Porkoláb Gyöngyi

Az életvégi méltóság és a hospice

· PT58M37S

Összefoglaló

Ez a Minden számít podcast epizód az életvégi méltóságról és a hospice gondoskodásról szól. Vendég Juhos Ferenc, a nátszegi Szent Erzsébet szociális és egészségügyi központ alapítója, aki több mint 25 éve foglalkozik hospice ellátással. A beszélgetés során szó esik a hospice…

Röviden

Műsor
Porkoláb Gyöngyi
Megjelenés
2026. 02. 14.
Hossz
59 perc
Szereplők, említett nevek
Porkoláb Gyöngyi
Témák
hospice ellátás, életvégi méltóság, elmúlás, halál, hozzátartozók támogatása
Átirat
Az epizód beszélt szövege alapján indexelve

Ebben az epizódban

Ez itt a Minden számít podcast.

Vannak témák, amelyek nem szakmai kérdésként érkeznek az életünkbe, hanem olyan témaként, amely mindannyiunkat személyesen is érint.

Az elmúlás, a veszteség, a halál mindannyiunk napjaiban megjelenik. és nehezen birkóznak meg sokan azzal az érzéssel, azzal a megközelítéssel, hogy épp annyira része az életünknek, mint a születés.

Erről a szerintem nagyon fontos témáról fogok ma beszélgetni egy olyan fantasztikus emberrel, aki felvidéken élt, és akivel a vakszerencse sodort engem össze.

Nagy szeretettel köszöntöm Juhos Ferencet.

Szia, Feri. >> Köszönöm szépen a meghívást. megtisztelő itt lehetek.

Ferite ugye a a nátszegi Szent Erzsébet szociális és egészségügyi központnak vagy az alapítója, de hogy itt a felkonferálásban mondtam, hogy a véletlen sodor tényleg a vakszerencsé, és mindjárt elmondom neked, mert szerintem ezt te sem tudod.

Annak az oka hogy a Hospisszal foglalkozol már >> több 25 éve. évtizedeket akartam mondani, de ezt mondhatom is.

És amikor tavaly mi a V4 szakmai konferenciát szerveztük Hospice Palliatív témában, akkor meg voltam lőve, megmondom neked őszintén, mert Szlovákiában kerestem egy olyan hiteles kapcsolatot, akit a konferenciára meg tudunk hívni, és egyik éjszaka nem tudtam aludni, és ilyenkor mit csinál az ember? vagy elkezd olvasni, vagy hát hasznos tanács, hogy kelj ki az ágyból és valamit csinálj, és elkezdtem pörgetni a telefonomon, és keresgéltem ö néztem szakmai anyagokat, hogy Szlovákiában az ellátás hogy nézett ki, meg mint nézett ki.

És akkor rád találtam és írtam neked egy kósza gondolattól vezérelve egy üzenetet, hogy hátha válaszolsz, és másnap arra ébredtem, hogy ott volt a válasz, hogy természetesen keresselek nyugodtan.

Így indult a mi személyes, illetve szakmai kapcsolatunk.

De ahogy itt az előbb is említettem, vannak olyan témák, amikor tényleg először az ember életében nem szakmai kérdésként érkezik meg.

Talán ilyen az elmúlás, ilyen a halál.

Hogy volt a te életedben az az az az az első olyan pillanat, amikor ugye a te szakmai múltad, amely egy közéleti tevékenység volt, illetve hát vállalkozóként is dolgoztál, hogy azt érezted, hogy hogy ezzel van dolgod, szóval ezzel valamit szeretnél kezdeni segíteni az embereknek. >> Ez egy érdekes dolog, és köszönöm ezt a fantasztikus fölvezetést.

Amúgy még véletlenek nincsenek, és én nem véletlenül írtam vissza, hanem akartam veletek találkozni debreceniekkel.

Tudni kell azt, hogy én nagyszülőkkel nevelkedtem, tehát generációs házba laktunk, és én rengeteget tanultam nagszülőktől, rengeteget hallgattam őket, >> rengeteget meséltek a múltból és hát nem először fordult elő a beszélgetésben, hogy valaki majd valaki meghalt a családba, hogy volt a az elhaladázás, hogy volt a ravatal, és nem egy esetben én is ott voltam a ravatalnál. ismerősöknél, rokonoknál, és mindig úgy megdöbbentette azt, hogy milyen szépen körbeállják, nem sírnak, hanem imádkoznak a halottért.

Tehát akkor már a könnyek nem pogyogtak, de mindenki feketébe és zsázobt.

Én gyerekként ezt úgy úgy próbáltam kapizsgálni és kérdezgetni, hogy mama, miért pont feketébe kell öltözni?

És mama, ott miért nem sírtok? >> Ühüm. >> A mama azt mondta, tudod fiam, a fájdalom az bennünk van, de a sírás akkor már nem segít. >> Nagyon elgond nagyon elgondolkodtam rajta, amit a mama mondott. >> És persze a a szülők elveszés, nagszülők elveszése egy ember élete mindig ilyen ilyen törést jelent.

És érdekes dolog az, hogy én nem tudtam ott lenni a nagyszüleimnek a halálos ágyánál.

Ez egy >> ez a mai napig benned van. >> Bennem van.

A mama, amikor meghalt, az péntek este volt.

Mi elmentünk a édesanyám rokonaihoz messzebbre utaztunk, elbúcsúztunk, semmi nem gondja nem volt.

És szombaton jött a hír, hogy mama meghalt.

Amikor a papa meghalt, ott álltunk a halálos ágyán.

Már már azt mondta az orvos, hogy még egy nap kész.

Álltunk ottan, mindenki cserélődtünk, ott laktunk, és jött a hír a plébánostól, hogy nem mennék el a másik plébánosért gyontatni köllen, elhozni, és nem nem jött még el.

Én elmentem és mikor mentem hozz a papa meghalt.

Tehát nem tudtam végignézni tényleg azt a ö halált.

Ugyanúgy volt a édesanyám nagyszüleinél, szüleinél is, és ez valahol aggasztott.

És amikor édesapám meghalt, azt hittem, hogy ott fog tudni lenni a halálos ágyánál.

Bekerült agyvérzéssel kórházba, látogattuk minden nap persze, amit tudtunk, megtettünk.

És a szombat reggel még elmentem a lányommal, ő megetette, rendbe tettük, megborotváltam, és úgy éreztem, hogy nem sokan hazajöhet és délután három-kor jött a hír, hogy meghalt. >> Hm. >> Meg én nem lehettem ott.

Szóval ezt nem tudtam hova tenni, hogy miért nem lehetek ott a halálos ágyoknál, a legközelebbi rokonaimnál.

Szegény. >> Igen. 2020-ban hal meg. >> Igen. 2020-ban halt meg édesanyám.

Persze naponta bementem, mert a 10 órakor nem mentem már, hol jártál?

Szóval hát egy édesanya ahogy kell.

És hát >> a végső kék a végső ott ott van. >> Ühüm. >> És akkor előtte utolsó nap akkor már a pára mondta, hogy figyelj, hát ez a nap meg fogja próbálni édesanyát és délbe, hogy menjünk már oda, mert úgy van, ahogy van.

Tehát összegyűlt a család a hospicba az ágy mellett.

Azt láttam, hogy tényleg az van, mint otthon körülálljak az ágytat, és akkor akkor ha tudod szót, ha nem tudod, akkor már tényleg nem szólt.

És fogtam a kezét, és már akkor úgy éreztem, hogy anya nagyon gyönge. >> Csak én meg fogtam a kezét, szorítottam.

És a főnővér azt mondta én nekem, hogy engedjem el a kezét, mert a anyu el akar menni.

Hát én a magam mondjá csúnyán visszanézem a főnévre, hogy hát most pont én engedjem a anyu kezét.

Oda hozzám, engedj el anyu kezét.

Ez egy olyan érdekes dolog volt.

És pont akkor szólalt meg az estangja. >> Megszólalt, anyu elment, és akkor döbbentem rá, hogy miért nem lettem ott a többinél, se apunál, se a többinél, hogy nem tudom elengedni.

Nem tudtam elengedni, és még ott álltam egy órát bent anyunál, >> még beszélgettem vele, >> mintha válaszolt volna vissza.

Én tettem föl kérdést, ő válaszolt.

Legalábbis én úgy éreztem, hogy válaszol, de a mai napig azt tudom mondani, hogy ő ő válaszolt azokkal a kérdésekre, amit én föltettem.

Nehéz volt, de akkor értette meg igazán, hogy a jó Isten miért nem adta meg nekem azt, hogy ott lehessek a többieknél is, mert egy akkora szívfájdalom, akkora törés, mert valójában a gyermek akkor igazán válik egy felőtti, mikor mind a két szülét elveszti.

Tehát akkor mondtam magamnak, hogy na Feri, hát most mit tegyél magadnak?

Most már most már nincsenek szülők, most te vagy a szülő. >> Szóval megértem és jó, hogy megértem, jó, hogy átéltem.

És jó, hogy el tudom mondani, mert sokan fölteszek kérdés, hogy kérdés, hogy félünk-e a haláltól?

Magától a haláltól nem félünk.

Csak az előtte történik pár pillanattól, amikor a előszobából valahogyan átbalagunk a háló örök hálószobába.

Azok azok a dolgok, amitől félünk.

Hát behúzott kézifék elején egy életet, ne éljünk le.

Hát a feladalok elkopnak, a tárcsák elkopnak, és mi menni akarunk.

Mi tudjuk, hogy az el fog jönni, csak nem tudjuk mikor.

Merthogy meg fog történni mindenki ugye itt azoknak, akik itt követnek minket videós tartalom formájban, és nem csak hanganyagban, mutatom, hogy egyébként van egy fantasztikus könyv a derékba tört fák között, amelyet Juhos Ferenc írt, és amelynek már az előzavában megfontolandó gondolatok fogadnak minket, ugyanis valóban a halállal való viszonyunk a Az egy nagy társadalmi kérdés.

Szerintem itt Közép-Európában mindenképp nyugati társadalmakban azért előrébb tartanak, és ugye ezt mi közösen is tanulmányoztuk, ugye Angliában vagy akár Németországban már sokkal inkább benne van a köztudatban, vagy az elkísérésnek a mikéntje.

Itt az előszóban egy olyan érdekes gondolatot írsz le, ami arról szól, hogy talán a az élet vagy a halál, a te halál az, ami amin nem tudsz visszaküldeni, nem tudsz ugye a feladónak, hogy bocs, ezt mégse nem rossz rossz címre jött bocs. >> Pontos így pontosan mindent vissza lehet, de azt nem.

És azért ragad meg bennem, merthogy ugye mi úgy kerültünk össze, hogy a felvezetőben mondtam, hogy én közel 20 évvel foglalkozom, te több mint 20 éve foglalkozzál a Hospice ellátással.

Úgyhogy szervezetet fejlesztünk, megpróbáljuk elérhetővé tenni ezt az ellátási formát, de nagyon nehéz talán áttörni azokat a haláltabú megközelítéseket, amikor nem tudjuk kiejteni a szót se, azt mondjuk, hogy elköltözött, elaludt, és akkor abból ugye traumatizálódik a gyerek akár, aki azt hallja, hogy a nagymama elaludt.

És ez annyira képileg olyan szépen elmagyarázza, miért és hogy találtál erre a gondolatra.

Most ez a személyes történetet, amit elmeséltél, ezt azért köszönöm, mert egyébként ezt nem osztottad meg így kamerán kívül sem velem még.

Ö de hogy valóban nehéz arra gondolni, hogy van egy pillanat, amikor ezt a földi életet elengedjük.

Szóval valóban nem tudjuk visszaküldeni, és nincs a fejedbe soha olyan, hogy mi lett volna, ha tehát ezt ehhez a viszonyulásod, ez az évek alatt ugyanez maradt, hogy akkor én tudom, hogy ez bekövetkezik.

És ezt szoktuk is mondani, hogy a hospice is maga egyfajta ilyen életigenlő Isten szemléletével tekint rá a nem gondozottakra, hanem azokra az emberekre, akik ott vannak.

És >> igen, tényleg ezt nem lehet visszaküldeni. >> Ühüm. >> Ez ez mindig jó címre érkezik.

Ebbe ez a legnagyobb probléma, hogy az a postacím mindig nagyon pontos >> és nagyon pontosan érkezik.

Soha nem késik még egy percet se. >> Akkor pont ott következik be valakinek a búcsúya, a halála.

Tehát az az életünk, a földi életünk ott ér véget, ahol kell.

És azért írtam rá, hogy hogy nem küldik rossz címre, azt nagyon jó címre küldik.

Kár kár, hogy nagyon jó címre küldik, mert sok esetben visszaküldenénk.

Sok visszaküldenék, hát mi talánkonyak vagyunk emberek, és akkor meg mondjuk hát vigyek ezt egy kicsit márci hozzá máskor, vagy hát nem vesszük át a postát, mert most ugye most nem kell átmenni, most most ne megyünk, de az újon pontosan érkezik tűsággal.

Akkor, amikor nem számítunk rá, akkor is érkezik, akkor amikor számítunk rá, akkor is érkezik.

De még egyszer mondom, vanünk egy nagy könyv, az olyan szépen meg van írva, olyan szép gondolatokkal, és a vége azt mondta, hogy itt a vége, fuss el vége, és akkor menj át a másik szabába. >> Ühüm.

Hogy látod egy társadalom viszonyát?

Ugye örömteli volt, mondom, ez a találkozás veled, hogy szlovák Igen.

Hogy a szlovákiai hospice egy magyar ember, egy felvidéki ember indította el, mert ez a te nevedhez kötődik.

Ugye itt a ahogy bemutattalak, abban az intézményben nincs benne a hospice neve.

Erről is fogunk mindjárt beszélni, hiszen az idős ellátást és a hospice egyébként is sokan összekeverik, tehát néhány terminust is rendbe teszünk majd, de hogy valójában a a egy-egy társadalomnak a a viszonya a haldoklókkal, az idős ellátással az milyen módon mutatja az adottársadalom fejlettségét?

És akkor nyilván abban a kontextusban, hogy hogy Szerte Szlovákiában mozogsz és és azóta nagyon sok minden történt Magyarországon.

Úgy szintén azért a hospice elmúlt 20-25 évében jelentős fejlődést látunk és jelenleg is zajlik egy svájci együttműködési alapból egy fejlesztés.

Ugye több mint 25 éve benne vagy ebben? >> Én ezt úgy látom, hogy nagyon megmutas megmutatja a társadalmi fejlő fejlődést.

És hol tart a társadalom? viszonya a beteg emberhez, a haldokróhoz, és holtart társam viszonya az idős emberhez. >> Sajnos azt kell mondjam, hogy gyerekcipébe járunk. >> Ühüm. >> Nagyon gyerekcipébe járunk, és próbáljuk állandóan cserégetni a cipőt.

Mert az állam sok esetben magára hagyja azt, aki ezzel foglalkozik.

Hisz hát mit fogunk azzal foglalkozni?

Az nem lukratív dolog, hogy mi egy haldoklóval foglalkozzunk, de lukratív, >> mert lemondunk már róla.

Azt mondjuk, hogy az már >> nem mondunk.

Ő ő hát ő ő talán nem teh hasznot, ő ő ő ő majdnem azt mond, hogy ter számunkra, társadalom számára egy haldokló.

De a másik oldalról én azt mondtam, hogy mi nem a halál elleni küzdelem zászlóját tűztük ki, hanem az épületünk mellett az emberi méltóságért való küzdelem zászaja lobog.

Én mondtam előbb, az jön, az tű pontosság ott fog lenni.

Tehát most mit fog erőlködni az ellen, ami ami úgy is tudom, hogy legyélz, de az emberi méltóság az egy másik kérdés.

Amikor amikor én ezek gondoltal kezdtem foglalkozni, akkor akkor azt gondoltam, hogy ez annyira egyszerű dolog lesz, hogy hát jönnek kész ápoljuk megmosolyog ránk mosolyog, de nem egyszerű.

Ez annyira összetett problémakör, mert hogy pénz kell köl hozzá.

Hát pénz köl hozzá, emberek kölnek hozzá, és odaad emberek.

Jó, >> olyan emberek, akik beleér bele tudják magukat élni abb a helyzetbe, annak a családnak a helyzetébe, akinek a családtagja ott van este nálunk, vagy akit gondozunk, mert ha nem tudjuk beleérni magunkat, akkor gond van.

Gond van az intézménnyel, gond van az ellátással, az ellátó rendszerrel.

És én mindig próbáltam azt mondani, hogy próbáljunk úgy hozzáállni, mintogy az édesanyánk, édesapánk feküdne azon az ágyon, mert akkor egész más képet kapunk.

És a társadalom pedig próbál kicurikolni ebből a dologból, hiszen nem ellásák.

Adunk egy kis pénzre, aztán majd küzdjenek.

Te is mondod, hogy svájci alapítán meg mit tudom én miket.

Mi is mindent próbálunk fölhajtani, de valahol nem a mi dolgunk az van, hogy mi ezt fölhajtsuk, hanem az automatikusan azt mondjuk, hogy nézzenek ide ennyi köl a föl az fönntartás próbálják odaadni.

De tudom, hogy ilyen tan soha nem lesz.

Tehát az annyira megint leegyünk, hogy hú mindent megadnak és ez kánán.

Mi nem akarunk kánánt és akkor azt akarjuk, hogy…

Említett entitások

Témák

  • hospice ellátás
  • életvégi méltóság
  • elmúlás
  • halál
  • hozzátartozók támogatása

Személyek

Hallgasd meg

Gyakori kérdések erről az epizódról: „Az életvégi méltóság és a hospice”

Miről szól ez az epizód: „Az életvégi méltóság és a hospice”?

Ez a Minden számít podcast epizód az életvégi méltóságról és a hospice gondoskodásról szól. Vendég Juhos Ferenc, a nátszegi Szent Erzsébet szociális és egészségügyi központ alapítója, aki több mint 25 éve foglalkozik hospice ellátással. A beszélgetés során szó esik a hospice… Az epizód a Porkoláb Gyöngyi című magyar podcast egyik adása, megjelenés: 2026. 02. 14..

Kik szerepelnek vagy kiket említenek ebben az epizódban: „Az életvégi méltóság és a hospice”?

Az epizódban a következő nevek szerepelnek vagy hangzanak el: Porkoláb Gyöngyi.

Milyen témákat érint ez az epizód: „Az életvégi méltóság és a hospice”?

Fő témái: hospice ellátás, életvégi méltóság, elmúlás, halál, hozzátartozók támogatása.

Mikor jelent meg és milyen hosszú ez az epizód: „Az életvégi méltóság és a hospice”?

Megjelenés: 2026. 02. 14.. Hossz: 59 perc. Az epizód a Podiverzumon hallgatható meg: https://podiverzum.hu/podcast/porkolab-gyongyi/az-eletvegi-meltosag-es-a-hospice-2c04581c

Több epizód a Porkoláb Gyöngyi-ből

Hasonló epizódok más magyar podcastokból