tapasztalatomról, hogy mit tanultam ebből a podcastből, és hogy így megláttam a papíruszt magam előtt, annyit beszéltem anyukámnak, hogy még rám is szólt a végén, hogy nem lehet tőlem hallani az előadást, hogy hogyan készítik a parfümöket.

De ott nekem akkor az annyira intenzív élmény volt pont így a belső megérzésekről meg így az intuícióról, hogy egyszerűen nem bírtam abbahagyni a beszédet, és nem bírtem abbahagyni így a mesélést.

És ott, azt gondolom, hogy valami nagyon átfordult bennem, valami nagyon megmozdult, és teljesen ilyen 180 fokos fordulatot vett.

És jött egy ilyen érzés bennem, hogy vissza kell ide jönnöm, vagy Kairóba, vagy Egyiptomba, tehát hogy ezt nem is tudtam úgy nagyon megmondani, meg akkor nem volt ez ennyire tiszta, nem jött az, hogy ki kell költöznöm, hanem csak az, hogy ide térjek vissza.

És emlékszem, hogy onnantól kezdve a nyaralás végéig ez az érzés annyira beült így a fejembe, hogy nem is tudtam másra gondolni, és a nyaralás utolsó két-három napján én folyamatosan sírtam.

Egy olyan erős depresszió jött rám valahogy.

Persze ott volt az is a fejemben, hogy lehet, hogy azért, mert vége van a nyaralásnak, vissza kell térni a való életbe.

De valahogy azt is éreztem, hogy nekem nem volt akkor semmilyen problémám a való életemmel.

Én ebben az időben már két éve egy osztrák kisvárosban dolgoztam, szociális munkásként találtam meg a szakmában is a helyemet, teljesen jól megtaláltam ezt a közegemet, voltak barátaim, szerettem a munkámat is, nagyon sokat tudtam benne fejlődni, tehát nem volt az az érzésem, hogy valami elől menekülnék.

És hát egyáltalán nem gondolkoztam azon, hogy elköltöznék onnan bárhova is.

De valahogy ez mégis úgy nagyon megváltozott bennem, és emlékszem, a repülőn ültünk Hurghadáról visszafele Bécsbe, és én folyamatosan sírtam.

És anyukám csak ennyit kérdezett tőlem, hogy mi a baj?

Nem érzem jól magamat, vagy hogy valami nem stimmel?

És mondtam neki, hogy nincsen semmi baj.

Talán ez volt a legrémisztőbb, hogy nem tudtam megfogalmazni, hogy tényleg mi a gond.

És aztán rájöttem, hogy nincsen semmi.

És valahogy ez volt a válaszom, hogy ezt az életet nem tudom tovább folytatni, ahogy eddig éltem, hanem maximum egy fél évet adtam magamnak, egy fél év volt az, amit én akkor éreztem, hogy ennyi idő után változtatnom kell rajta, mert nem fogok tudni tovább ebben maradni.

És hát az, hogy maga egy ilyen ilyen ijesztő helyzet volt, hogy nem találtam semmilyen logikai vagy racionális érvet, hogy most miért nekem ez az érzés, hogy ki akarok költözni Egyiptomba.

Nem nagyon voltak ott barátaim, nem nagyon ismertem ott semmit, hanem egyszerűen csak az, hogy akkor ide kell jönnöm.

Ez úgymond egy ilyen belső hívás volt, amivel előtte így sosem találkoztam.

Ahogy visszaérkeztünk Bécsbe, én eldöntöttem, hogy adok magamnak két hónapot, és ebben a két hónapban nem hozok semmilyen döntést, figyelem magamat, figyelem, hogy hátha elmúlik ez az érzés, hogy ez tényleg csak egy ilyen nyaralás utáni állapot volt, mert ugye legtöbb barátom ezt nem teljesen értette, hanem ők is mind erre azt mondták, hogy hát persze mindenki ott akar maradni, ahol nyaral, és mindenki ott akar maradni ebben a hotelban, a tengerpart mellett, de hogy nem nagyon vették komolyan.

Lefoglaltam egy második utazást is két hónapra rá, ahová eldöntöttem, hogy egyedül jövök ki ugyanúgy Hurghadára, ugyanazzal az utazási irodával.

Tehát hogy minden ugyanaz volt, csak direkt egyedül szerettem volna jönni, hogy megnézzek különböző élethelyzeteket, hogy milyen az, hogyha mondjuk el kell mennem bevásárolni, be tudok-e menni egyedül a belvárosba, vagy fel merek-e szánni a buszra, mert azt azért én is úgy sejtettem, hogy mielőtt meghozok egy ilyen döntést, hogy kiköltözök egy teljesen másik kontinensre, előtte azért próbáljak ki hétköznapi helyzeteket.

Fölvettem a kapcsolatot kint élő magyarokkal, néhányukkal, akiktől így kértem segítséget, megbeszéltem velük, hogy akkor ahogy kijövök, akkor találkozunk.

És akkor így szépen lassan teltek a napok, próbáltam arra fókuszálni, hogy akkor ne állandóan ezen a költözésen agyaljak, hanem tényleg úgy adjak magamnak időt és folytassam tovább az addigi életemet.

De igazából ahogy visszatértünk Egyiptomból, én onnantól kezdve egy hónapon keresztül megállás nélkül sírtam.

Tehát ez nekem kicsit olyan volt, mint hogyha úgy elkezdtem volna gyászolni az addigi életemet, amivel nem volt semmi gond, hanem csak éreztem, hogy ezt most így ma ebben a formában... lehet, hogy 5 év múlva, lehet, hogy 10 év múlva ugyanerre fogok vágyni, de ma ebben a formában ez így bennem lezárult, és valami újat kell találnom.

Az utazásom napján emlékszem, hogy az egyik barátom vitt ki a reptérre, és nagyon-nagyon izgultam.

Ott volt bennem az, hogy állok Bécsben a reptéren a sorban a csomagfeladásnál; láttam, hogy körülöttem csak párok vannak, csoportok, barátok, együtt utaznak, én meg ott állok egyedül.

Előtte pont arról beszélgettünk, hogy milyen nehéz az egyiptomi nőknek a helyzete, meg milyen sok probléma volt a nők elnyomásával.

És hát rettenetesen elkezdtem félni, és azon gondolkoztam, hogy inkább lefújok mindent.

Nemhogy a kiköltözést, hanem még ezt az egyhetes utazást is, hogy én még erre sem merek menni, és inkább maradok otthon a biztonságos helyemen, a konmfortzónámban, és nem hozom meg ezt a döntést, mert hogy nem merek egyedül kijönni még egy hétre se.

És emlékszem, ahogy ott álltam ezzel a dilemmával ott csomagfeladásnál a sorban, kaptam egy üzenetet az egyik kint élő magyartól, hogy nahát akkor ma van az a dátum, amit mondtam, akkor jössz, úton vagy már, vagy megérkeztél?

Valahogy ezt talán ilyen jelnek vettem, hogy oké, akkor a helyemen vagyok, akkor nyugodtan menjek tovább, nincs ezzel semmi gond.

Akkor tényleg csak kövessem ezt a belső hangot, és kövessem ezt a megérzést.

Végül kijutottam így Hurghadára.

Dehát hogy a reptértől a szállodáig eljutni, ugye az akkor nem is volt olyan nagy probléma, hiszen ugyanúgy az utazási irodával jöttem, transzferrel elvittek minket.

Akkor még nem tapasztaltam meg azt, hogy annyira komfortzónán kívüli lenne, vagy olyan új dolgokat kéne kipróbálnom.

De emlékszem, hogy ott az első napokban próbáltam bemenni a városba, megnézni különböző helyeket, addigra lebeszéltem találkozókat, hogy oké, akkor megpróbálom én is megnézni, hogy hogy érzem magamat, és azt vettem észre, hogy egyre komfortosabb vagyok, egyre inkább tetszik, egyre otthonosabban tudok mozogni egy olyan környezetben, egy olyan kultúrában, ahol a legelső nap tényleg a félelem volt az első gondolatom meg az első érzésem.

Nagyon furcsán éreztem magamat, hogy ennyire hirtelenül megtaláltam saját magamat.

És emlékszem, hogy ez már a nyaralásom végefelé történt, amikor kimentem sétálni a szállodának a parkjába.

Próbáltam milyen pro- és kontra érveket hozni a költözés mellett, hogy valóban ezt szeretném-e, valóban el tudom-e magamat képzelni Egyiptomban.

Tehát mielőtt mindent feladnék, ahogy tényleg ez amit úgy szeretnék, és hogy ez a szállodán kívül élet, úgymond ezek a szürke hétköznapok, amikor itt rám törnek.

És emlékszem, hogy fölhívtam anyukámat, és elmondtam neki, hogy milyen dilemmában vagyok, elmondtam neki, hogy nem nagyon tudok döntést hozni, mert hogy igazából jól érzem magamat Ausztriában is, de talán ami a legfontosabb volt, hogy az volt a komfortos.

És ez valami nagyon új volt, valami nagyon ijesztő, de hogy mégis éreztem, hogy efelé szeretnék haladni.

És ahogy beszéltem vele, emlékszem, hogy csak annyit mondott, hogy neki olyan érzése van, mint hogyha én már régen meghoztam volna a döntésemet.

És hogy ezzel nem is kell tovább gondolkodnom, hiszen én már régen tudom, hogy ki fogok költözni.

Utólag belegondolva azt gondolom, hogy ő akkor pontosan tudta, hogy én mire vágyok és mit szeretnék elérni, csak én akkor ezt még nem mertem úgy megfogalmazni, vagy úgy kimondani, ahogy ezt ő megtette helyettem igazából.

Miután leraktuk a telefont, megvettem életem első egyirányú repülőjegyét.

Ahogy visszanézem pontosan az első érzésemtől kezdve pontosan fél évre rá kikötöztem Egyiptomba.

Tehát a köztes időben, ahogy visszaértem a nyaralásból, emlékszem, másnap bementem a munkahelyemre, elmondtam a főnökömnek, hogy felmondok, és nem azért, mert találtam valami jobb lehetőséget, vagy több pénzt keresek, hanem egész egyszerűen úgy döntöttem, hogy kiköltözök Egyiptomba.

Azt érzem, hogy nekem most ott van a helyem.

És emlékszem, hogy nagyon sajnálta, de hogy annyit mondott, hogy ebbe egyszerűen nem tud belekötni, ebbe a döntésbe.

Csak annyit tud mondani nekem, hogy ha bármikor úgy érzem, hogy visszamennék, akkor mindig lesz ott egy helyem.

És azt gondolom, hogy ez szintén nagyon sokat segített a döntésemben, hogy azt éreztem, hogy nincs mit veszítenem.

Tehát bármikor vissza tudok jönni a régi életembe, bármikor tudok találni egy másik albérletet, lesz munkám, ahova vissza tudok kerülni.

Tehát igazából, hogy ha rosszul is sül el, akkor is egy ilyen hosszú nyaralás lesz belőle maximum, tapasztalattal, de most van az életemben a legnagyobb lehetőség arra, hogy ezt meglépjem.

Nincsen gyerekem, nem volt párkapcsolatom.

Igazából minden ideális volt arra, hogy kiköltözzek.

A családom meg a testvéreim is nagyon támogattak ebben.

A barátaimnak viszont a 90%-a azt éreztem, hogy teljesen elfordult tőlem.

Megdöbbentő volt számomra, hogy a többsége nem igazán vettek komolyan ezt a döntést, hanem leginkább azt hallgattam, hogy menekülök valami elől, és nem jó döntést hozok, nem jó irány felé haladok, hanem inkább a biztos életet kéne választanom a bizonytalan helyett.

A maradék tíz százalék, ők voltak azok, akik leginkább támogattak, akik leginkább ilyen poénnal reagáltak, hogy jó, rendben költözz ki Egyiptomba, legább lesz, hova mennünk nyaralni.

De éreztem felőlük a támogatást, és éreztem azt, hogy igen, ők valahogy mellettem állnak.

Azt gondolom, hogy ez is egy ilyen nagy tanulás volt, és úgy az egész Egyiptom nekem valahol úgy a felnövést szimbolizálja, az érzelmi felnövést, Mert hogy a barátaim többségét elveszítettem magam mellől, akik nem tudtak ezzel az érzéssel semmit kezdeni, és nem tudtak ezzel a döntéssel azonosulni, hogy én az életemben most valami nagyon radikálisat, valami nagyon újat fogok elkezdeni.

Tehát mindenki költöztem egyébként, azért szépen lassan elkezdtek kialakulni a baráti köreim, elkezdtem megismerni másokat.

Megtaláltam itt is úgymond a helyemet, megtaláltam a saját magam embereit, akik hasonlóan gondolkoznak mint én.

És emlékszem, hogy az egyikőjük segítségével elkezdtem újra szociális munkásként dolgozni, mert, amikor kiköltöztem, akkor nekem nem volt kész tervem igazából semmire.

Nem tudtam, hogy hol fogok dolgozni, milyen munkám lesz.

És egy ideig munkanélküli is voltam, tehát amíg kerestem a helyemet, mert az is ott volt bennem, hogy nem szerettem…

Említett entitások

Személyek

Hallgasd meg

Gyakori kérdések erről az epizódról: „#114 Új élet – Sóvágó Viktória”

Miről szól ez az epizód: „#114 Új élet – Sóvágó Viktória”?

Sóvágó Viktória egyiptomi nyaralása során szembesül egy új élet lehetőségével, és elkezdi megvalósítani az álmait. Az epizód a Igaz történetek című magyar podcast egyik adása, megjelenés: 2025. 05. 21..

Kik szerepelnek vagy kiket említenek ebben az epizódban: „#114 Új élet – Sóvágó Viktória”?

Az epizódban a következő nevek szerepelnek vagy hangzanak el: Sóvágó Viktória.

Mikor jelent meg és milyen hosszú ez az epizód: „#114 Új élet – Sóvágó Viktória”?

Megjelenés: 2025. 05. 21.. Hossz: 20 perc. Az epizód a Podiverzumon hallgatható meg: https://podiverzum.hu/podcast/igaz-tortenetek/114-uj-elet-sovago-viktoria-erhup983

Több epizód a Igaz történetek-ből

  • #139 Anya csak egy van – Szilágyi László

    Szilágyi László az anya elvesztése utáni gyászról, az élet egy szakaszának lezárulásáról és a veszteségből való tanulásról beszél. Elgondolkodik azon, van-e hozadéka egy pótolhata…

  • #138 Egy nagyon kemény pálya – Király Linda

    Király Linda énekesnő felidézi, hogyan szerződtette le fiatalon egy nagy hanglemezcég, és milyen emlékei fűződnek példaképével, Whitney Houstonnal való rövid találkozásához. A bes…

  • #137 Tanárnő kérem! – Galambos Rita

    Galambos Rita egy fiatal pedagógus, aki szembesül azzal, hogy egy diákja nem akar hazamenni a tanítás után, ami miatt túllép a munkaköri kötelességein.

  • #136 Talált pénz – Janata Kriszta

    Janata Kriszta a felnőttkori személyiségfejlődését meghatározó élményekről és példákról beszél.

  • #135 Rettegés a színpadon – Varga Kata

    Varga Kata színésznő a színpadon való lefagyás élményéről és az ebből szerzett tapasztalatokról beszél az epizódban. Megosztja, hogyan kezelte a helyzetet és hogyan nyert biztonsá…

  • #134 Halálközeli – Dobronay László

    Dobronay László egy súlyos baleset történetét meséli el, és azt, hogyan változtatta meg ez az életszemléletét és az emberekhez fűződő viszonyát.

  • #133 A szeretet marad – Babarczy Eszter

    Babarczy Eszter egy budapesti nő, aki hirdetést adott fel, hogy vidéki gyerekeket fogadna otthonában. A kezdeményezés nem csak a gyerekeknek hozott örömet, hanem Eszter számára is…

  • #132 Minden élet számít – Zimits Andrea

    Zimits Andrea megosztja történetét egy rovarral való különleges kapcsolatáról, rávilágítva arra, hogy az emberek nem csak háziállatokkal alakíthatnak ki mély érzelmi kötelékeket.

  • #131 Édes Zazzi – Dr. Erdős Melinda

    Dr. Erdős Melinda, egy nyugdíjas orvosnő és bölcsész végzettségű barátnője elhatározzák, új vállalkozásba fognak, ami eltér eddigi életútjuktól és végzettségüktől. Vállalkozásuk n…

  • #130 Szabályszegők – Futó Péter

    A stressz és a vizsgadrukk témaköre kerül szóba egy egyetemi vizsga példáján keresztül, ahol Futó Péter esete illusztrálja, mi történik, amikor valaki úgy ugrik neki egy számonkér…

Hasonló epizódok más magyar podcastokból