reményhal

RH3 halál és születés, rituálék vs magány

· PT58M40S

Összefoglaló

A magyar podcast, a Reményhal ezen epizódja a modern társadalom rituálék és közösségi szertartások (gyász, születés, veszteség feldolgozása) hiányát tárgyalja. A beszélgetés azt vizsgálja, hogyan lehetne ezeket a rítusokat újraéleszteni, hogy a közösség erejével segítsük egymást…

Röviden

Műsor
reményhal
Megjelenés
2025. 12. 19.
Hossz
59 perc
Témák
gyász, születés, veszteségfeldolgozás, rituálék, közösség
Átirat
Az epizód beszélt szövege alapján indexelve

Ebben az epizódban

Elkezdtük. >> Itt vagyunk. [zene] [zene] >> Kellene egy frappáns.

Beköszönöm. [zene] Üdvözöljük kedves hallgatóinkat.

Ez itt a Reményhal podcast. >> Mit mondtunk?

Mi volt a mai jelszó, hogy elhagytuk a >> kispályát?

Elhagytuk a kis pályán, >> de azért mondd be, hogyha elkezdődött az adás. >> Sziasztok kedves Remény hallgatók.

Elkezdődött az adás. >> Szevasztok! >> Sziasztok! >> Üdvözlök mindenkit a Vadonatúj stúdiónkban, a Fabrik kávézóban vagyunk. >> Je! >> Rettentő menő.

Nagyon jól néz ki. >> Itt vagyunk a workshopteremben. >> Próbálunk nem megfagyni. >> Lehetőleg nem fogunk megfagyni, de eddig minden nagyon király.

És most már annyira menőn nézünk ki, mert ilyen fejhallgatók is vannak a fejünkön, és cereóbaan hallom saját magamat.

Már csak egy ugrás, hogy kamerák is legyenek.

És azt egy taknyózsebken. [nevetés] Meg >> elhajtuk a kispályát. >> Megakadt a szemem rajta.

Szóval egyelőre nem lesz kamera, amíg ilyen a >> a társaság.

Igen. >> Szerintem hogyha lesz, mert akkor majd így elrakjuk a taknyos zsebkendőt.

Meséljetek, ki hogy érkezett ide?

Érját adom neked >> minden rózsaszín unikornik lépdelnek a felhőkön teljes deluluban. >> Hm. >> Most hazudjunk nem >> hazudjunk, nem, én igazat nem mondok.

Én úgy jöttem ide, hogy érzelmileg nagyon, nagyon, nagyon ki vagyok merülve.

És hogy a amikor itt kávéztunk, cigiztünk, nem cigiztünk a kávézó előtt, a felvétel előtt, és akkor így sohajtoztunk hangosan a Rékával, meg [ __ ] anyáztunk, mondom, így kell igazi reményről szóló podcast előtt beszélgetni.

Mi vagyunk a megfelelő emberek arra, hogy a reményről készítsünk egy podcast sorozatot.

Igen, de szerintem ez tök jó, mert hogy ugye amit így én írtam így a felvezető hírlevélben is, meg a nyitvatartáson megjelent első ilyen beharozó beszélgetésben, vagy nem is beszélgetés, mert csak én beszélek benne.

Szóval, hogy az szerintem egy ilyen felvállalt missziónk, hogy így nem kerülgetjük itt a forrókását, meg nem állítunk magunkról olyat, ami egyébként nem igaz.

Tehát, hogy őszintén vagyunk jelen szerintem egy ilyen helyzetben is.

És figyelj, ha már így behoztad, én is nagyon nehéz heteken vagyok túl.

Most örülök, hogy végre itt vagyok egy ilyen csodálatos környezetben, csodálatos emberekkel, nem pizsamában végre. >> Igen.

És én is ezt mondtam, hogy oké, hogy mindenki így nagyon alacsony energiaszinttel érkezett meg, meg ilyen nehéz időszakból lépett be ide, de pont azért vagyunk itt, hogy adjunk egymásnak és a hallgatóinknak egy kis reményt.

Úgyhogy >> fölhúzzuk egymást és magunkat ezáltal.

Réka fogja vezetni ezt a műsort, ugye? >> De elveszi tőlem a szót. >> Nem csak azért, mert hogy van valami mens planing. >> Nem, nem, nem, hanem pont, hogy kérdeztétek, hogy vagyok, és az van, hogy van valami, ami nagyon foglalkoztat azzal kapcsolatosan, ami ami iszonyatosan lemerített a héten érzelmileg, és az baromira nem kapcsolódik a mai adás témájában, de úgy nagyon kikívánkozik belőlem. >> Na mesélj.

Az van, hogy lehet ezt így közhelyként is mondani, de azért igaz, hogy én én úgy érzem, hogy baromira hiányoznak a a hétköznapjaimból a nem is tudom, hogy a ceremónia-e a jó szó, vagy hogy ezek a ezek a rituálék. >> Ühüm. hogy például amikor valakinek nehézsége van, vagy mondjuk veszteség éri, hogy ennek azért régen mondjuk akár egy gyászfolyamatnak így megvolt egy nagyon jó forgató, nagyon jó forgatókönyve, egy nagyon meghatározott forgatókönyve, amibe akárhonnan nézed vallástól függetlenül mindig benne van az, hogy amikor az embert veszteség éri, akkor a közössége együtt van ott vele, és akár egész éjszakát együtt töltenek.

Igen. >> És hogy most meg ez olyan szinten [ __ ] nem látom, hogy volna, és nem elég, hogy valakit mondjuk veszteségér, vagy egy ilyen óriási érzelmi megterhelés, hanem még mintogyha az lenne az elveres, hogy hát [ __ ] meg, old meg egyedül, de hogyha lehet, akkor minél hamarabb azért legyél munkaképes, meg legyél benne úgy a hétköznapokban, ahogy kell, és csinálj úgy mindent, mintogyha minden [ __ ] lenne.

Ashboomerselfie # nem tudom mi a [ __ ] már.

Bocsánat, azért káromkodok, mert érzemre kimerült vagyok.

Meg, hogy ez a téma nagyon nagyon közel került most hozzám a héten, hogy hol vannak ezek a ezek a ezek a régen hagyományos szertartásaink rituáléja rituálé.

Hol vannak ezek? >> Hát figyelj, szerintem nagyon nehéz ez így most kezdésnek, és de csak azért csatlakozok rá, mert gyakorlatilag megfogalmaztad az én élményemet most az elmúlt hetekből.

Én is benne vagyok egy olyan helyzetben, amivel most így akárhogy is nézzük, mégis csak egy egy veszteség, aminek még így nincsen vége, és nem tudjuk, hogy hol van a vége, ahol egyébként én én föl is vállaltam mindenfelé ezt az állapotot, ami most van.

Tehát így munkahelyemen is föltettem a kezemet, és mondtam, hogy most így nagyon nehéz érzelmi és fizikai helyzetben vagyunk benne.

Segítségre van szükségem, hogy ne sérüljön az élmény, ügyfélmény, hogy ugyanúgy a projektek menjenek.

És igazából senki nem segített, hanem mintogyha és ez most így nem a munkahelyem ellen szól, hanem csak ez a jelenség, amit te is mondasz, hogy oké, hogy ezt így kirakjuk és elmondjuk, de közben még nem áll le >> Igen. semmi, hanem hanem hanem ugyanúgy pörögnek tovább a a az események, ugyanúgy megfogalmaznak megfogalmazódnak felém elvárások, igények, hogy hogy legyek jelen.

És nagyon nehéz megélni azt egyébként ebben az elmúlt három-négy hétben, hogy hogy sehova nem jutok el, mindent le kell mondanom, mindenhol mentegetőznöm kell, hogy megint nem, megint nem érek oda, nem tudok elszakadni, itthon kell maradnom, bla bla bla bla bla.

És és ezzel párhuzamosan megjelent bennem egy olyan érzés is, ami szerintem rettentő káros.

És nem tudom, hogy illetve szerintem tudom, hogy ez így miből fakad, hogy nem is nagyon merem mondani azt, hogy hogy miben vagyok, mert nem akarok ezzel terhelni másokat. >> De hogy ez milyen már nem, hogy te vagy megterhelve, és akkor te neked kell vigyázni arra, hogy nehogy valakinek az editált Instagram kompatibilis, szépnek gondolt életébe belerondítsál, >> hogy ez milyen extra teher pont azon az emberen, aki szuper szét van terhelve.

Igen, mert mert én kaptam erre.

Nekem voltak olyan idézőjelben barátaim, akikkel ma már nyilván nem vagyok ilyen kapcsolatban, akik így nem resteltek többször is megfogalmazni felé azt ilyen helyzetekben, vagy bármikor, amikor mondjuk nehéz helyzetben voltam, vagy segíteni akartam valakinek, hogy hogy én hogy én ne terheljem ezzel őt, vagy ez így túl sok, ő ezt már így nem tudja elviselni, vagy ez nem az ő problémája, és nem akar ezzel foglalkozni és >> és Aha.

Basszus, >> de >> egyébként én nagyon szerencsés vagyok ilyen helyzetből, mert engem az utóbbi években rengeteg veszteségelmény ért, nagyon sokat gyászoltam, nagyon kemény gyászfolyamatokban voltam benne, és az egyetlen dolog, ami megmentett engem ezekben a helyzetekben, az a körülöttem lévő közösség volt.

És azt hiszem, hogy egyébként ehhez annak is köze van, hogy az emberek mennyire találkoztak már ezzel az élménnyel, és mennyire tudják ezt >> normalizálva kezelni, azt hiszem, mert hogyha nekem valaki azt mondja, hogy most nincs jól, mert elveszített valakit, vagy vagy egy közeli hozzátartozója nagyon beteg, vagy valami tényleg nagyon megrázon megy keresztül, akkor annyira tudok vele rezonálni és empatizálni, >> és és első körben mindig azt kérdezem meg, hogy jó, és akkor most mire van szükséget pontosan, mert hogy minden gyászfolyamat tök másképp néz ki mindenkinél, mindenki tök másképp reagál.

Nekem arra volt szükségem, és ezt nem mondtam ki, és hál istennek, hál istennek, hogy a családom meg a barátaim ezt így tudták kezelni, hogy ők ismernek már annyira, hogy nem mondtam ki, hogy basszus, legyetek már itt, mert nem szeretek segítséget kérni másoktól, de hogy ők ezt így átlátták és akkor is rányitották az ajtót, hogyha én azt háromszorosan bezártam.

Úgyhogy ezért nagyon hálás vagyok.

A gyász és a fájdalom az talán az egyik, hát nem, szerintem ez a legmegterhelőbb emberi érzelem, amit tudunk hordozni magunkban és átélni.

És amit mondtál András, rendkívül fontos, hogy másokkal tudjunk ebben osztozni.

Különben el lehet benne teljesen veszni és fel lehet őrlődni benne. >> És én egyáltalán nem gondolom azt, hogy aki éppen benne van egy ilyen gyászban, vagy egy veszteségben, ő azt várja, hogy te megoldjad az ő problémáit.

Persze, >> hanem csak az, hogy lehet, hogy csöndbe ott ülni vele egy szobába, nem is biztos, hogy mellette, de hogy valaki ott van, hogy valaki osztozik ebben. >> Igen. >> És Igen.

És amikor nekem is mondjuk ez én vagyok azon az oldalon, a aki mondjuk szeretne mondjuk támogatást adni, én se nem tudom mit csináljak, csak ott akarok lenni.

És tudom, hogy nehéz ott lenni, de valahogy olyan, mintogyha ha ezzel, hogyha többen vagyunk, ezt a fajta nehéz nehézkedést vagy nehézséget, mintogyha így szétosztanánk, hogy nem egyedül kell valakinek fölemelnie.

És a másik, amit meg mondtad, hogy a munkahely meg ez a ez a produktivitás, hajszolás, hogy így, hogy így [ __ ] meg, nem robotok vagyunk, érted?

Hát most azért normálisan, hogyha valakinek tényleg egy vesztesége van, van egy gyász év, egy egész év normálisan régen ott volt arra, hogy te elgyászoljan, hogy elvesztettél valakit.

Hogyan gondoljuk azt, hogy másnap már ugyanazt az emailt, ugyanazt a prezentációt, ugyanazt a produktivitási szintet lenyomjad, miközben belül [ __ ] meg szét vagy hullva darabokra, érted?

És ez ez megint tök jó, hogy megfogalmazod, mert ez a produktivitás, vagy ez az igény arra, hogy hogy produktívan, nem tudom, ugyanúgy legyen akár nyitvatartás podcast epizód, vagy hírlevél, vagy vagy a gyerekeknek mit tudom én, minőségi vacsora, vagy nem tudom, tehát hogy nagyon sokféleképpen jelentkezhet.

Ez így valahogy így egy ilyen belső kényszer is volt rajtam, meg most is az így az elmúlt hetekben, hogy hogy most vajon mennyire oké ezt fölvállalni, és tudjátok, szoktunk erről beszélgetni, hogy mennyire más mondjuk egy nyitvatartás, vagy egy halottnak a coach podcast, mint mondjuk egy Friederikus, vagy ezek a nagy podcast stúdiók, ahol ahol nem tudom, egy stáb egy csomó mindent le tud venni a a válladról, de hogy én ilyen nem tudom, ez én mindig ilyen egyszemélyes sztorikiban vagyok vagyok benne, és hogy szeretnék ugyanúgy teljesíteni, hogy mondjuk megle meglegyen a rendszeresség akár ezeken a platformokon, hogy legyen két hetenti adás, hogy mondjuk itt lássák a fejemet a baristák a a kávézóan, érted?

Pont mondtam nektek kint, hogy olyan régen nem voltam bent, hogy elfelejtettem, hogy melyik oldalról nyílik a hűtő.

Egyszerűen nem tudtam kivenni egy vizet a hűtőszekrényből.

Aztán kiderült, hogy egy rossz kávézóba ment be az év [nevetés] nem, de hogy és akkor csak így azt érzem, hogy így mindig csak így magyarázkodok, hogy bocs, hogy nem hívtalak vissza, bocs, hogy nem voltam, bocs, hogy nem tudok veled annyit foglalkozni miközben érted >> Igen.

És a amikor van ez a szimbolikus fehér zászló, ugye amikor valaki megadja magát, hogy ugyanilyen szimbolikus, amikor kiraksz egy fekete szalagot >> Ühüm. >> És azt mondod, hogy figyelj, >> hú, az már nem is divat manapság, >> ugye, hogy ez már mi?

Pont ezen gondolkoztam, >> hogy mikor láttál ilyet utoljára, hogy ez egy tök egyértelmű jelzés arra, >> hogy figyelj, meg vagyok rógyva most, érted?

És akkor ott van a közösség, ha ott volna, >> és akkor nem azon kell gondolkoznod, hogy milyen tápanyagdús ételt főzöl a gyerekeidnek, úgy közben telesírod a nem tudom mi valaki más megfőzi azt, amit >> hanem oda odajön a barátod, a nagymamád, a szomszédod, és lerak egy távölgő ételt és azt mondja, hogy izé, érted?

Hát ez biztos benne van megint ebben a jelenségben, nem ez az egész nagy individualizmus, amiről szoktunk beszélni, az elmogányosodás, ami ellen küzdünk.

És csak azt, hogy kimozdultam ma otthonról, és 10 óra óta folyamatosan jól öltözött felnőtt emberekkel beszélgetek, már ez hozott rajtam egy egy olyan érzelmi szintet, érted? vagy vagy na most ezt így bénán mondom, de hogy értitek, tehát hogy már a a reszkéseim egy tök tök más szinten vannak.

Sokkal nem tudom, mintogyha így óráról órára így jönne le rólam az a nyomás. a pusztán azáltal, hogy mondjuk megláttalak titeket, és akkor így így dumálunk, vagy vagy ezt így ki lehet engedni ezeket a gondolatokat egy ilyen biztonságos térbe, mert tudom, hogy nem fogtok mondjuk hülyének nézni, vagy >> vagy nem fog nem fogjátok azt gondolni, hogy na már megint egy rinyál, érted? >> Hm. >> Nem, mert ezeket annyira fontos, annyira fontos ezekről beszélni, és olyan nehéz.

Én most nemrég voltam egy temetésen, és ott is nem ez volt nem ez volt az első temetésményem.

Beültünk [nevetés] beültünk ide, m reményteli helyekről beszélgettünk.

És >> figyelj még ez csak a műsor műsor első felettet még odaérhetünk.

Szóval, hogy nemér voltam egy temetésen, és annyira nehéz volt, és ezt már többször tapasztaltam, hogy tudjátok, vannak ezek a halotti torok, amikor összegyűltök a temetés után, és akkor együtt vagytok, és hogy mindig azt érzem ezekben a helyzetekben, hogy >> marha nehéz az ilyen távoli családdal meg ismerősökkel olyan szinten kapcsolódni, hogy jó, akkor tényleg beszéljük meg, hogy mit jelentett nekünk ez az ember, és tényleg beszéljük át, hogy egyébként itt most mi mit érzünk, mire gondol gondolunk, milyen emlékek jutnak eszünkbe, hanem mindenki nyomja ezt a small talkot, és mindenki, mivel, hogy nem láttuk egymást, nem tudom, x éve, vagy nem tudunk egymásról túl sok mindent, ezért így azzal próbálunk felzárkózni, hogy egyébként neked milyen az életed, és hogy vagy, és milyen ember lett belőled az utóbbi időszakban.

Én nagyon rég voltam ilyen szerencsére, de azért amikor voltam, nekem mindig az volt a benyomásom ezeken a halotti torokon, hogy ez sokkal inkább arról szól, hogy emlékeztesse magát mindenki, aki ott van arra, hogy mi még élünk, mi még zabálunk, nekünk még van jövőnk, nekünk még van, nem…

Említett entitások

Témák

Hallgasd meg

Gyakori kérdések erről az epizódról: „RH3 halál és születés, rituálék vs magány”

Miről szól ez az epizód: „RH3 halál és születés, rituálék vs magány”?

A magyar podcast, a Reményhal ezen epizódja a modern társadalom rituálék és közösségi szertartások (gyász, születés, veszteség feldolgozása) hiányát tárgyalja. A beszélgetés azt vizsgálja, hogyan lehetne ezeket a rítusokat újraéleszteni, hogy a közösség erejével segítsük egymást… Az epizód a reményhal című magyar podcast egyik adása, megjelenés: 2025. 12. 19..

Milyen témákat érint ez az epizód: „RH3 halál és születés, rituálék vs magány”?

Fő témái: gyász, születés, veszteségfeldolgozás, rituálék, közösség.

Mikor jelent meg és milyen hosszú ez az epizód: „RH3 halál és születés, rituálék vs magány”?

Megjelenés: 2025. 12. 19.. Hossz: 59 perc. Az epizód a Podiverzumon hallgatható meg: https://podiverzum.hu/podcast/remenyhal/rh3-halal-es-szuletes-ritualek-vs-magany-be138b4c

Több epizód a reményhal-ből

Hasonló epizódok más magyar podcastokból