Ablak Japánra

Jó helyen lenni jó időben – a virág is akkor nyílik a legszebben #40– MÁSODIK rész

· PT51M21S

Összefoglaló

A podcast második részében Váradi Judit ikebana művész és oktató, dizájn szakember folytatja a beszélgetést Janegi Szava Gyöngyivel. Judit elmagyarázza az ikebana spirit-jét, összehasonlítja a japán és a magyar tanítási módszereket, valamint bemutatja a Szógecu iskola egyedi…

Röviden

Műsor
Ablak Japánra
Megjelenés
2025. 05. 14.
Hossz
51 perc
Szereplők, említett nevek
Váradi Judit, Yanagisawa Gyöngyi
Témák
ikebana, japán kultúra, művészetoktatás
Átirat
Az epizód beszélt szövege alapján indexelve

Ebben az epizódban

Tarts velem és fedezd fel új távlatokat.

Ez itt az Ablak Japánra podcast.

Mindenféle témák, melyeknek van relációjuk Japánban és Japánhoz is.

Érintenek és érdekelhetnek téged is.

Én Janegi Szava Gyöngyi vagyok, és már hosszú ideje élek Japánban, és mint japonológus, próbálok válaszokat keresni a kérdésekre, és a beszélgetéseimmel inspirálni szeretnélek. a mainstreamből kizökkenteni, hogy még több perspektívából nyiss ablakot a világra, és ezáltal saját magadra is.

Fontos elmondanom, ahhoz, hogy a podcast épülhessen és szépülhessen, örömmel fogadom a hozzászólásaidat, a véleményedet és a támogatásodat.

Ha van rá lehetőséged és szívesen segítenél, akár egyszeri hozzájárulással is támogathatod a munkámat.

Ennek módját megtalálod a podcast honlapján és az epizódleírásokban is.

Folytassuk is a beszélgetést Váradi Judittal.

Ajánlom, hogy hallgasd meg az első részt is.

Így lesz kerek a kép a témáról.

Aki az ablakot kinyitja, mint mindig, Janagi Szava Gyöngyi, és aki ma ezen az ablakon folytatólagosan is benéz, Váradi Judit, Igebanaművész és oktató, dizájn szakember, aki egyetemi oktatóként megismerteti a magyar diákokkal a japáni esztétika és dizájn tanulságos világát is.

Én szerintem mindenki megtudja.

Igen, lehet, hogy van akinek lassabban megy, van akinek gyorsabban, de én azt gondolom, hogy igen.

Nyilván nekem ez az építés tréning ez számított, tehát hogy a az egyensúly nagyon sok mindent én valószínűleg hamar megláttam, hamarabb megláttam, mint ahogy meg tudtam csinálni, de én azt gondolom, hogy ezt mindenki meg tudja, vele is tudja látni, meg is tudja tanulni technikailag.

Hát visszatérve az esztétikára, tehát annyit mond a az elején, az biztos minden tanár más.

Szerintem a japán tanárok mindegyike úgy dolgozik, hogy nem sokat beszél, hanem sokat mutat és sokat javít.

De hát a kaligráfiánál is így van.

Ott is lerajzolom a betűt, és nem mondja azt, hogy ez miért rossz, hanem egy piros tintával belerajzol.

Tudjuk mindennel, tehát a sportnál is ugye ez van.

Csináld azt, amit én ugye utánozzál le.

Ezt nekünk nehezebb elfogadni, mert mi nem és én se, én sokkal többet beszélek és sokkal többet belejavítok már az itt folyamatosan is, mert ezt szerintem mi jobban igényeljük, mint európaiak.

Tehát máshogy nőttünk fel, máshogy állunk ehhez hozzá.

Tehát én egy picit máshogy tanítok, mint Japánban, de ez Japánban így megy.

Tehát senki nem mondja azt, hogy és ez esztétikailag arra kell figyelni, hogy a egy kicsit a könyv is ír egy kis szöveget, egy kicsit a tanár is mond valamit.

Amikor először az első órán, az nagyon szép, akkor azt mondta az én tanárom, és azt figyeltem, hogy másoknak is ezt mondja, hogy képzeljem el, hogy egy fehér papír van előttem, egy papírt, egy hosszú ugye papírtekercs, kezemben az ecset és fekete vagy betűket, vagy képet festeni fogok arra a papírra.

És képzeljem el, hogy a a virág, a az ág, a levél az a vonal, és a fehér papír pedig a tér.

Na akkor hogy én amikor festek vagy kaligráfiát rajzolok betű akkor egy sík fehér papírra fekete jeleket hagyok.

Most ugyanezt csinálom csak térben.

És a az ecset és az ecsetvonás az az élő növényi anyag és ez háromdimziósan térben.

Tehát, hogy ezzel próbálja azt átadni az első egyik nagyon fontos gondolatot, hogy üres tér.

Tehát ami ami miatt más egyike van a mint egy európai virágkompozíció vagy virágművészet, az az, hogy mi itt Európában hagyományosan színekkel, tömegekkel, sok virággal dolgozunk.

A japánok pedig nagyon kevés anyaggal a lehető minimummal, de vonalakkal és üres terekkel.

Tehát ők azt figyelik, hogy két gaj, vagy egy virág és egy gaj között milyen üres tér nyílik meg, az legyen feszültséggel, a vonal is, a tér is legyen feszültséggel teli.

Na most ha ezt így elmondom, hogy legyen feszültséggel teli a vonal meg a tér, ez semmit nem mond. abban a pillanatban, amikor ezt megmutatják, hogy hogyan, akkor érzem, vagy vagy csak annyit tesz a tanárom, hogy a a gjat, amit én használtam, egy néhány milliméterrel megfordítja.

És ezt nekem látnom kell, hogy akkor valóban olyan olyan feszültségelibb, izgalmasabb, szebb lesz a vonal.

De ezt ő nem mondja el, hogy ez most feszültség teli lesz a vonal, hanem ezt meg kell látni.

És van egy egy olyan élményem, és akkor az tényleg az ember megjegyzi, és egy életre szól.

Tehát én például arra nagyon emlékszem, hogy már tanultam hát egy éve biztos, tehát már az első könyvön túl voltam és akkor egy ilyen hosszú vékony növényt kaptunk, mert ugye mindig hozza a virágbolt, leszállítja az anyagokat, és abból választott.

Tehát hol gaj, hol mindig gaj és virág, de időnként a gajhelyek növ ilyen sások vagy levelek vannak.

És azt mondta a Szenséj, hogy most már úgy gondolom, hogy látod, úgyhogy megmutatom.

És akkor odajött és megmutatta, hogy ha azt a hosszú vékony anyagot egyik irányba vagy másik irányba hajlítom meg a végét, akkor nagyon pici a különbség, de az egyik irányba úgy lóg, a másik irányban meg érzem a feszültséget benne, ellentart.

Egy picit, de ez egy ilyen néhány milliméter különbség, de tényleg lehet látni, hogy az egyik irányban ilyen szomorúan lekókad a feje, a másik irányba meg megtartja egy picit magát, majdnem ugyanan, de mégsem.

És ezt ő így mondta, hogy most már látod, most már megmutatom.

A tehát, hogy ő ők figyelik azt, hogy én mit látok, és arra próbálnak mindig újat és újat adni.

És valóban en ez sokáig tart, de valóban máig emlékszem arra a növényre és arra a pillanatra, amikor ezt ő megmutatta, és én megláttam benne.

Tehát lehet, hogyha azt ő fél évvel azelőtt mutatja meg, akkor nem látom, nem jegyezem meg, nem és soha nem jegyzem meg.

Így viszont egy életre megjegyeztem.

Tehát nekik ez a tanítási filozófiájuk, hogy ha ha a diát még nem érd hozzá, úgyis elfelejti, és hogy hogy az öt érzékszerveddel tanulsz.

Tehát azzal tanulsz, hogyha ha látod, tapintod, érzed, hallod, hogy hogyan reccsen az a gaj, hogy ne törjön el, hanem még az a reccsenés még még épphogy csak felveszi azt az alakot, amit te szeretnél.

Tehát ezt tényleg minden érzékszerveddel tanulod, és akkor akkor tanulod, akkor sajátítod el, akkor lesz valóban a a tested megtanulja.

Az gyermek, a tested minden együtt tudja.

És ha elvégzed ezt az öt könyvet, akkor elvileg odáig eljutsz, hogy technikailag is, és így látásban és testlátásban, testérzetben is már tudsz, felkészültél arra, hogy szabadon alkoss, és akkor már azokat az elveket fogod használni.

És utána ő még mindig hozzátesz valamit.

Tehát az elején talán amit az elején az ember megtanul, és akkor most érek el csak a japán esztétikára, akkor megtanulod az üres üres tér szépségét.

Tehát, hogy figyelni kell a térre, az ürességre.

Megtanulod azt, hogy ugye a japánok az asszimetriát kedvelik, nem aszimmetriát.

Tehát náluk az ikabana, de minden más művészetre is ez igaz, hogy az asszimmetria egy nagyon fontos, sokkal szebb, sokkal izgalmasabb számukra, sok sokkal inkább azt gondolják, hogy ez az üres tér és az asszimétria együttesen segíti a nézőt, hogy alkotóvá váljon. is egy nehéz folyam, nehéz megmagyarázni, de hogy azzal, hogy hogy az üres tír is ad egyfajta potenciált arra, hogy oda még én beleképzelhetek valamit, vagy hogy egy feszültségel teli gaj vagy virág vonala, azt a szemem folytatja, tehát az úgy néz ki, mintha növekedne a az aszimmetriában, és a szemem így elkezd így járni fel a kompozíción, sokkal inkább, mint a szimmetriában.

És ez mind-mind egyfajta technika is arra, hogy a nézőt bevonja, tehát a néző is izgalmasnak tekintse ezt, sőt az ő szeme még kiegészíti a kompozíciót, vagy így körbejár rajta.

Tehát ők úgy mondják, hogy a nézőből is alkotó lesz.

Ezt egyébként bocsáss meg, hogy szavadba vágok, egy európai ember, amikor először vagy másodszor, vagy akár harmadszor lát mondjuk eben a kompozíciót, akkor hogyan álljon neki ezt nézni?

Mert nagyon sokszor hallom én is, hogy ránéz valaki egy ilyen alkotásra, és amit most mind elmondtál, ezt ugye nem érzik, ő nem látja még, erre még nem ére.

És és ő csak annyit lát benne, hogy ez egy asszimmetrikus, ez úgy zavarja, merthogy miért miért lógott ki, amikor nem kéne, de akkor hogyan érdemes ehhez viszonyulni, hogy valóban ezt a bevonódást, ezt megélhesse az ember?

Hát én azt gondolom, hogy ha egy kompozíció valóban szép és helyes és jó, akkor ott ezt nem kell magyarázni, azt mindenki meg fogja érezni ezt a bevonódást.

A én nagyon ritkán találkozom olyanokkal, akiknek nem tetszik az ikebana.

Nyilván nem is mondják, de de nem biztos, hogy érti, de más.

Tehát arra ráérez, hogy más. azt észreveszi, hogy jóval kevesebb anyag van benne.

És van, aki erre azt mondja, hogy hát ez nekem egy picit azért ancsupasz, az elképzelhető, mert a mi ízlésünk az gazdagabb, de inkább ez a ez a másfajta szépség, ez a kevés anyagból is létrehozott szépség, ez ez megfogja az embereket.

Tehát én azt gondolom, hogy ez a bevonódás nem tudja, hogy miért vonódik be, de ez megvan.

Tehát a következő, amit az ember nagyon hamar rájön, hogy egy marétnyi kisanyagból is egy viszonylag nagy kompozíciót lehet készíteni.

Ez gyakorlatilag az egyébként az első óra első leckéjében ez mind benne van.

Benne van a vonal, az asszimetria, az üres tér, a az, hogy dinamikus az egész, tehát a virágok így kiugranak a vázából szinte, és mégis egyensúlyban van.

És én azt hiszem ez adja a szépségét.

És erre rá lehet érezni, hogy hiába aszimmetrikus, hiába dinamikusan kilúgnak a növények a vázából, mégis azt érzem, hogy van egy harmónia, van egy egyensúly, csak ezt nem tudom létrehozni anélkül, hogy ezt tanulnám, de megérzem, hogy van a növénynek egy tényleg a növény életereje ott van, mert azért dinamikus, mert a növény nyúlik még, szeretne nőni.

Tehát ez a általában a japán a az ikabanában nem lógnak a se a virág feje, se a gaj.

Minden felfelé törekszik, minden a nap felé törekszik.

A mindig a gajnak a napos oldalát mutatom.

Ugye minden gajnak van egy napos meg egy olyan oldala, amit nem süt annyira a nap.

Máshogy néz ki, másszínű a kérge, máshogy nőnek a levelek.

Tehát mindig a napos oldalát mutatom.

A ezt meg lehet érezni, hogy ez a ez az életerő, ez a dinamika és mégis egy egy időtlen egyensúly, ez mind ott van együtt.

És ezt már az első lecke megmutatja, amit szerintem később tanul meg az ember, az a egy ilyen egyensúly a természet és az az emberi, tehát a mesterséges és a természetes között.

Mondjuk így nagyon egyszerűen.

Tehát a növényanyag ugye az az természetes.

Én aki azt készítem, az az emberi, az a mesterséges.

A vázza ami mert azért mindig van valami, amiben víz van.

Nem feltétlenül vázának néz ki, ahogy mi gondoljuk a vázát, de valami a japánok nem is vázának, hanem konténernek hívják, mert ilyen tartóedénynek.

Már azért is, hogy ne gondoljunk arról, hogy ez ilyen vázaváza, hanem valami, amire a víz elfért.

De például sokszor, ha az kerámia, akkor az egy természetes anyag, hiszen a földből jön.

Tehát, hogy ez a játéka annak, hogy mi a mesterséges, mi a természetes, és ez a kettő milyen egyensúlyban van egymással.

Ez ez később jön elő, és ezt később tanítják, és erre később jön rá az ember.

És amit az a nagyon szép idézet, amit idéztél az Ikenobóból, ott is azért, amiről ő beszél, hogy igen, nézzük meg a természetet, de soha nem beszél arról, hogy másoljuk le a természetet.

Nem arról szó ez, hogy én mondjuk kivágok egy darabot a kertből, és azt behozom a a szobába, hanem hogy valamit, amit én eltanultam a növényektől, azt én hogyan tudom a saját kreativitásomon keresztül, vagy a saját technikai tudásomon keresztül megmutatni egy adott méretben egy belső vagy esetleg külső térben, ami ránézésre szinte a természet is lehetne, de a természet olyat soha nem fog létrehozni.

Mert az a kompozíció úgy nem fog a természetben soha megvalósulni.

A természet mindig dús, ott mindig túl sok van.

Nekem idővel én úgy éreztem, vagy úgy gondolom, hogy tényleg ez a természetes és mesterséges viszonya, ami a japán kertek, a bonszái, az ikebana és lehet, hogy másnak is, amihez én nem értek az alapkérdése.

És ezt tehát ha kell például egy gajat én behozok a természetből, az nagyon ritkán lehet úgy egy az egybe használni, hiszen általában túl sok levél van rajta például. a levél eltakarja esetleg a vonalát annak a gajnak.

Tehát én azt mindenképpen átalakítom, de az átalakított gajnak még mindig természetesnek kell kinéznie, és a kompozícióban is természetes hatást kell keltenie.

Közben mint ahogy a bonsáit is rengeteget nyírom, és mégis a természetnek tekintik a japánok.

Pedig az emberi kéznyoma ott van.

Egy japán kert is természetes, de mégse természetes, hiszen mennyit kell azon dolgozni, nagyon sokat, hogy az úgy elkészüljön és utána úgy nézzen ki a különböző évszakokban, de mégis a természet részének tekintik a japánok.

Tehát egy picit ők a természetet másként határozzák meg.

Sokszor még esetleg az építészetet is természetnek tekintik.

Az már egy nehez kérdés. megtudtuk azt, hogy már az első IKEBana órán rendkívül sok dolgot megtanul ugye a Nebuló.

Viszont nekem az jutott most eszembe hallgatva téged, hogy ugye te akkor a mesteredtől úgymond azért fizikailag is most azért eléggé távol vagy.

És hogyan tudod, vagy hogyan tudsz te, ha szabad így fogalmazni, lépést tartani önmagaddal ezt a fejlődési irányt?

Tehát magyarán nem veszel most részt a mestereddel együtt egy ilyen órán, hogy a mestered ezt kijavítsa, vagy bármi instrukciót adjon.

Tehát te itt most egyedül vagy Európában.

Mik azok a támpontok, lehetőségek, amik segítenek téged abban, hogy tovább tudjál fejlődni?

És te ezt hogyan tudod csúnya szóval élve leenőrizni, hogy ez valóban helyes-e?

Ez egy nagyon jó kérdés, mert mert ez engem is izgatott, és ez valóban nehéz.

A azért nyilván azért van már egy múltam, tehát én egy mestertől tanultam 18 éven át, ott áll a vállam fölött és titizál akkor is, ha nincs ott.

Tehát azért megtanultam az ő szemével nézni.

Amellett pedig ő azt mondta nekem, és ebbe teljesen igaza van, én azért kezdtem el itthon tanul tanítani, nem azért, mert nagyon vágytam rá, hogy Ikebanát…

Említett entitások

Témák

Személyek

Szervezetek, cégek

  • Szógecu iskola

Hallgasd meg

Gyakori kérdések erről az epizódról: „Jó helyen lenni jó időben – a virág is akkor nyílik a legszebben #40– MÁSODIK rész”

Miről szól ez az epizód: „Jó helyen lenni jó időben – a virág is akkor nyílik a legszebben #40– MÁSODIK rész”?

A podcast második részében Váradi Judit ikebana művész és oktató, dizájn szakember folytatja a beszélgetést Janegi Szava Gyöngyivel. Judit elmagyarázza az ikebana spirit-jét, összehasonlítja a japán és a magyar tanítási módszereket, valamint bemutatja a Szógecu iskola egyedi… Az epizód a Ablak Japánra című magyar podcast egyik adása, megjelenés: 2025. 05. 14..

Kik szerepelnek vagy kiket említenek ebben az epizódban: „Jó helyen lenni jó időben – a virág is akkor nyílik a legszebben #40– MÁSODIK rész”?

Az epizódban a következő nevek szerepelnek vagy hangzanak el: Váradi Judit, Yanagisawa Gyöngyi.

Milyen témákat érint ez az epizód: „Jó helyen lenni jó időben – a virág is akkor nyílik a legszebben #40– MÁSODIK rész”?

Fő témái: ikebana, japán kultúra, művészetoktatás.

Mikor jelent meg és milyen hosszú ez az epizód: „Jó helyen lenni jó időben – a virág is akkor nyílik a legszebben #40– MÁSODIK rész”?

Megjelenés: 2025. 05. 14.. Hossz: 51 perc. Az epizód a Podiverzumon hallgatható meg: https://podiverzum.hu/podcast/ablak-japanra/jo-helyen-lenni-jo-idoben-a-virag-is-akkor-nyilik-a-legszebben-40-masodik-resz-8e3f2584

Több epizód a Ablak Japánra-ből