Veszprém 2030

Az a célom, hogy ne haljon velem a nevem…

· PT32M23S

Összefoglaló

Lukács István festőművész és grafikus a Veszprém 2030 podcast vendége. Gyermekkora óta rajzol, és bár állami gondozásban nőtt fel, jelenleg a Magyar Máltai Szeretetszolgálat befogadás házának lakója. Új kiállítása nyílik a veszprémi érseki főiskolán, ahol 50 művét mutatja be. A…

Röviden

Műsor
Veszprém 2030
Megjelenés
2025. 05. 02.
Hossz
32 perc
Szereplők, említett nevek
Gellért Gábor
Témák
művészet, kiállítás, veszprém
Átirat
Az epizód beszélt szövege alapján indexelve

Ebben az epizódban

Veszprém 2030 podcast, városunk útja Európa legélhetőbb települései [Zene] közé.

Lukács István gyermekkora óta rajzol, festményeket, grafikákat készít, állami gondozásban nőtt fel, jelenleg a Magyar Máltai Szeretetszolgálat befogadás házának lakója.

István élő példa arra, hogy az embernek van esélye akkor is, ha teljesen esélytelen.

Május 5-én délután 5-kor a veszprémi érseki főiskolán nyílik meg új kiállítása, ahol 50 művét tekintheti meg a művészetkezkedvelő közönség.

A képekből néhány látható a befogadásháza újonnan induló Facebook oldalán is, amelyet ajánlunk minden elfogadó kíváncsi veszprémi polgár figyelmébe.

Adottság szerintem nálam én ezt nem tanultam.

Elsenek rajzoltam, aztán későbbiek folyamán próbáltam ki a festészetet.

Honnan lehet lelopni a technikát? technikát most már ugye régebben elestem mások, akik komolyabban rajzoltak, hogy hogyan árnyékolnak satöbbi, mit használnak satérhoz, mert most már a neten is meg lehet nézni.

Persze, meg tudom, van olyan oldal is, ahol tanítják.

Milyen technikát tanult meg Netra?

Hát inkább csak az árnyékolások, a satér meg, hogy a fény honnan vetődik, mert ugye az nem mindegy az árnyékolásnál.

Mennyi időnként jön ez, hogy most akkor kéne valamit festeni?

Egyáltalán ez olyan, hogy hogy egyszer csak az egés így van.

Azt szeretem csá ilyen nagy mély szete mély képek magányos képek nagyon sok állat én a természetet azt szeretem nagyon meg az állatvilágot mikor dől el hogy mi fog készülni egy csendélet nem tudom az is csak jön így nézegetek képeket és akkor úgy ami megfog igazán abb a pillanatba pontosan mindig tudja hogy mikor Akkor van egy kép kész.

Egyszer nekipog, és addig dolgozik, amíg kész, vagy félbehagyja, azt mondja, hogy na ez most ilyen van olyan, amit két-három napig csinálok, de általában van, amit ugye hosszabb 3-4 óra, van másfél óra, attól függ, hogy az csinál az ember mit rajzol épp.

És hol mikor kezdődött el ez a dolog?

Gyerekkorban elkezdőd, de nyilván a gyerekkorban az ember mindenki csak birkál.

Hát persze, de csináltam én ezt mindig csak ugye kisebbnagyobb kiállásokkal volt, mikor egyáltalán nem érdekelt éveken keresztül nem is foglalkoztam vele.

Mi az, ami így az élete során fontos volt?

Az inkább, ahol hosszabb időt voltam, az ilyen könnyű fémszerkezet lakatosként ilyen vállalkozónál.

Üüm, tehát az országban mindenfele jártunk, most nem hunyt el az illető.

Úgy igazából az volt a legb azzal foglalkozott a legtöbbet.

Azért az mennyire furcsa, hogy maga egy teljesen átlagos szakmát űzött.

Mondjuk nem könnyű szakmát egyáltalán.

Hát nem, de és akkor utána leül és fest.

Szerintem ez nem annyira átlagos.

Hát nem igazán, nem is igen vág össze.

Igazság szerint ez nekem inkább hobbi.

Nem hinném, hogy ez hobbi, mert mert maga nagyon benne van ezekben a képekben.

Ha valaki jól megnézi és sokat meg tudni.

Ja, hát azt ö végül is, hogyha valamit csinál az ember, alkotó, azért a szívét, lelkét bele kell adni, hogy az tényleg visszatükröződjön.

Nem az, hogy csak mit tudom én, felkérnek, hogy rajzoljak le egy fényképet családról, vagy valami, ugye az azért az másabb.

Az van olyan kép, ami ilyen abszolút kedvence, és azt gondolja, hogy annál jobbat nem készített?

Nem, mert nekem minden egyes kép amit úgy csinálok, az nekem egy kihívás.

Minden volt olyan is, amit többször összetéptem, de milyen kék volt ez? volt az ugyanúgy csendélet, természetkép, állatokról vagy valami nem tetszett valami folytán, akkor azt összetéptem, azt akkor újra elkezdtem.

Szenvedélyes ember, igazából megítélni magamról.

Hát az, hogy nem teszel egy vázatot, ami nem tetszik, hanem összetépi, az ilyesmire utal.

Igen, mert nem tudom, nekem a a én kihívásként élem meg, tehát hogy azt azt el tudjam készen meg tudjam csinálni szépen, meg hogy tényleg azt adja vissza, hogy azt én látom, nem csak kép alapján, hanem ugye belülről is.

Ö itt voltam ugye szálón akkor is, és akkor azt a polgármesteri hivatalb az aulába ott rendezték.

Igen, azt is ugyanúgy a Mártaiak szervezték.

Utána volt az agórában azt is, úgy szintén a Máltaiak.

Tehát olyan mindent itt szerveztek.

Én igazából nem is gondolkoztam ilyenbe.

Hát maga ezt úgy éri meg, hogy jönnek, mondják, hogy lesz kiállítás.

Hány kép fog most kikerülni a falakra?

Most úgy van, hogy 50 darab kép.

Ja, majd ott kiválogatják, hogy melyikek.

Ön rendezi be a saját kiállítását, tehát ön ön dönti el, hogy melyik falra melyik kép kerül.

É én inkább ezt a szervezőkre hagyom.

Én az ilyeneket nem igazán látom úgy át most a szóval meg mi passzol, vagy hogy nem.

Hogy lehet itt a száron dolgozni?

Meg gondolom azért az alkotás az egy magányos folyamat.

Én én itt a betegápolási osztályra mosok.

A pincében van egy mosodarész, és akkor ott miközben mennek a gépek, a programok, én addig ott van kívül asztalom.

Mennek már utan nem igényelnek különösen.

Be van állítva, hogy másfél órás program vagy valami.

Akkor azt végigvisszal átrakom a szárítóba.

Aztán közben nyugodtan meg ugye hétvégén is lent vagyok, ugyanúgy mosok a betegekre, akkor nincs olyan sok.

Ez a szállói élet, ez mióta tart?

Régóta volt kiállásom is egy hét éves.

Egy kapcsolatom, de hát ugye bepurcsolt, nem volt máshova útt ugyanúgy ide vissza, de régóta vagyok itt már.

Én nem tudom, mert vagyis tudom, hogy vagy hogy mondjam, inkább úgy mondom, hogy el tudom fogadni, mert kiskorom óta tehát én köröltem, nagyon sok ember van, ugye intézetben nőtem föl meg minden, tehát hozzá voltam már vagyok szokva ezek, hogy sokan vagyunk, tehát azért úgy könnyebb alkalmazkodnom.

És ezt különben hogy éri meg az ember? egyszerűen megszokja azt, hogy mindig közösségben van, vagy meg tudja találni a magáit a közösségben is.

Ugye ahogy a mondta, hogy meg lehet találni a közösségben is a magányt, meg azt a hát ahova félre tud vonulni.

Szerintem az ön példája az olyan, amit érdemes máshol is megmutatni. nem gondolt arra, hogy esetleg megbeszélni a Máltaiakkal és máshova is elvinni ezt a tár nem tudom már ezt felajánlották, hogy vagyis volt erről szó, hogy esetleg máshol is kiállítást szervezni, mert hogy azt most hogy vagy miként azt nem tudom, nem igazán érdek érdekli ez a része a dolog.

Nem, mert nekem ezzel az egésszel igazság szerint a grafikával meg a festészettel nekem csak az a célom, az igazi célom, hogy velem együtt ne halljon meg a nevem, hát maradjon.

Tehát ez ez itt a koman a földön maradás titka.

Nekem ez a célom, hogy a velem együtt ne halljunk meg a nevem. kezdenek még 50 év után vagy 100 év után is tudják, hogy most hiába hajléktó vagy valami, de ilyen dolgokat, de nem volt senki.

Ilyen dolgokat alkotott nagyon fontos dolog ez és nagyon érdekes, hogy ez mozgatja ez mozgat.

Ez is az ember annyira el tudja magát hagyni, és nem is kell hozzá hajléktalanok lenni.

El tudja magát hagyni, amikor úgy érzi, hogy kiürült körülötte a világ.

Ugye azért jó úgy amúgy ilyen nagy közösségben lenni, mert mindig valami köti az embert.

Gondolom itt az emberek megkérdezik, hogy minek ez, vagy miért csinálja?

Ezzel tud egy jó példát adni, hogy az ember ne adj adj fel.

É inkább itt úgy van a többsége, hogy úgy mondom inkább hogy csodálják a műveimet, tetszelegnek benne, és de úgy biztatnak is, hogy csináljam meg ne hagyjam abba.

Ja, már sokszor mondom, hogy most nincs izé kedven meg humorom ehhez.

Nem, mert alapjába véve tényleg olyan vagyok, hogyha egyszer azt mondom, hogy itt most nem érdekel, akkor nem lehet, hogy egy hónapig, lehet, hogy egy évig, de utána meg egyfolytában rámjön az alkotás.

És akkor egyébként amikor kint volt, tehát hét évig élt barátnő, a barátnőjével, azalatt is festett?

Nem, akkor inkább tetováltam meg ilyenek.

Rajzolni rajzoltam, ugye, amiből pénzt lehetett hirtelen csinálni.

Hát én azt igazából saját, mert nem, tehát nincs erő nekem papírom meg minden.

Így saját magam volt próbababa.

Egy ismerősöm azt mondta, hogy csináljak rá.

Aztán végül is így elett egész.

Azt akkor csináltam jó pár évig tett kókat, de arcképet is kértek, de hát azért az nem úgy ment, mint ahogy kellene, mert ugye az tényleg már tudás kell.

Ilyen egyszerű dolgokat azt feltetováltam például mit tudom én feliratok, akkor ilyen tigrisek, sárkányok, h ilyen, amit az emberek úgy szoktak kérni.

Maga elég bátor, mert azért más testéhez így hozzányúlni, és mivel van, nem sikerül.

Hát megmondom őszintén volt, hogy nem sikerült, de akkor ugye azt át tudtam még ütni, javítani.

Tehát más mintával van olyan ambíciója, ami ami még azt gondolja, hogy ezt még meg fogja ugrani valami újba fogni, mert látható magának van erre hajlama, hogy egyszer csak belevágjon valamibe.

Most nem tudom, most inkább ez motivál festész.

Én szerintem ebbe találtam meg a utamx.

Én úgy vagyok vele, hogy ez ez van szerintem mikor megszület az ember kap valami úra való és nekem ez szerintem ez.

És ugye az embernek erre időközben rá kell jönnie, hogy mi az, amit kapott, hogy azzal tudjon élni meg ugye foglalkozni.

Király Melinda a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Befogadás házának vezetője.

A házban nap mint nap körülbelül 260 emberrel foglalkoznak.

Vannak, akik itt élnek, mások csak bejárnak éjszakára, hogy legalább néhány órára hajnél legyen a fejük felett.

Melinda hisz abban, hogy a normális életben való visszatalálás egyik fontos eszköze a kultúra lehet.

Az, hogy van igényük az ellátottaknak a kultúrára, arra, hogy egy kicsit több legyen az életük, mint a mindennapi küzdelem.

Ezt már elég régóta látom és tapasztalom.

Közel 20 éve dolgozom a szociális szférában, és elmondhatom azt, hogy rengeteg kincs van ezek között az emberek között.

És pontosan a kultúra, pontosan az alkotás öröme az, ami a legnagyobb segítséget tudja abba nyújtani, hogy egy ilyen nehéz helyzetből valaki kilábaljon.

Hogyan jut el valaki addig, hogy túl tudjon lépni a mindennapos problémáin?

Aki kívülről érkezik ebbe a világba, annak borzasztóan nehéz elmagyarázni azt, és megláttatni vele azt, hogy itt sem élnek az emberek másképp, mint bármelyik társasházba.

Sok szempontból nem, mert ugyanazok a szükségleteik, ugyanazok a késztetések munkálnak bennük.

Sok esetben hasonlóan nehéz sorsokat élnek, mint meg, mint bárki.

Ez inkább azért mondok ilyeneket, mert az emberekben él egy sztereotpia.

Ezzel az emberekbe él egy nagyon-nagyon komoly sztereotípia ezzel kapcsolatban.

Az emberek szerint a hajlék talán az, aki csúnyán öltözött, büdös, koszos és a városban zavart és problémát okoz.

A hajléktalanság ebbe a kisvárosba az a 260 ember, akikkel foglalkozunk, és akik nem látszanak, mert eljártnak dolgozni, van nyugdíjuk, van aki aki rendes főállású munkaviszonyban dolgozik, van olyan, aki közfoglalkoztatás kereteiben dolgozik, és van olyan is, aki nem dolgozik, mert a mentális és egészségügyű állapota ezt nem teszi számára lehetővé. nagyon-nagyon sokfélék az itt élők, mind életkorban, mind mentalitásban, mind egészségügyi állapotban.

Tehát egy teljesen általános választ arra, hogy valaki hogy jut ide, vagy hogy tud innen kilábalni, azt lehetetlen adni, mert ez nagyon-nagyon egyéni.

Am a kilábalás az borzasztóan nehéz.

Egyrészt borzasztóan nehéz egyedül család nélkül, mert pedig nyilván az elég jellemző, hogy vagy ezeket az embereket vagy elhanyagolja, családja elhagyta családja vagy nincs.

Tehát amit ők leginkább, ha nagy általánosságokba kéne erről a problémakörről beszélni, akkor az az, hogy megszűntek-e a külső kapcsolatok, családi kapcsolatok, baráti kapcsolatok, munkahelyi kötődések, ami egy átlagos embernek teljesen normális.

Az átmeneti szálónkba néha elvétve előfordul, hogy egy-egy rokon felkeresi az itt élő embert, meglátogatja, de ez is nagyon ritka.

Az ápolási otthonunkban, ahol jellemzően idős beteg, hajléktalannok vannak, ott is maximum egy vagy két olyan ellátottunk van, akivel tartja a családja, vagy valamelyik rokon a valamelyest a kapcsolatot.

De az összes többi részlegen szinte kivétel nélkül elmondható, hogy már nincsenek meg ezek a szálak, mert valamikor ezeket a szálakat vagy ők maguk vágták el, vagy elküldték őket.

És azért is mondom, hogy nehéz lenne általánosítani, mert él nálunk olyan fiatalember, aki megbetegedett, betöltötte a 18. életévét, és a családja elküldte.

De ez egy mentális betegség, vagy pedig fizikai?

Aha. nagyon nehezen érthető, de ott is a családi szálak összegabajodtak, a szülők szétmentek, új családot alapítottak, de van olyan fiatal, aki közvetlenül a gyermekgondozási rendszerből került be hozzánk, mert az utógondozás után már nem volt hova mennie.

Van olyan, aki a börtönből kerül hozzánk, akit nem fogad már vissza a családja, mert mondjuk erőszakos bűncselekményt követett el, vagy egyszerűen csak nem fogadja vissza.

Van olyan idős beteg ember, akiről lemondott a család és a kórház ide irányította. nagyon-nagyon sok alkoholbeteg, illetve kisebb számban drogfüggő fordul meg az intézményen belül, akik a szenvedélybetegségük, a kezeletlen szenvedélybetegségük miatt veszítették el a családi kapcsolataikat szépen, lassan, hosszú idő alatt…

Említett entitások

Témák

Személyek

Szervezetek, cégek

Hallgasd meg

Gyakori kérdések erről az epizódról: „Az a célom, hogy ne haljon velem a nevem…”

Miről szól ez az epizód: „Az a célom, hogy ne haljon velem a nevem…”?

Lukács István festőművész és grafikus a Veszprém 2030 podcast vendége. Gyermekkora óta rajzol, és bár állami gondozásban nőtt fel, jelenleg a Magyar Máltai Szeretetszolgálat befogadás házának lakója. Új kiállítása nyílik a veszprémi érseki főiskolán, ahol 50 művét mutatja be. A… Az epizód a Veszprém 2030 című magyar podcast egyik adása, megjelenés: 2025. 05. 02..

Kik szerepelnek vagy kiket említenek ebben az epizódban: „Az a célom, hogy ne haljon velem a nevem…”?

Az epizódban a következő nevek szerepelnek vagy hangzanak el: Gellért Gábor.

Milyen témákat érint ez az epizód: „Az a célom, hogy ne haljon velem a nevem…”?

Fő témái: művészet, kiállítás, veszprém.

Mikor jelent meg és milyen hosszú ez az epizód: „Az a célom, hogy ne haljon velem a nevem…”?

Megjelenés: 2025. 05. 02.. Hossz: 32 perc. Az epizód a Podiverzumon hallgatható meg: https://podiverzum.hu/podcast/veszprem-2030/az-a-celom-hogy-ne-haljon-velem-a-nevem-f10f3d1b

Több epizód a Veszprém 2030-ből

  • Ez egy fontos podcast
  • Élő, fejlődő várost szeretnék!

    A Veszprém 2030 podcast epizódban Porga Gyula polgármesterrel az önkormányzatokat érintő nehéz őszi időszakról, az adóbevételek csökkenéséről és a feladatok változatlanságáról bes…

  • Japán fesztivál a Dubniczay-palotában!

    A Veszprém 2030 podcast epizódban a Kyösö japán fesztivált mutatják be, amely augusztus 29-én lesz a Dubniczay-palotában. A fesztivál célja a közös alkotás és rezonálás japánok és…

  • Újra Filmpiknik Veszprémben

    A Veszprém 2030 podcast epizódban Kolozsi László főszervezővel beszélget a Veszprémben és Balatonfüreden megrendezett Filmpiknikről. A rendezvény az első éveihez hasonlóan „vissza…

  • 30 éves az új Művészetek Háza

    A Veszprém 2030 podcast ezen epizódja az új Művészetek Háza 30. évfordulóját ünnepli. A születésnapi beszélgetésen részt vesz Grászli Bernadett igazgató, Fenyvesi Ferenc alapító i…

  • Az ember, aki megríkatja a topmenedzsereket

    Szekeres Dávid, a korábbi Méz rádió műsorvezetője északifény túravezetőként dolgozik Finnországban. Egy évvel ezelőtti beszélgetésük folytatásaként Dávid mesél új feladatairól: vá…

  • A reformátusok szívélyes vendéglátásra készülnek

    A Veszprém 2030 podcast adása a Dunántúli Református Egyházi Napok fesztiválról szól, melyet Veszprémben rendeznek meg. A beszélgetés Steinbach József református püspökkel zajlik,…

  • A művészet csodás, ha eléri a célját

    A Veszprém 2030 podcast epizódja a Művészetek Háza és a Befogadás Háza együttműködését mutatja be. A Múzeumok éjszakáján megnyílt "A menü: Élet/Recept" kiállításon a Befogadás Ház…

  • Könyv született a bántalmazó kultúráról

    Komáromi Sándor, a Pannon Egyetem mesteroktatója és mentálhigiénés szakember a Veszprém 2030 podcast vendége volt, ahol a közelmúltban megjelent, a bántalmazó kultúráról szóló kön…

  • Jó borok, jó zene, finom borkorcsolyák egy csodálatos téren

    A Veszprém 2030 podcast vendége Zsandár Tamás fesztiváligazgató, aki a Rozé, Rizling, Jazz Fesztiválról mesél. A korábban bor-napokként indult rendezvény mára önálló fesztivállá n…

Hasonló epizódok más magyar podcastokból