Hajlik az élet

Én vagyok a világomnak közepe

· PT27M53S

Összefoglaló

A Hajlik az élet podcast vendége Szántó Dóra Viola énekes-táncos. A műsorban Csabival és Martinnal beszélgetett pályafutásáról, többek között a zenével való kapcsolatáról már négyéves korától kezdve. Elmesélte, hogyan segítette őt a zene az öngyógyításban, és hogy a gyerekkori…

Röviden

Műsor
Hajlik az élet
Megjelenés
2026. 02. 03.
Hossz
28 perc
Témák
zene, öngyógyítás, pályafutás
Átirat
Az epizód beszélt szövege alapján indexelve

Ebben az epizódban

Minden, amit a hajléktalanságról tudni érdemes és hasznos.

A Befogadásháza lakóinak [zene] és munkatársainak podcastja.

Magyar Kinga vagyok, szociális munkás.

Ma ismét kipróbálnak valami újat, hajlik az élet podcast műsorvezetői.

Az adás vendége ugyanis ezúttal nem a befogadás háza lakója.

Szántódóra viola énekes táncos, először az intézmény karácsonyi műsorában vállalt szerepet.

Énekelt az itt élőknek, és meg is ölelte őket a műsora a legvégén.

Most is szívesen jött, mesélt és együtt zenélt Csabival és Martinnal.

Nyitott szívvel válaszolt a kérdéseikre, és kíváncsian visszakérdezett.

A podcast másik újdonsága, hogy műsorvezetőink nem csak hangjukkal, arcukkal is vállalják magukat.

Szép jó napot kívánunk mindenkinek. >> Hát szia Bone.

Mi már találkoztunk, ugye? >> Hát sziasztok. [nevetés] >> Szia.

Mi még nem. >> Mi még nem, >> de most már majd csak megismerjük egymást.

Szerintem kezdjünk azzal, hogyha már riport, hogy hogyan is kezdted ezt a pályafutásodat.

Na, először is én is beköszönök mindenkinek, hogy sziasztok, és nagyon-nagyon köszönöm ezt az egész lehetőséget, hogy itt ülhetek veletek szembe, és és én én azt hiszem, hogy meg vagyok hatva, meg érintve, meg talán zavarban is vagyok, meg minden is benne van ebben, és és nagyon jól esik, hogy beszélhetek magamról, és veletek beszélgettetek.

Nekem a zene tudatosan és egyben kicsit tudattalanul is.

Négy éves koromban már ilyen ilyen nagyon szépen megjelent, illetve a zenében való gyógyulás.

Mert képzeljétek el, hogy meghalt a kedvenc macskám, és annyira annyira megérintett és elkeserített ez az állapot, hogy egyszerűen nem tudtam mit csinálni az érzésekkel, és elmentem a kert végébe, és siratót énekeltem.

Én akkor nyilván nem ismertem, hogy létezik ilyen műfaj, de ez jött, hogy órákon keresztül ültem a kert végében és költöttem a sirató éneket.

És ezt a szüleim mesélték el, mert amúgy én erre nem is annyira emlékeztem.

Szóval, hogy valahogy a zene meg a az öngyógyítás gyógyítás az már így akkor elindult, és aztán mint búvópatak, sokszor visszatért az életembe.

Aztán valahogy minden minden útvonal, amit választottam, az ebbe ebbe becsatornázódott a későbbiekben is. >> Te már négy éves korodban saját magadtól énekeltél, tehát nem az, hogy egy megírt dalokat, hanem saját magadból jöttek így az érzések, és azt énekelted el.

Amúgy azt gondolom, hogy ezt nagyon sok gyerek csinálja, vagy nem vesszük észre, vagy nem adunk ennek annyira jelentőséget, de hogy a a gyerekekben élő kreativitás az az abszolút képes ezt kihozni. >> Hát az biztos, hogy határtalan a gyerek kreativitás. >> Ugye aztán ezt rontjuk el a felnőtt felnőtt társadalom, nem? szépen lassan leszegi a szárnyait a kreatív gyerekeknek, és akkor lesznek belőlük jó kis kockaemberek, vagy >> annak, aki hagyja, >> aki hagyja, >> aki hagyja.

De hát te nem hagytad magad, úgy láttam, >> azt hiszem, igen.

Én nagyon sokszor megtörtem, vagyis én azt gondolom magamról, így utólag visszanézve, hogy én egy nagyon megtörhető ember voltam, és és mind aözben, hogy hogy sokszor meg is törtem, van egy ilyen főnixmadárságom, ebből mindig újra tudtam épülni, >> de hogy nagyon nagyon könnyen elveszítettem azt a hitemet, hogy egyáltalán én érek valamit, de ezzel azt hiszem nem vagyok egyedül.

Szóval ezt azért látom, mint terapeuta is, hogy nagyon könnyű belecsúszni abba, hogy hogy az önértékelésünk híján így ott maradunk abban az űrben, hogy egyáltalán van-e létjogosultságom, érek-e én valamit itt ezen a Földbolygó nevű játéktéren? >> Hát ez szerintem csak egy átmeneti állapot mindenkinél, az az igazság, mert utána rájön, hogy mégis ér valamit.

Tehát te is megtörtél, mint ahogy én is meg Csabi is.

Szerintem mindannyian megtörtünk már párszor, >> de mégis itt vagyunk. és igyekszünk kezdeni valamit ezzel az egész. >> Így van.

Ször egy hullám >> az egész élet.

Egyszer fent, egyszer lent, ahogy szokták mondani. >> Igen.

Csak szerintem azért azt is látjuk, hogy nagyon sokan benne ragadnak az alsó hullámban, tehát hogy azért nem annyira könnyű onnan mindig jól kijönni.

Tehát erre azért bőven látunk példát a körül minket körülvevő életben, és persze az ellenkezőjére is, csak hogy kell ehhez egy egy nagyon nagy elszántság, akarat erő tudatosság, hogy azokból a a fenék részekből megint meglegyen a fölfele ív. >> Hát egy bizalom magad felé. >> Ó, de szép!

Azta de szép! >> Úgymond szerintem.

Igen, >> hallottam úgy félfüllel csiripálték a madarak, hogy te voltál külföldön is. >> Igen.

Most az előző nyarat azt kint töltöttem Osszakában, Japánban, és a világkiállításon volt lehetőségem énekelni, képviselni az országot.

Ez egy ilyen csodálatos történet volt. >> Hát gratulálok hozzá.

És pont tegnap voltam egy gyönyörű filmvetítésen, ahol ilyen japán kékkockákat visszapörgettek elém, és és egészen egészen meglepődtem, hogy hogy ilyen otthon és hiányérzet egyszerre töltött el tőle, hogy Jézusom, én ott éltem három hónapot, és úristen, ezt úgy felejtettem el, ahogy volt, hiszen az itthoni valóságomat megtöltöm 100%-osan.

És ettől így elfeledődött ez az életszakasz.

De hogy nagyon sokat kaptam attól, nagyon-nagyon szép időszak volt. >> És miket tapasztaltál odakint?

Mert ugye azt tudjuk, hogy hogy Japánban tízszer több ember van, mint itt Magyarországon, >> hacsak nem többször is.

És >> ugye ha már itt vagyunk a ilyen helyszínen, hogy az ottani életről, a a hajléktalanság í >> hajléktalanságról mit tapasztaltál?

Mindenképp érdemes erről beszélni, és sajnos nekem a az ismeretem az nem kielégítő, úgyhogy amit mondok, az nem biztos, hogy a valóságnak teljes mértékben megfelel, de az érzeteimet meg a meglátásaimat ezzel együtt szeretném elmondani.

Nem igazán találkozik az ember halléktalannal.

Ezt így mindenek előtt leszögezném.

Ez azért most nagyon megérint engem is, és el is fogok érzékenyülni tőle, tehát hogy így egy merőben más, nem azt mondom, hogy gondolkodásmód, de a gondolkodásmód is, de egy lélekállapot az, ami ott van.

Tehát ott ez a fajta kitaszítás, ez a fajta ellentétfeszülés, ami nálunk alapvetően bent van a gondolkodásmódban és az attitűdben, az ott nem létezik, nem értik.

Ott nem értik azt, hogyha ha teet akarsz valamiért elvenni, mint ami neked jár.

És ugye amíg ez a meghatározó belső attitűd van, addig nem fog idejutni a társadalom, mint ahova mi jutunk, mert nálunk valahol eltört régen valami, eltört valami olyan fontos emberi érték, ami megőrizte volna az együttműködést, az egymásra való odafigyelést, az empátiát.

És azzal, hogy ez eltörött, ezzel felértékelődött az én, én én.

És ez mindig harácsol, mindig még többet akar kivenni a közösből.

És azzal, ha én többet veszek ki a közösből, nyilvánvalóan látszik a fizika megmaradási törvényei alapján, hogy másnak nem fog elég jutni.

Ott valahogy máshogy máshogy rakódik össze a lélek, a máshogy állnak egymáshoz, előbb van a mi, mint az én.

Ühüm. >> És ez egy nagyon fontos különbség.

És nem azt mondom, hogy amúgy náluk nincsenek szarvashibák, mert mert amúgy biztos, hogy lehetne ezt analizálni hosszasan, de ez az alapatt attitűd, ez mindenképp egy egy megtartó irányt hoz az ő életükben. >> Azta!

Hát most most bennem is úgy elálltak egy kicsit a a szavak. >> Én azért kemények vagyok. [nevetés] >> Visszatérhetünk egy picit a így a zenei témára. >> Hogyne. >> Na, akkor kezdjük újra. [nevetés] Szóval, >> bocsánat, nagyon előre szaladtam. >> Szóval mi legalábbis én meg gondolom, akik ismernek régebb óta, te ugye táncolsz is, vagy táncoltál is, nem csak a zene, mert az nagyon jó. >> Igen, >> merem mondani, [nevetés] benne voltunk. >> És milyen tánc?

Mert én nem tudom. >> Na hát >> azért kérdeztem.

Én tulajdonképpen azt hiszem azt mondhatom, hogy kortárstáncosként végeztem, vagy hát legalábbis van egy ilyen irányultságom.

Körülbelül ilyen ilyen 11-2 éves koromtól ez volt a a küldetéstudatom, hogy én márpedig táncművész leszek.

És akkor szegény szüleimnek ezt oda így odatettem eléjük, hogy na akkor kezdjek velem valamit.

Grafikus festőművész emberek azt se tudták, hogy eszik vagy isszák, hova vigyék ezt a gyereket, milyen irányba.

És akkor anyának volt valami emléke, hogy hát, hogy a balett mindennek az alapja, akkor kéne, hogy keressen nekem egy balettórát.

És akkor ezzel el is indult, végül is jól megtalálta az irányokat.

Akkor jazz tánc és mindenféle kortársirány.

És én úgy indultam el gimnáziumban otthonról, hogy egy ilyen hegymászó táskát alul megtömtem a táncruháimmal, fölötte a tankönyvek, a szendvics, a mindent, hát egy ilyen gigászi táskával.

És akkor suli után egyenesen mentem az oktagon táncstúdió, trafó golia bárhova.

Budapesten nőttem fel, vagy hát Csömörön, de az ugye ott van mellette.

És akkor így hosszú évek alatt talán összegyűjtött a testem annyi tudást, hogy aztán kikötöttem végül is Prágában egy táncművészeti konzervatóriumban, és ott tanultam és éltem két évet, és aztán amikor hazaértem, hazajöttem, akkor elkezdtem tanítani, és aztán így így megtaláltam azt, hogy nekem a táncból sem a az a az az, ami igazán izgat, hogy hogyan lehet benne úgymond jó sorkatonának lenni, mert az nekem nem is ment, hanem az improvizat ív része, illetve az, hogy hogy a test ismerete az önismeretel hogyan tud összefonódni.

És akkor ilyen jellegű órákat kezdtem el tartani. >> És és akkor a táncután után jött a zene, mármint >> nem utána, hanem közben.

Így, így ez mindig valahogy összefonódott és és egyiket sem csináltam elég nagy elánnal, azt hiszem, mert sosem tudtam pontosan eldönteni, hogy melyikben vagyok egészen önmagam, de hogy így nyilván utólag látom, hogy mind a kettőben, és ez a kettő tök szépen kiegészíti egymást, de szóval azért volt az az időszak, hogy jó, most menjek a zeneakadémiára felvételizni, de akkor ahhoz éveket kéne gyorsan zongor kötelező pótlást csinálni, vagy menjek a táncművészetire, de akkor így elindultam a táncművészeti felvételére, és akkor Akkor sírva kijöttem közben, hogy úristen, én erre alkalmatlan vagyok, nekem ez nem megy.

És akkor egyik évben ez, másikban az, és akkor úgy megmaradt egy ilyen ilyen kettő között rekedség, de mégis mindegyikből van valamim, valami tudásom, meg mindegyikhez végsősoron végeztem valamit, csak csak nem pont azon az akademikus szinten, ahogy én azt megálmodtam gyerekként. [nevetés] Ugye Japán, ha jól emlékszem, mint meséltél nekünk még a karácsonyi összejövetlen, ugye te egy magyar dallal nyertél ott.

Igen, hogy arra arra castingoltak, hogy csináltak oda egy gyönyörű népdal népdalokból összefűzött előadást, egy nyolc perceset, ami napjában fú de sokszor, nagyon sokszor reggel 10-től este 9-ig folyamatosan ment negyed óránként.

Tehát mi többen adtuk ugyanazt a darabot elő, mert nyilván ezt egy ember nem bírná, de hogy egy gyönyörűen megkomponált népzenei alapokon nyugvó előadás volt ez nép népművészeti ihletettségű ruhában is.

Szóval ugye a kultúrából akartak valamit odaadni a japánoknak, és ez végsősoron szépen sikerült is. >> Hát gratulation még [nevetés] >> nagyon >> én is nagyon gratulálok.

Tehát a sikereid azok azok úgy most ámítóak, hogy képviselted az országunkat odakint, és tényleg azért szerintem elég jó eredményt is értél el. >> Igen, ez egy érdekes kérdés.

Meg az, hogy az ember az eredményeire néz rá, meg mit mit érzünk sikernek.

Szóval azért ez egy ilyen messzemutató kérdéskör nem? >> Te büszke vagy magadra?

Igen, igen, de az nem jelenti azt, hogy úgy vagyok büszke magamra, hogy ezen a ponton, ha így megállok és hátra dőlök, akkor azt mondom, hogy kész, hogy nincs. >> Ezek motiválnak akkor, hogy még még többet, még tovább és még jobban. >> Igen, igen, de nem is pont ezzel az attitűddel, hogy még még még, hanem hanem olyan, mintogyha lakna bennem egy ilyen nagyon finom hajtómotor, aki tudja a végső dolgát.

És lehet, hogy én a szememmel meg az agyammal nem is látom át egész pontosan, hogy mi ez a végső dolog, de érzem, hogy ő itt hajt, és valahova még mennem, mennem, mennem kell, mert még nagyon sok van ezen az úton.

És talán pont az utóbbi fél év év az, amikor és talán ez Japánnak erősen köszönhető, amikor amikor már ehhez a hajtómotorhoz és ezen az úton való haladáshoz társul annyi elégséges önbizalom is, hogy hogy érzem, tudom, hogy csinálom, csinálom és és el fogok jutni oda, ahova el kell jutnom és nem tudnám megmondani, hogy mi az, de el fogok odajutni. >> És minden sikereidből tanultál valamit egyébként?

Tehát minden egyes sikeret vezetett egy olyan ponthoz, hogy na ebből is tanultam, abból is, hogy >> szerintem többet tanultam a kudarcaimból vagy a sikertelenségeimből, sokkal többet, de megerősítőek a sikerek. >> Az egy támasz, hogy ezt is elérted, és akkor >> Így van.

Ezeket talán úgy is lehetne nevezni, hogy erőpont.

Tehát ezekhez vissza tudok nyúlni.

Az emlékei meg azok az erőterek, amiket ott megéltem, az így be tud tölteni, amikor nagyon nehéz valami.

És azért mindönk életében nekem is marha sok megküzdés, meg nehézség, meg visszautasítottság, vagy vagy szóval olyan élmény van, ami ami inkább kudarcszagú, mint siker. >> De pont azt kell felhasználni arra, hogy igenis meg fogom csinálni.

Egyszer nem sikerült, akkor megpróbálom még egyszer.

Igen. >> És abból lesz a siker. >> Igen. >> Mikor itt voltál nálunk ugye mondtad, hogy szerver ide állni volt hozzánk. >> Igen.

Igen. >> Ugye Kinguzunknak most ugye beötlött a dolog.

Mi köszönjük szépen, >> hogy mi beszélhetünk veled, ugye? >> Hát ezt én is köszönöm. >> És mi akkor ugye összecsaptunk egy ilyen amatőr zenekort azon a bulin, de szerintem mondjuk jó sincs. >> M nagyon. >> Úgyhogy ha lehet megoldjuk most a műsor vége fele majd majd.

Szeretnénk tudni, hogy mostanában mivel foglalkozol, mit te? >> Hm.

Hát a legfrissebb emlékem az a tegnapi nap.

Kontakt improvizáció workshopot indítottam útjára.

Ez így mond nektek valamit? >> M >> na belemegyek egy kicsit, mert lehet, hogy a hallgatók számára sem annyira egyértelmű.

A kontaktimprovizáció az a kortárstáncirányoknak az egyik markáns vonulata, aminek a lényege ugye benne van, hogy improvizatív.

Említett entitások

Témák

Személyek

  • Szántó Dóra Viola

Hallgasd meg

Gyakori kérdések erről az epizódról: „Én vagyok a világomnak közepe”

Miről szól ez az epizód: „Én vagyok a világomnak közepe”?

A Hajlik az élet podcast vendége Szántó Dóra Viola énekes-táncos. A műsorban Csabival és Martinnal beszélgetett pályafutásáról, többek között a zenével való kapcsolatáról már négyéves korától kezdve. Elmesélte, hogyan segítette őt a zene az öngyógyításban, és hogy a gyerekkori… Az epizód a Hajlik az élet című magyar podcast egyik adása, megjelenés: 2026. 02. 03..

Milyen témákat érint ez az epizód: „Én vagyok a világomnak közepe”?

Fő témái: zene, öngyógyítás, pályafutás.

Mikor jelent meg és milyen hosszú ez az epizód: „Én vagyok a világomnak közepe”?

Megjelenés: 2026. 02. 03.. Hossz: 28 perc. Az epizód a Podiverzumon hallgatható meg: https://podiverzum.hu/podcast/hajlik-az-elet/en-vagyok-a-vilagomnak-kozepe-7b56815a

Több epizód a Hajlik az élet-ből

  • Kiállításunk nyílik

    A Hajlik az élet podcast vendégei ezúttal a Befogadás Háza lakói és munkatársai, akik a Művészetek Házában tartott kiállításuk anyagát mutatják be. A műsorban saját készítésű hang…

  • Egy sérülésekkel teli élet

    A Hajlik az élet podcast ezen epizódja Csabi történetét mutatja be, aki mindig is mindenbe beleugrott, sérülései ellenére is. Magyar Kinga szociális munkás beszélget vele arról, h…

  • Nem vagyok rossz ember, csak alkoholista vagyok

    Hajlik az élet podcast sorozatának ezen epizódjában Miklóssal, a Befogadás Háza lakójával ismerkedhetünk meg. Miklós gyermekkoráról, édesanyjával való kapcsolatáról, édesapja alko…

  • Két hét múlva Pali bácsival

    A Hajlik az élet podcast e heti adásában Pali bácsi folytatja a beszélgetést Robival és Martinnal, két héttel az előző rész után. Kiderül, hogy Pali bácsinak azóta két munkahelye…

  • Éva és Pali

    A Hajlik az élet podcast legújabb epizódjában Éva néni és Pali bácsi, két hajléktalansággal küzdő ember osztja meg történetét, akik tíz éve sátraznak az erdőben. A beszélgetésből…

  • Ha kiegyenesedem, visszamegyek a színházba

    A Hajlik az Élet podcast legújabb adásában Robi, a Befogadásháza egyik lakója mesél az életéről. Két műsorvezető, Ramona és Attila beszélgetnek vele, miközben Magyar Kinga, a szoc…

  • Megedzett az élet - vérfarkas lettem

    A Befogadásháza szociális munkása, Magyar Kinga vezeti be a podcast új korszakát, ahol a lakók maguk készítenek műsorokat hangtechnikai és mikrofonhasználati tréning után. Az első…

  • Karácsonyi műsor

    A Befogadás Háza lakóinak és munkatársainak karácsonyi műsora. A műsorban a szeretet fontosságáról, a karácsonyi emlékekről és az ünnep szellemiségéről szólnak, többek között idéz…

  • Fűtött lakásból szeretnék munkába menni

    A "Hajlik az élet" podcast vendége Ramona, aki a Befogadás Háza lakója és munkatársa. Elmeséli élettörténetét a kezdetektől: születésétől, családjáról, apja börtönbüntetéséről és…

  • Az élet a legnagyobb edzőterem

    István, a Befogadás Házának lakója meséli el élettörténetét Ildinek, a szociális munkásnak. 15 éve lakik az intézményben, ahová azután került, miután egy vállalkozónál dolgozva ne…

Hasonló epizódok más magyar podcastokból