Igaz történetek

#71 Milyennek látod magad? – Bendefy Márta

· PT25M13S

Összefoglaló

Ebben az epizódban Bendefy Márta arról elmélkedik, mennyire tér el a mások által róla alkotott kép az önmagáról alkotott képtől. Megvizsgálja, hogyan befolyásolják a megjegyzések, dicséretek és kritikák az önészlelést.

Röviden

Műsor
Igaz történetek
Megjelenés
2024. 04. 23.
Hossz
25 perc
Szereplők, említett nevek
Bendefy Márta
Témák
önészlelés, önkép, kritikák, megjegyzések, dicséretek
Átirat
Az epizód beszélt szövege alapján indexelve

Ebben az epizódban

Ez itt az Igaz történetek podcast.

Én Heller Gábor vagyok. ♬ ♬ Előfordult már, hogy meglepődtél azon, hogy mások hogy látnak téged?

Egy elejtett megjegyzésből, egy dicséretből vagy éppen kritikából ráeszmélsz, de hát te nem ilyennek ismered magad!

Így van ez egy olyan a megszokottól eltérő tulajdonsággal, amit te legszívesebben elrejtenél, megszabadulnál tőle, míg másoknak fel sem tűnik, mert így ismertek meg, így szeretnek.

Bendefy Márta mesél. 1982-ben vegyész üzemmérnöki diplomával a múzeumi területen sikerült elhelyezkednem.

Ez volt a szívem vágya 16 éves korom óta, hogy restaurátor legyek.

Méghozzá olyan restaurátor, aki a műtárgyak vizsgálatával is foglalkozik.

Aki nemcsak ügyesen kapirgál, hanem egy kicsit kutathat is.

Sikerült Budapesten az akkori Központi Múzeumi Igazgatóságnál elhelyezkednem, a restaurátor osztályon.

Az én szakterületem az a bőr restaurálás, bőr-anyagtan, anyagvizsgálatok, ezekhez kapcsolódó dolgok voltak.

Ezen túl még részt kellett vennem az iparművészeti restaurátorok képzésében is.

Előadásokat tartottam, gyakorlatokat tartottam. 1990-ben, 36 évesen, egy csodálatos, szinte hihetetlen dolog történt velem, részt vehettem Rómában egy négy hónapos nemzetközi tanfolyamon, egy nemzetközi restaurálási és restaurátor kutatási intézmény szervezte ott Rómában.

Ennek a nyelve angol volt, a világ minden részéből lehetett rá jelentkezni.

A mi csoportunkban nyolcan voltunk, ezek közül volt, aki Brazíliából jött, volt, aki az Egyesült Államokból, volt egyiptomi társunk, indiai, Malájziából is jött egy nagyon kedves ifjú hölgy.

Volt még egy spanyol fiú, német kolléganő, és voltam én Magyarországról.

A tanfolyam helyszíne az egy külön ajándék volt, mert Rómának a Trastevere nevű kerületében zajlott.

Ez a Trastevere egy egészen fantasztikus hely.

Ha most visszagondolok, most is beleborzongok, hogy mennyi gyönyörűséget, mennyi érdekességet lehetett ott látni.

Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy felkértek arra, hogy mivel ott korábban nem volt bőr-anyagtan és bőr restaurálás tantárgy oktatása, hogy vállaljam el, hogy egy hétig a csoporttársaimnak én tartom az elméleti órákat is és a gyakorlatokat is.

Ettől a felkéréstől nagyon megijedtem.

Féltem, mert az angol tudásom még akkor nem volt igazán tökéletes.

A beszédkészségem is azért hagyott sok kívánnivalót maga után.

A tanfolyam szerkezete egyébként úgy épült fel, hogy minden héten egy-egy témakörrel foglalkoztunk.

Ezekhez a témakörökhöz külföldi országokból is meg Olaszországból is hívták a lehető legjobb szakembereket, és velük dolgoztunk ilyenkor egy-egy egy hétig.

Péntekenként volt mindig egy vizsgadolgozat, amit meg kellett írnunk annak a hétnek az anyagából.

Az első téma az rögtön a műemlékvédelem volt, amihez Rómánál jobb helyet egyszerűen nem lehet elképzelni.

Csodálatos előadásokat hallhattunk, és utána az igazi nagy élvezet az volt, hogy délutánonként térdig lejártuk a lábunkat a római kori műemlékektől, azoknak az anyagáról, ezeknek a károsodásáról beszélt a fantasztikus tanárunk, és utána haladtunk tovább a csodálatos középkori bazilikák, altemplomok, és a legkülönbözőbb helyek áttekintésével.

Bekerültünk olyan titkos helyekre, is, ahová a turisták nem jutnak be.

És végül azért a barokk, és hát a kortárs építészetről is szó esett.

Ezen túl voltak olyan alap tantárgyak, amikre ma már tudjuk, hogy alapvető szüksége van azoknak, akik restaurátorok, vagy a restaurálás, a műtárgyvédelem területén dolgoznak, akár oktatóként, akár főnökként, csoportvezetőként, tudniuk kell, hogy a vele dolgozó többi ember jól végzi-e a dolgát, megfelelő felkészültséggel dolgozik-e.

Ezek között ott szerepelt a kémia, a fizika, a különböző műszeres anyagvizsgálati lehetőségek, és azok az alapanyagok, amikből készülhettek a műtárgyak.

Ennek a tanfolyamnak a programjában szerepelt ezek között a textil, a papír, a fa mint szerves anyagok, de szerepelt a kerámia, üveg, fém.

Ebbe a csokorba kellett nekem beilleszteni a bőrös hetemet.

Szerencsére még mielőtt Rómába utaztam, már megtudtam, hogy engem várnak ott erre a feladatra.

Volt időm felkészülni elméletben is és illusztrációs anyagokkal is a majdan megtartandó előadásomra.

Az én témám, a bőr műtárgyaknak az anyaga, a bőrnek a felépítése, a károsodása, az elváltozásai, a külső hatások, amik ezeket előidézhetik, és a restaurálásoknak a lehetőségei és a korlátai is.

Ez azt jelentette a gyakorlatban, hogy minden nap délelőtt 9 órától 12-ig elméleti órákat tartottam, és délután jött a gyakorlat, amihez ki kellett találnom, hogy... segítettek abban, hogy egy-egy műtárgyat is kaptunk kölcsön erre a gyakorlatra, hogy azokat ott szigorú biztonsági körülmények között megvizsgálhattuk mikroszkóppal, azonosíthattuk az állatfajt például, megnézhettük, hogy milyen cserzéssel készülhetett az a bizonyos bőr, és számos más lehetőséget is megpróbáltunk kihasználni arra, hogy minél többet tanuljanak, minél több mindent megismerjenek erről a területről.

Olyan tárgyakat vizsgáltunk, amik ugyan nem voltak nagyon nagy értékűek, régebbiek voltak, de nem volt arra lehetőség, hogy múzeumokból kölcsönözzünk valódi, nagyon régi műtárgyakat.

Olyan tárgyakat vizsgáltunk, amiknek egy részét én magam vásároltam, a trasteverei bolhapiacon, ahol mindent lehetett kapni.

Hát 19. századi kisebb pénztárcát, 20. század elején, 20-as években készült bőrkötésű könyvet.

A témák között szerepelt egy nagyon különleges tantárgy, amire nagyon vártunk már.

Mi megkaptuk az elején az egész négy hónapra a témáknak a beosztását.

Ennek az volt a címe: Előadási készségek.

Azért is reménykedtem, hogy ez nekem majd segíteni fog, mert jóval az előtt volt, hogy az én előadásomra, az én hetemre sor kerülhetett volna.

Ő az Egyesült Királyságból érkezett, a keresztneve John volt.

John rendkívüli felkészültséggel és nagyon nagy tapasztalattal mutatta be nekünk, először is saját magán, hogy mik azok az alapvető hibák, buktatók, amikbe a legtöbb előadó, akár oktatóként, akár konferencia előadóként bele szokott csúszni.

Hát jókat kacagtunk persze rajta, de amikor megtudtuk, hogy nekünk is elő kell adnunk magunkat, akkor azért kicsit megszeppentünk.

Az első feladat az volt, hogy egy megadott témát dolgozzunk fel, vagy mutassunk be előadásként, 5 percben.

Ehhez készítenünk kellett átlátszó fóliából kis illusztrációs anyagot, és azzal kellett élénkítenünk az előadást.

Ennek a témáját ő meg is adta.

Itt az volt a feladat, hogy a műemlékek környezettel szemben és az időjárással szemben mi a védelmét hogy tudnánk elképzelni, hogy tudnánk a lehető leghatékonyabban megtervezni.

Nagyon izgultam, én harmadikként kerültem sorra.

Addigra már azért láttam, hogy mik azok a külső technikai dolgok, amikkel meg lehet akadályozni, hogy például akinek szemüvege van az ne örökösen azt igazgassa, hogy ne csörgessük az aprópénzt a zsebünkben, és ne nézzünk a mennyezetre meg a padlóra egyfolytában.

Úgyhogy ezekre nagyon figyeltem.

A csoportból mindenki öt percet kapott, én voltam a harmadik, és a felkészülés és a várakozás alatt rádöbbentem, hogy nagyon idegessé váltam, mert előjött bennem egy régi beszéd problémám.

Az egyik a hadarás, a másik pedig az ennek következtében gyakran előbukkanó dadogás.

Miután mindenki elmondta a maga kis 5 perces előadását, szünetünk volt, ahol persze megbeszéltük, hogy ki mit hibázott egymás közt is.

A délutáni programnak a legfőbb része az volt, hogy visszahallgathattuk ezeket a felvételeket, és az oktató el is mondta.

Nagyon tapintatos volt, nagyon megértő volt, de azért bizony kritikusan kiemelt minden olyan apróságot, amit egyrészt ő menetközben feljegyzett magának a látványról, és amit egyébként is hallhattunk ezeken a felvételeken.

Amikor a saját előadásomat hallottam vissza, alapvetően meg voltam vele elégedve, és miközben beszéltem, akkor is jól éreztem magam, bár nagyon izgultam.

Egy dolog zavart, hogy nagyon-nagyon siettem, nagyon gyorsan beszéltem, nagyon hadartam, és emiatt egy-egy helyen voltak is megakadások.

Akkor elhatároztam, hogy erre a következő alkalommal jobban fogok figyelni.

A következő feladat az volt, hogy egy 15 perces előadást készítsünk, mondjunk el, mutassunk be, aminek a témáját nem adta meg John előre, hanem azt is ránk bízta.

Így ez egy kicsit dupla feladat volt, duplán nehéz feladat volt, és azt is elárulta már előre, hogy itt nemcsak hangfelvétel készül, hanem videófelvétel is.

Hallani és látni is fogjuk magunkat, ami még ijesztőbb volt, mint az előző feladat.

Különösen nekem, akinek az előbb említett problémáim azért megvoltak.

Én úgy emlékszem, hogy akkor egy ilyen általános témát választottam, a műtárgyak múzeumi raktározásánál mi az, ami a károsodást elősegítheti, mire kell nagyon vigyázni, milyen típusú anyagokat hogy raktározunk és így tovább.

Megengedte, hogy olvassuk a szöveget, de azért azt javasolta, hogy jobb lenne, hogy a szöveget inkább csak segédletnek használjuk, bele pillanthassunk, ha esetleg elveszítjük a fonalat.

Mindannyian rettegtünk, de hát persze azért élveztük is.

Az én előadásom megint a harmadik volt.

Amikor utólag visszanézhettem és visszahallgathattam, teljesen összeomlottam.

Azt éreztem, hogy ha nekem ilyen előadást kellene hallgatni és nézni, akkor kimennék a teremből.

Nem a tartalma miatt, azzal meg voltam elégedve, de a folyamatos görcsös dadogás, a megakadásoknak a sorozata.

Az, hogy ennek következtében az arcom egészen eltorzult, mert annyira igyekeztem odafigyelni és ellenőrizni a beszédemet.

A kedves csoporttársaim nagyon megértőek voltak.

Ők tudták már, hogy nekem van ilyen problémám, egyáltalán nem tettek erre megjegyzést.

John sem emelte ott ki a nyilvános megbeszélésen.

Kisebb dolgokat mondott, hogy kicsit hogyha rövidebbre veszem, akkor belefértem volna az időbe, de kérte, hogy utána várjak egy kicsit majd rá a szünetben, szeretne velem négy szemközt is egy pár apróságot megbeszélni.

És akkor azért szó került erről.

Megkérdezte, hogy ez miért van?

Hát mondtam, hogy ez nekem sajnos gyerekkorom óta egy visszatérő probléma, amit mostanra, mondtam akkor, már megtanultam nagyjából kezelni.

Ez a beszélgetés Johnnal és a saját benyomásaim a saját előadásomról visszahoztak régi emlékeket.

A család elbeszéléséből úgy hallottam, hogy nagyjából olyan négyéves korom körül hirtelen, minden előzetes ok nélkül, vagy legalábbis nem tudtunk arról, hogy volt-e ennek oka, egyszer csak elkezdtem dadogni.

Nagyon nehezen tudtam kimondani a szavakat, különösen azokat, amiket, ezt ma már tudom, hogy mik azok a hangzók, különösen a mássalhangzók, amikkel nehéz szót kezdeni, például a "k", néha az "m", mint a kifli, vagy a torlódó mássalhangzó például az, hogy állampolgárság.

Mondjuk ezt gyerekkoromban nem használtam természetesen.

Rettenetesen megszenvedtem azzal, hogy hangosan kellett olvasni.

Ez egyébként könnyűnek tűnő "ló" szó maga volt a pokol.

Úgy éreztem, hogy a nyelvem végletesen a szájpadlásomra ragad, és nem jön ki a levegő, amivel a hangot képezhetném, és görcsös sírásba fulladt minden próbálkozásom.

A drága nagymamám, aki segített nekem a tanulásban, nagy türelemmel kivárta amíg a sírás elmúlik, és újra nekifutottunk, és újra nekifutottunk.

Ott Rómában, az előadásom után a Johnnal folytatott beszélgetés nagyon jóleső volt.

Nagyon kedves és megértő volt, és adott is tanácsokat, hogy tudnám ezt egy kicsit csökkenteni, vegyek nagyobb levegőket és így tovább, De mire hazaértem, addigra a teljes kétségbeesés úrrá lett rajtam.

Magyarországon a hallgatóim is nagyon kedvesek voltak, és egyikük sem mondott soha olyat, hogy zavarja őt a beszédmódom, de ennek ellenére én ott Rómában meg voltam győződve arról, hogy ez így nem mehet tovább.

Én nem tudom elfogadni többet magamat, ha nem tudok változtatni ezen a beszéden, ezen a beszéd problémán.

Az estét és az éjszakát végigsírtam, szó szerint.

Szerencsére nem volt otthon a másik lakótárs.

Ez az élmény valahogy az elkeseredésen túl erőt is adott nekem arra, hogy itt nincs mese, valamit tennem kell!

Nem elég, hogy gyerekkoromban a szüleim elvittek logopédushoz.

Megpróbáltak segíteni a dadogásomon.

Akkor ez sikertelen volt, de később már úgy elfogadták a gyerekek is, az osztálytársaim is, a tanárok is, hogy hogy beszélek.

Ez mondhatni részévé vált a személyiségemnek, és néha kaptam gúnyolódást, de nem volt ez mindennapos.

A legfőbb rettegésem az volt, hogy fogok majd beszélni a saját hetemen?

Azon a héten, ahol minden, az egész anyag rám van bízva, az én kezemben van, hogy mennyit beszélek, mit beszélek, és hogy beszélek.

Megpróbáltam egyrészt az angol nyelvben még többet előrehaladni, megpróbáltam a szókincsemet növelni, azokat a szavakat, amiket bár előre tudtam, hogy használni fogok, gyakorolni otthon hangosan, kimondani, gyorsabban, lassabban, és ezzel egy kicsit technikailag reméltem, hogy valami előre jut majd.

Sajnos azért én ott belül magamat hallgatva tudtam, hogy ez nem tökéletes.

Nem éreztem magam felmentve az alól a fogadalmam alól, hogy bizony ahogy hazaérek Magyarországra, újra elkezdem keresni, hogy ki lehetne az a logopédus, aki megtalálná a speciálisan hozzám alkalmazható terápiát.

A saját hetemhez tartozó előadásokat és gyakorlatokat megtartottam.

Itt nagyon próbáltam alkalmazni azokat a technikákat, amikre John hívta fel a figyelmemet, hogy kicsit lassabban beszéljek, egy kicsit jobban artikuláljak, és ezek azért segítettek is.

E mellett az angolban is, törekedtem arra, hogy a lehető legjobban felkészüljek.

Kaptam még egy pozitív visszajelzést.

Gabriella Krist, aki egy osztrák hölgy, de abban az időszakban Rómában dolgozott az Ikromnak, beült az előadásomra végig, meghallgatta, mert hogy korábban csak hallott arról, hogy én mivel foglalkozom, nem volt még alkalma személyesen hallani azt, hogy hogy adok elő.

És ő utána bejött a szünetben, mondta, hogy nagyon meg volt ezzel elégedve, nagyon érdekes és jó volt az előadás.

És hogy vállalnám-e, hogyha lesz később ilyen tanfolyam, akkor azokon, immár nem hallgatóként, hanem meghívott…

Említett entitások

Témák

Személyek

Hallgasd meg

Gyakori kérdések erről az epizódról: „#71 Milyennek látod magad? – Bendefy Márta”

Miről szól ez az epizód: „#71 Milyennek látod magad? – Bendefy Márta”?

Ebben az epizódban Bendefy Márta arról elmélkedik, mennyire tér el a mások által róla alkotott kép az önmagáról alkotott képtől. Megvizsgálja, hogyan befolyásolják a megjegyzések, dicséretek és kritikák az önészlelést. Az epizód a Igaz történetek című magyar podcast egyik adása, megjelenés: 2024. 04. 23..

Kik szerepelnek vagy kiket említenek ebben az epizódban: „#71 Milyennek látod magad? – Bendefy Márta”?

Az epizódban a következő nevek szerepelnek vagy hangzanak el: Bendefy Márta.

Milyen témákat érint ez az epizód: „#71 Milyennek látod magad? – Bendefy Márta”?

Fő témái: önészlelés, önkép, kritikák, megjegyzések, dicséretek.

Mikor jelent meg és milyen hosszú ez az epizód: „#71 Milyennek látod magad? – Bendefy Márta”?

Megjelenés: 2024. 04. 23.. Hossz: 25 perc. Az epizód a Podiverzumon hallgatható meg: https://podiverzum.hu/podcast/igaz-tortenetek/71-milyennek-latod-magad-bendefy-marta-erhup662

Több epizód a Igaz történetek-ből

  • #139 Anya csak egy van – Szilágyi László

    Szilágyi László az anya elvesztése utáni gyászról, az élet egy szakaszának lezárulásáról és a veszteségből való tanulásról beszél. Elgondolkodik azon, van-e hozadéka egy pótolhata…

  • #138 Egy nagyon kemény pálya – Király Linda

    Király Linda énekesnő felidézi, hogyan szerződtette le fiatalon egy nagy hanglemezcég, és milyen emlékei fűződnek példaképével, Whitney Houstonnal való rövid találkozásához. A bes…

  • #137 Tanárnő kérem! – Galambos Rita

    Galambos Rita egy fiatal pedagógus, aki szembesül azzal, hogy egy diákja nem akar hazamenni a tanítás után, ami miatt túllép a munkaköri kötelességein.

  • #136 Talált pénz – Janata Kriszta

    Janata Kriszta a felnőttkori személyiségfejlődését meghatározó élményekről és példákról beszél.

  • #135 Rettegés a színpadon – Varga Kata

    Varga Kata színésznő a színpadon való lefagyás élményéről és az ebből szerzett tapasztalatokról beszél az epizódban. Megosztja, hogyan kezelte a helyzetet és hogyan nyert biztonsá…

  • #134 Halálközeli – Dobronay László

    Dobronay László egy súlyos baleset történetét meséli el, és azt, hogyan változtatta meg ez az életszemléletét és az emberekhez fűződő viszonyát.

  • #133 A szeretet marad – Babarczy Eszter

    Babarczy Eszter egy budapesti nő, aki hirdetést adott fel, hogy vidéki gyerekeket fogadna otthonában. A kezdeményezés nem csak a gyerekeknek hozott örömet, hanem Eszter számára is…

  • #132 Minden élet számít – Zimits Andrea

    Zimits Andrea megosztja történetét egy rovarral való különleges kapcsolatáról, rávilágítva arra, hogy az emberek nem csak háziállatokkal alakíthatnak ki mély érzelmi kötelékeket.

  • #131 Édes Zazzi – Dr. Erdős Melinda

    Dr. Erdős Melinda, egy nyugdíjas orvosnő és bölcsész végzettségű barátnője elhatározzák, új vállalkozásba fognak, ami eltér eddigi életútjuktól és végzettségüktől. Vállalkozásuk n…

  • #130 Szabályszegők – Futó Péter

    A stressz és a vizsgadrukk témaköre kerül szóba egy egyetemi vizsga példáján keresztül, ahol Futó Péter esete illusztrálja, mi történik, amikor valaki úgy ugrik neki egy számonkér…

Hasonló epizódok más magyar podcastokból