Pertu

Másképp működünk/ Pertu Health 16. epizód

· PT38M50S

Összefoglaló

Kulpinszky Eleonóra, a Civilis Egyesület elnöke a Pertu Health podcast vendége volt, ahol a neurodiverzitásról és a gyermekek támogatásáról beszélt. Hangsúlyozta, hogy a neurodiverzitás többet jelent egy diagnózisnál, és a különbözőségek elfogadása kulcsfontosságú a gyerekek és…

Röviden

Műsor
Pertu
Megjelenés
2026. 07. 28.
Hossz
39 perc
Szereplők, említett nevek
Kulpinszky Eleonó
Témák
neurodiverzitás, gyermekek támogatása
Átirat
Az epizód beszélt szövege alapján indexelve

Ebben az epizódban

[harang] Az első és nagyon fontos, biztató mondat talán az [zene] lehet, hogy nem vagy egyedül.

Neurodiverzitás sokkal többet jelent, mint egy diagnózis.

Szeretnénk [zene] minél jobban megértetni mindenkivel, hogy ebbe a neurodiverzitásban mindannyian benne vagyunk.

Nincs olyan, hogy normális. [zene] >> Általános van.

Ha arról beszélünk, hogy egy gyerek hogyan nyilvánul meg, és megpróbáljuk őt megérteni, akkor ez egy előrevivő gondolat. címkézni sohasem szerencsés, tehát ez az aggódás, a a gyerekeknek a a rosszként való kezelése [zene] mindig is benne volt a gondolkodásban, és szinte mindig ez vitte előre az egyre jobb és és gyerekközpontúbb pedagógiát. [zene] Azt kell látni, hogy ma már vissza kell térni ahhoz, hogy a szülő és a szülői kompetencia az rendkívül fontos.

Hagyni kell a gyereket [zene] felfedezni, mert az idegrendszere tanulás által fejlődik.

Tehát én tudok kedves lenni a gyerekemmel úgy, hogy határt szabok.

Nem minden szenzorosan, [zene] érzékeny gyerek autista.

Attól, hogy nem kapnak diagnózist, a problémáik ugyanúgy megvannak.

Itt egy nagyon jó megértés kell létrejöjjön a a aktuális pedagógus és a szülő között is. [zene] Az élet nagyon sok területéről kell a a társzakmákat behívni.

Hogyha az anya és az apa gyereket szeretne nevelni, akkor először önmagán kezd a nevelést.

Ez itt a Pertuell Erdély egészségmagazinja.

Közérthetően szakértőkkel, tabuk nélkül.

A házigazda Kozma. >> Nem minden gyerek egyforma, és nem minden gyerek működik egyformán.

Van, aki érzékenyebb, impulzívabb, és van, aki teljesen más ritmusban tud kapcsolódni, reagálni.

Nagyon sokáig úgy gondoltuk, hogy ez egy probléma.

Ma már viszont egyre inkább értjük, hogy csupán egy teljesen másként működő idegrendszerről van szó.

Ez itt a Puuh Erdély sokszínű egészségmagazinja.

A mai adásban a neurodiverzitásról fogunk beszélni, és arról, hogy hogyan lehet megérteni, elfogadni és jól támogatni a különböző működésű családokat és főként gyerekeket.

Vendégem Kulpinski Eleonóra, a Civilis Egyesület elnöke, akivel ma nem csak szakmai oldalról, hanem egy picit gyakorlatiasabb szempontból is próbáljuk megközelíteni a témát.

Szia Eleunóra, nagyon örülök, hogy itt vagy. >> Köszönöm szépen, Orsiam lehetőséget.

Üdvözlöm a kedves hallgatókat, nézőket. bevallom őszintén, hogy bár nagyon-nagyon fontos témának tartom, és én is nagyon sok gyerekkel foglalkozom, de mégis, hogyha így a neurodiverzitásra gondolok, mint szó, akkor először az eső ember jut eszembe, és úgy gondolom, hogy nagyon sok ember így van ezzel.

Úgyhogy kérlek, mielőtt belecsapnánk ugye a mélyébe a történéseknek, magyarázd meg kérlek, hogy mit is jelent az a neurodiverzitás.

Egy nagyon fontos kérdést érintettél és az első emberrel kapcsolatban is egy jogos meglátás.

Ugyanakkor sokkal nagyobb dologról beszélünk, mint az esőember, hiszen az esőember ő egy nagyon pontos lenyomata egy egy diagnosztikus kategóriának.

És amikor azt mondjuk, hogy neurodiverzitás, akkor joggal nagyon sokan úgy gondolják, hogy csak egy diagnózisban gondolkodunk, de úgy látjuk mi egyre többen, hogy a neurodiverzitás sokkal többet jelent, mint egy diagnózis.

Ez azt jelenti, hogy különbözőképpen működünk.

Gondoljunk vissza egy picit a teremtésre.

A jó Isten bennünket sokszínűnek teremtett.

Mindenkit egyedileg különböző egyediségi jegyeket adott nekünk. különböző idegrendszerrel is teremtett bennünket természetesen.

És ez ezt jelenti a neurodiverzitást, azt a különbözőséget, ami megkülönböztet bennünket másoktól.

Azt, hogy volt egy szakmai irányvonal, aki kifejezetten a diagnosztikus kategóriájra használta ezt a neurodiverzitás kifejezést.

Igen, az egy dolog, de szeretnénk minél jobban megértetni mindenkivel, hogy ebbe a neurodiverzitásban mindannyian benne vagyunk.

Ahhoz képest ugye beszélünk tipikus és atipikus fejlődésről, ami ami egy picit más irányba viszi ezt a kérdést, de hogyha csak úgy neurodiverzitásról beszélünk, akkor szeretnénk azt elérni, hogy mindenki az egyediséget látná meg, és nem egy egy diagnózist.

Ha tovább megyünk ezen a gondolati síkon, akkor rögtön a diagnózis után jön egy probléma, amit nagyon ügyesen mondtál az elején, hogy hogy probléma.

Ezt a problémát szeretném egy picit majd kifejteni, hogyha lesz rá lehetőség. >> Abszolút lesz rá lehetőséged.

Viszont akkor bennem első körben az merül fel, hogy nagyon sok esetben beszélünk arról, hogy valami normális és valami nem normális.

És én például nagyon sokat olvasgatok akár ilyen japán társadalmi mintákról.

És például a japánoknál nagyon sok esetben van az, hogy azzal jelzik, hogy ők figyelnek a másikra, hogy például közbes szólnak.

Vagy a másik, amikor ugye alá fölé rendeltségről beszélünk, hogy nem néznek egymás szemébe, vagy pont, hogy egymás szemébe néznek.

És pont emiatt az merült fel bennem, hogy mi az, ami normális.

Tehát hogy egyértelmű, hogy hogy mindkülön egyének vagyunk és egyéb úgy úgy mások, és pont ez a szép és a jó benne.

Na mikor lehet észrevenni, vagy mikor vehet észre például a szülő azt akár az egy vagy több pontot, ami ami azt mutatja, hogy esetleg valahol valami baj van? említetted a normális szót?

Egy kicsit rugaszkodjunk el ettől, és mondjuk azt, hogy helyettesítsük ezt ki az általánossal.

Ühüm. >> Általános van, és ez mondhatjuk azt is, hogy koronként akár változhat is.

Az, hogy ehhez képest, az általánoshoz képest mi az, ami zavaró, mi az, ami probléma, azt az adott közeg dönti el nagyrészt.

Például ha vannak olyan családok, ahol ahol mondjuk édes nagyon jól mennek a családi történetek, és mindenki ismeri akár az édesapa, vagy az édesanyának a fejlődési ütemeit, akkor azt mondják egy mondjuk egy négy éves gyereknél, aki még nem beszél, hogy ó nem baj, majd beindul az a beszéd, apád is csak négy és fél évesen kezdte el az első szót mondani.

Tehát mindig az adott közeg határozza meg azt, hogy mi az az apró tünet, ami ami valamilyen megítélés alá esik.

Ugye itt zavarokról beszélünk, hogy mi az a zavar, mi az a probléma, ami ami valakit zavar.

És itt kell megállnunk egy pillanatra, mert lehet, hogy egy családban az, hogy ülnek az asztalnál a gyerekek szépen sorban és nyugodtan esznek, az egy mondjuk azt, hogy egy általános jelenség.

És vannak olyan családok, ahol a gyerek folyamatosan föláll az asztaltól.

Ugye itt mindig az a kérdés, hogy a szülők nem nevelik megfelelőképpen a gyereket.

De hogyha abban a családban mindig is mind a két félnél valami hasonló tradíció volt, hogy egy kicsit zsizsgő mozgó mozgó ez a ez az ebéd vagy evés körüli élet, akkor ott az nem egy zavarként jelenik meg.

De ha egy ilyen gyerek, mondjuk, ahol aki bekerül egy közösségbe, mondjuk egy óvodai közösségbe, azok azon gyerekek közé, akik szépen ülnek sorban az asztalnál, és ott van az a gyerek, aki folyamatosan mozog, akkor ő egy probléma, ő egy zavar.

Itt kezdünk el beszélni a jelenségekről, hogy mik azok a jelek, amiket látnunk kell, mik azok a jelek, amelyek túlmutatnak azon, hogy valami nevelési hiba vagy sem, mik azok a jelek, amelyek egy diagnosztikus kategóriába tartoznak-e, vagy sem, mik azok a jelek, amelyek mondjuk genetikusan vannak jelen, vagy sem?

És ha a jelekről beszélünk, például egy igencsak nagy felkiáltó jelen mindenkinek a fejében, amikor azt mondjuk, hogy ilyen két éves kora körül a gyerek mondjuk nem kezd már el beszélni, szavakat mondani, valamilyen gondolatot átadni.

De ugyanaz érdekes lehet, hogyha van egy általában véve egy nagyon értelmes gyerek, aki nagyon érzékenyen tud reagálni a körülötte levő világra, nagyon okosakat tud mondani, nagyon hamar megjegyez dol dolgokat, mégis bekerülve az iskolába elkezd megjelenni az ő tanulási folyamatában egy nehézség, hogy nem tud megfelelni az az iskolai elvárásoknak, akkor ott föl kell tenni a kérdést, hogy mi állhat ennek a hátterében, hiszen alapvetően egy okos gyerekről van szó. akkor miért nem tanult megolvasni?

És akkor megnézni, hogy nem abba az irányba elmenni, hogy esetleg már rögtön diszlexiás, hanem megnézni, hogy mi van a háttérben. >> Ilyen esetben szerinted a címkék azok segítenek vagy korlátoznak?

Tehát itt most arra gondolok, hogy például ahogy bekerül a gyerek egy közegbe, ő azzal lesz címkézve, hogy ő ő egy rossz gyerek.

De hogy nyilván ezt tudjuk, hogy ez egyébként nem igaz, de ilyen esetben jó, hogyha róla tudjuk, hogy ő nem az átlagosba tartozik, vagy az átlagos közé tartozik, vagy nem.

Ha cimkéről beszélünk, akkor semmiképpen nem jó.

Ha arról beszélünk, hogy egy gyerek hogyan nyilvánul meg, és megpróbáljuk őt megérteni, akkor ez egy előrevivő gondolat.

Címkézni sohasem szerencsés, de itt beszéltél egy rossz gyerekről.

Én szeretném ezt egy picit itt, hogy álljunk meg ennél a rossz gyereknél, mert látni kell azt, hogy mindenki nagyon sok mindenről beszél, hogy miért ilyenek a gyerekek meg olyan meg, de hogy senki nem mondja ki, hogy rosszak a mai gyerekek.

Mondjuk azt ki, hogy a mai gyerekek rosszak.

Oké, ha ezt kimondtuk, ehhez képest gondolkozzunk el azon, hogy régebb mit gondoltak a gyerekekről.

Menjünk vissza mondjuk 100-200 évvel ezelőttről.

Most éppen a a van egy hét éves fiam meg egy négy éves kislányom, és az esti mesékben előkerült Bartos Erika Bruno kötete.

Nem tudom, hogy ez ismerős-e, de tényleg >> szívből ajánlom mindenkinek.

És ott az egyik történetben brunóikék meglátogatják Marton Vásárol az Óvoda amit ugye az első óvodát Brunsvig Teréz alapította.

Utánaanéztem egy picit Brunsz Teréznek a munkásságába, és ott az ő levelezései között találtam egy olyat, hogy ő is nagyon aggódott azon, hogy a mai gyerekeknek a fejlődése nem abban az ütemben zajlik, sem erkölcsi szinten, sem kognitíve, semmilyen másik szinten, és ezért is törekedett arra, hogy óvodát alapítva a nehezebb sorsú gyerekeket oktassa.

Tehát ez az aggódás, a a gyerekeknek a a rosszként való kezelése az mindig egy ilyen mindig is benne volt a gondolkodásban, a közgondolkodásban, és szinte mindig ez vitte előre az egyre jobb és és gyerekközpontúbb pedagógiát szerintem.

Szóval, hogyha beszélünk a rossz gyerekről, akkor mindig azt kell megnézzük, hogy ugye beszéltünk az előbb a közegről, hogy milyen közegben történik ez a rosszaság.

Sajnos, vagy nem sajnos, mi az erdélyi kultúránkban van egy olyan nagyon kemény nevelési elv, hogy a gyerek ott kell üljön, azt kell csinálja, és megvannak a különböző szabályok, még akkor is, hogyha ott nem tudom, mi történik vele, de a lényeg az, hogy szót fogadjon.

Igen ám, csak a szófogadás is egy nagyon nehéz, nagyon nehéz kérdés, mert úgy tűnik, hogy a gyerekek mindig is sosem tudtak szót fogadni a szüleiknek, de mindig tudták őket másolni.

Üüm. >> És itt a másolás a nagyon fontos, és hogyha összekötjuk azt, hogy a rossz gyerek, a mai gyerek és a másolás, nézzük meg most, hogy mi történik, hogy mitől rosszak a gyerekek, mikor jó egy gyerek, akkor, hogyha nem zavar senkit.

Tehát elmegyünk egy étterembe, és az amúgy teljesen természetes módon mozgásos, csevegő gyereknek a kezébe adunk gyorsan egy telefont, hogy nehogy zavarja a mellettünk ülő párt.

Gyakorlatilag szeretetből egy olyan eszköz elé helyezzük a a gyereket, amiről ma már nem tudom hány kutatást hozhatnánk, ami kimutatta, hogy ez nem tesz jót a a fejlődésének.

Tehát ezt a rosszaságot mondjuk mindenképpen meg kell ragadni, de meg kell ragadni abból a szempontból is, hogy nézzük meg, hogy hogyan működik ez a gyerek, mitől rossz ez a gyerek, hogyan fejlődik ez a gyerek, hogyan indul az ő élete akár a a prenatális időszakban.

És azt kell látni, hogy az utóbbi években a nagy civilizációs modern életünkben csupa szeretetből olyan akaratlagos hibákat vétünk, amelyek neek a lenyomata a mai rossz gyerek.

És itt most ho egy nagyon érdekes példát.

Szerintem anyukák sétálnak babakocsival, és mindig menő. kinek milyen babakocsija van, kinek kifordítható a babakocsija, kinek régi stílusú a babakocsija.

És mondják így egymásnak az anyukák, hogy ó, hát fordítsd ki azt a kis gyereket, hát annyira unalmas vagy már te neki, hadd lássa a világot.

És abban a percben, hogy kifordítom a gyereket, akár ilyen három-négy hónaposan, megszűnik a kapcsolatom vele.

Kifordítottam a gyereket, és amint jön egy autó, vagy jön egy repülő, vagy jön egy zaj, vagy jön egy hang, a gyerek már nem néz rám, és nem kérdezi meg, hogy ez micsoda.

Nem tudom neki elmondani azt, hogy autó.

Nem fogja látni az a gyerek, hogy én mit mondok. nem látja azt, hogy hogyan formálom a szavakat, hogyan formálom a hangokat, hol kell egyáltalán bármit az arcomon megszólaltatnom ahhoz, hogy az az autó kijöjjön.

Nem tanul meg mutogatni, hogy ott ott van fönt egy éppen elment egy repülő, és innentől kezdve indul el az a lassú folyamat, hogy ami abba torkolik, hogy ma már sokkal később kezdenek el a gyerekek beszélni. >> Ühüm.

És csupán jó szándékból, hogy érdekesebb neki a világ.

Azt kell látni, hogy ma már vissza kell térni ahhoz, hogy a szülő és a szülői kompetencia az rendkívül fontos.

Az én a gyerekem szülője vagyok.

Nem vagyok a barátja, nem vagyok a haverja, és nem vagyok az, aki el kell kényeztetnem, és meg kell élnem vele minden olyant, amit én mondjuk gyerekként nem kaptam meg, hanem újra kell tanulni a mai szülőknek azt, hogy melyek azok a folyamatok, amelyek az én gyerekemnek az egészséges fejlődéséhez hozzájárulnak.

És a kapcsolódás az elsődleges.

Tehát az, hogy én egy az egyben látom a gyereket, és a gyerek lát engem, az az elsődleges.

És ma már nagyon sokszor ez nincsen meg.

Ha megkérdeztük majd később, hogy hét-nyolc évesen miért nem tud esetleg fókuszálni az a gyerek írás, olvasás, tanuláskor, akkor gondoljunk vissza arra az első időszakra, amikor az első tartós figyelmet kellett volna kialakítani.

Csupán szeretetből elvisszük a játszótérre, és mondjuk neki, hogy jaj, ne mássz fel arra a mászókára, mert leesel.

Nem azt mondom, hogy kell hagyni, hogy leessen a gyerek, mert ott kell lenni, be kell avatkozni,…

Említett entitások

Témák

Személyek

Szervezetek, cégek

  • Civilis Egyesület

Hallgasd meg

Gyakori kérdések erről az epizódról: „Másképp működünk/ Pertu Health 16. epizód”

Miről szól ez az epizód: „Másképp működünk/ Pertu Health 16. epizód”?

Kulpinszky Eleonóra, a Civilis Egyesület elnöke a Pertu Health podcast vendége volt, ahol a neurodiverzitásról és a gyermekek támogatásáról beszélt. Hangsúlyozta, hogy a neurodiverzitás többet jelent egy diagnózisnál, és a különbözőségek elfogadása kulcsfontosságú a gyerekek és… Az epizód a Pertu című magyar podcast egyik adása, megjelenés: 2026. 07. 28..

Kik szerepelnek vagy kiket említenek ebben az epizódban: „Másképp működünk/ Pertu Health 16. epizód”?

Az epizódban a következő nevek szerepelnek vagy hangzanak el: Kulpinszky Eleonó.

Milyen témákat érint ez az epizód: „Másképp működünk/ Pertu Health 16. epizód”?

Fő témái: neurodiverzitás, gyermekek támogatása.

Mikor jelent meg és milyen hosszú ez az epizód: „Másképp működünk/ Pertu Health 16. epizód”?

Megjelenés: 2026. 07. 28.. Hossz: 39 perc. Az epizód a Podiverzumon hallgatható meg: https://podiverzum.hu/podcast/pertu/maskepp-mukodunk-pertu-health-16-epizod-71a46413

Több epizód a Pertu-ből