Görögkatolikus Metropólia

A kereszt nem súly, hanem szárny – Életút-interjú Keresztes Dénessel | EP. 4

· PT1H23M21S

Összefoglaló

Keresztes Dénes, a nyolcgyermekes papcsalád legkisebb fia és agrármérnök, a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjének kitüntetettje volt a Görögkatolikus Metropólia podcast vendége. Beszélgettek hitről, közösségről, a család fontosságáról, valamint Keresztes Dénes szakmai…

Röviden

Műsor
Görögkatolikus Metropólia
Megjelenés
2026. 06. 26.
Hossz
1 óra 23 perc
Szereplők, említett nevek
Keresztes Dénes, Vándor Ilka, P. Tóth Nóra
Témák
hit, közösség, család, életút-interjú
Átirat
Az epizód beszélt szövege alapján indexelve

Ebben az epizódban

[zene] Egy olyan ember ül ma velem szemben, akinek az életútja pont olyan, mint a jó vetőmag.

Mére gyökerezett a magyar földben, és évtizedek óta hoz gazdagmést.

Nemrégiben a magyar Érdemrend lovag keresztjével tüntették ki, de őt ismerve az embernek az az érzése, hogy a legnagyobb elismerés számára mégsem a csillogó érdemrend, hanem például a Józsa városi templom keresztje, a kéz közössége vagy egy 50 éves osztálytalálkozó kenézlőn.

Egy nyolc nyolc gyermekes papcsalád legkisebb fia, aki agrármérnökként segített templomot építeni és civilként szolgálja a nemzetet. vendégem Keresztes Dénes.

Köszönöm, hogy elfogadtad a meghívásunkat. >> Köszönöm szépen.

Én is örömmel jöttem. >> Dénes, te már keresztesnek születtél, de a család kutkóként indult.

Mennyire volt tudatos ez a népváltoztatása az édesapád részéről? >> Édesapám felvidékről származik. egy Kroó nevű faluban született, ami a mai Szlovákia területén perjestől északra közel a lengyel határhoz található.

Tehát a család onnan származik, és ez volt a családnak az eredeti neve.

De később a trianun utáni években a mai Magyarországra költöztek, és ennek következtében ő már a teológiai tanulmányait itt végezte Magyarországon Esztergomban.

A ott még mint Kutkó Ádám szerepelt.

Ezt évkönyvekből láthattuk, visszamaradt korai iratokból, de a szentelése előtt valószínű, hogy az ottani előljárói kérésére változtatta, magyarosította a nevét keresztesre.

Én úgy gondolom, hogy ez a név nem csak nem csak azért lett keresztes, mert mert ez valamilyen szinten hasonlít.

Nem tudom, a kutkónak van-e bármilyen jelentése is, hogy lefordítható-e.

Nekem nem sikerült jelentését találni, de gondolom a hivatásával összefüggésbe hozta, hogy akkor ő szeretne keresztes Ádámként tovább élni és szolgálni. >> Ez így amúgy rá nyomta úgymond a béét, vagy adott valamiféle hivatástudatot a családnak is ez a fajta névváltoztatás?

Igazából, igazából ez a család erről a névváltoztatásról nem tudott.

Mi beleszülettünk, mert ugye ezt ő még önállóként változtatta meg a nevét, és ugye később később nősült, később születtek a gyermekei.

Tehát nekünk teljesen természetes volt, hogy hogy a családnak a neve az, hogy keresztes.

És nálunk ez semmiféle tudatosságot nem jelentett.

Ehhez alkalmazkodtunk, vagy ezt ezt használtuk.

Igazából igaz, hogy két keresztneve volt.

Ennek is egy érdekes ö oka van.

Abban a faluban, vagy azon a környéken, ahol ő született és felnőtt, ott állítólag az volt a szokás, hogy minden fiú gyermeket Ádámné névre kereszteltek, az első emberre emlékezve Ádámra, és és csak a második nevét választotta a család, hogy mi legyen a második keresztneve.

Tehát én úgy tudom, és ezt úgy hallottam, hogy ezért lett ő Keresztes Ádám Ferenc, mert a család a Ferenc nevet választotta.

Nyilván aztán Magyarországon a hivatalos okiratokban bár szerepel mind a két név, mert mert szerepeltetni kell, de mégis az Ádám van elől, és az általánosan használt és a köztudatban lévő név, az mindig is a keresztes Ádám volt.

És nem az volt, hogy keresztes Ádám néven parókus, Ferenc néven családtag és családapa. két két keresztnév, de ugyanaz az ember, ugyanaz az arc, és ő ugyanúgy tudott beszélni ő mindenkivel akár papként, parókusként, akár civilemberként, akár családapakként, családtagként, ez nála soha nem jelentett semmiféle különbséget.

Bár azt hozzá kell tennem, hogy látva az utólag a 60-70 évvel ezelőtt prédikáció vázlatait, abba nagyon kemény útmutatásokat tudott adni a szószékről.

Tehát igenis megvolt az a kemény határozottsága, ami egy papnak és egy parókusnak kell, de emellett ugyanúgy tudott viselkedni a falubeli emberekkel, mint bármelyikünkkel a családban.

És ezt a ezt a következetességet a családon belül is képviselte.

Tehát családban sem volt engedékenyebb.

Ott is megvolt az alapszint, aminek meg kellett felelni, és megvolt az az erkölcsi szint is, ami amitől ő a szentbeszédeiben soha nem tért el. >> Akkor inkább következetes volt, mint mint szigorú, vagy inkább így neveznéd.

Ö arrát olvastam ugye a a család történetetekről egy egy-két dolgot.

Ö de hogy állítólag volt egy ilyen, hogy rászólta az édesapa a családra, hogy na most terceljetek anyátokkal, hogy erről mesélj egy kicsit, hogy ugye énekeltetek, mit énekeltetek és hogyan akkor a családon belül.

Hát egy nagy család, egy nagy családban mindig rendnek és fegyelemnek kell lenni, különben kezelhetetlen.

Mi nyolcan voltunk testvérek, tehát azért azért nem volt ez egy egyszerű történet egy ilyen családot rendben tartani.

Ehhez hozzáteszem azt is, hogy édesapám ő szerette a zenét.

Ő nagyon szépen hegedült, ő maga.

De a szüleink ragaszkodtak ahhoz, hogy minden gyerek járjon zeneiskolába.

Senkitől nem követelték meg, hogy művész legyen, de azért egy alap zenei műveltsége mindenkinek legyen.

Na most azt meg, aki zenével foglalkozik, az tudja, hogy a zenébe nagyon-nagyon nagy rend és nagy következetesség.

Ha a zenét műveli az ember, akkor ez a rend beleívódik, és ez ezt magával tudja vinni a magánéletében is.

Na most ez így alakult ki nálunk is, hogy mindnyájan tanultunk zenét, és ezáltal egyfajta rendezettség fegyelmezettség szinte észrevétlenül belénkivódott.

Ebből ebből aztán következhetett az is, hogy a családon belül, ha valami olyan volt, hogy munkaközben elkezdtünk énekelni, akkor akkor valaki elkezdett énekelni, vagy éppen egy ilyen vidámabb beszélgetés volt, akkor a többiek bekapcsolódtak.

Ugye zenétanuló és jóhangú gyerekek voltunk, ezért az iskolában is, az iskolai énekkarokban kellett, hogy szerepeljünk és és szerepeltettek az énektanáraink minket.

Tehát megszoktuk a polifóniát is.

És ez akarva akaratlanul, ha a családba énekeltünk, akkor akkor előjött az a polifónia, hogy spontán, hogy ki alatta, ki fölötte vagy tercelt, vagy vagy egy vagy egy Xólamot hozzáekelt, és ez nagyon gyakori jelenség volt nálunk. >> És mit énekeltetek?

Hát az nagyon sok minden, de elsősorban a a családi éneklés az nem igazán nem igazán ájtatos szertartási éneklésről szólt.

Persze voltak alkalmak, amikor igen, de nem ez volt a jellemző, hanem vidámabb például magyar nótákat, azt azt édesapám is nagyon szeretett nótázni, és ezt ezt >> kísért is titeket esetleg volt olyan >> hegedűn? >> Nem igazán, nem igazán, de elegen voltunk mi angol.

Tehát ő már abban az időben, én hallottam még őt hegedülni, de nagyon ritkán vette már elő a hegedűt, tehát tehát fiatal korában játszott még rajta.

Az, hogy az, hogy az alkalom és a társaság függvénye volt, hogy mikor mit énekelünk, voltak voltak olyan dalok is, ami ami nem népdal, nem népének, nem magyar nóta, tehát vegyesen mindent. >> És milyen volt a a hitreevelés?

Ez hogy zajlott nálatok a családban? >> Beleszülettünk.

Teljesen természetes volt, hogy templomi szertartásokra eljártunk.

Bár hozzáteszem, hogy abszolút kötelezettség nem volt.

Ez nem azt jelenti, vasárnap, ünnepnap misére menni kellett.

De az, hogy minden vecsernyén, minden útrenyén, minden családtag ott legyen, ez soha nem volt elvárás.

Tehát a kényszerűség nem volt benne, ami sok esetben a mai életben is látjuk, hogy a kényszerűség inkább ellenkező hatást vált ki.

Úgyhogy mi beleszülettünk a hitbe.

Mi beleszülettünk abba, hogy édesapánk a vasárnapi misét megelőzően már szombaton is a a beszédeire készül, ezzel foglalkozik, hogy hogy betegeket látogat, hogy hogy szentségeket szolgáltat ki, hogy szertartásokat végez.

Ez olyan természetes életforma volt a családban, nem kellett külön hitre nevelni minket.

Egy kicsit a családnál még gyermekkornál maradni.

Ugye van egy püspök a családban, volt Szilárd püspök atya, aki hát akiről sok mindent tudunk, de mint mint gyermek, vagy mint fiatal kevesebbet talán az életéről, hogy picit mesélj nekem arról, milyen volt ő nem püspökként, hanem bágyként számodra. >> Ez egy érdekes történet.

Szilárd bátyám és én közöttem elég nagy a korkülönbség.

Ő a legidősebb testvér a családban, én a legfiatalabb.

Tehát amikor amire én már visszaemlékszem, ugye az ember olyan három-négy éves koráig általában akkor kezd el már dolgokra visszaemlékezni abból a korból, akkor ő már 20 éves volt.

Tehát én még kisgyerek voltam.

Ő pedig felnőtt és már teológus.

Tehát mint ilyen szempontból, mint testvért mint mint idősebb testvért, nem is nagyon alakulhatott ki köztünk kapcsolat.

Nagy volt a család, sok volt a teendő és nagyon rossz időszakban történt mindez.

Ugye a második világháború utáni éveket senkinek nem kell bemutatni, hogy milyen volt.

Különösen egy papcsaládnak saját magáról kellett gondoskodni.

Ö rengeteg munkát el kellett végezni.

Úgyhogy a nagyobbak azok rendszeresen a amikor otthon voltak és nem valahol gimnáziumban vagy vagy teológián, akkor a nagyobbak rendszeresen a keményebb munkát végezték, a kisebbek meg hát amit tudtak, és mindenkinek mindent végeznie kellett a háztlatáson belül képességei és kora szerint.

Tehát ilyen értelemben az, hogy ki milyen testvér volt, megvolt a testvéri összhang mindnyájunk között.

Ez ez természetes volt, meg szerettük, megörültünk egymásnak, de olyan kifejezetten erős kapcsolat, különösen a két szélső között már nem tudott kialakulni. viszont hát él egy olyan hát legenda, hogy hogy a egy madarat szelidített a kertben.

Szilárpüspök atya, [nevetés] >> ez egy kicsit túlzás, hogy őszelindített madarat.

Persze, hát mindent lehet másképp fogalmazni.

Valóban ugye Kenézlőn a paróia templom mellett volt, közvetlen szomszéd telken volt, és és a parókiának nagy kertje volt.

Ez jó is volt, mert abba aztán az égvilágon mindent meg lehetett termelni, ami egy családnak szükséglete volt.

Erre szükség is volt azokban az időkben, hogy hogy önellátásra be tudjanak rendezkedni a családok.

Tehát nálunk is intenzív művelés alatt állt a kert, ami a kertnek a gondozását azt azt édesanyánk végezte. nagyon precízen, nagyon szépen, mértani pontossággal ki kimérve, hogy egyik zöldségnövénynek itt a helye, a másiknak ott, közte egy ilyen nagyobb sétálóat hagyva, hogy meg mindent meg lehessen taposási kár nélkül közelíteni.

És később Szilár, mikor teológus volt és otthon volt nyári időszakban, akkor ő rendszeresen a kertben sétált napközben, mert ott csend és nyugalom volt, és akkor ő ott elmélyülten tudott imádkozni. volt egy valóban volt egy madár, amit amit rendszeresen megjelent ott a környéken, és felült a templom keresztjére.

És én mindig, amikor lejött a kertbe egy kis élelmet gyűjteni magának, én mindig kisgyerekként, ugye három-négy éves gyerekként meg akartam fogni.

Tehát milyen a madár közeledik hozzá, az ember elrepül.

És ez ez engem nagyon bosszantott, hogy soha soha nem sikerült megfogni.

És egyszer egyszer Szilárd Séta közben észrevette, hogy a madár leszáll a kertben megint ilyen kukacokat gyűjteni.

Nem szólt ő semmit, meg nem is nem is próbálta megfogni.

Ő sétált és imádkozott tovább, és a madár nem iedt meg tőle, és nem repült el.

Tehát én úgy gondolom, hogy nem ő szelédítette meg, hanem ez ez inkább valami felsőbb sugallat volt a madár irányába, hogy hagyja magát megfogni, és hagyta magát.

Lehajolt, megfogta, behozta a lakásba, hogy na itt van Dénes, behoztam neked a madarat.

És hát az elmondások szerint én én annak hát rettenetesen örültem, hogy végre ott van, és hogy megsimogattam, meg talán egy talán egy kicsit a kezembe is adta, hogy aztán elvette, kivitte, elengedte, és én annyira elégedett voltam ezzel, hogy az életben soha többet nem akartam azt a madarat megfogni.

Egyszer a vágyam teljesült, és ezzel az ügy le volt zárva.

Na, ennyit a madárszelídítésről. >> Az előbb elfelejtettem megkérdezni ugye a hitre nevelés kapcsán, hogy mennyire minisáltatok, mennyiszer voltatok bent a templomban, hogy követelte ezt esetleg meg édesapád? >> Nem kifejezetten követelte, de rendszeresen ministráltunk.

Ö nagyobb felnőttebb korban vagy nagyobb ö tinédzser korban már a kántorizálásba is besegítettünk.

Ugye mindnyájan zenét tanultunk a templomban.

Ö a eredeti civil kántora az egyházközségnek.

Ő egy nagyon aranyos fiatalember volt, de ő nem szenélt, de nagyon nagyon jó kántor volt, de nagyon örült neki, ha bármelyikünk odaállt mellé, és akkor rögtön az volt, hogy na akkor akkor legyen zene is a kíséret, és így aztán így aztán belenőttünk a szertartásokba is aktív résztvevőként.

Te gyerekként a kenézlői általános iskolában tanultál, és hát 2014-ben volt az az 50 éves találkozótok, és ha jól tudom, akkor utána még volt egy öt évvel később egy másik találkozó.

Milyen volt újra látni a gyermekkornak a résztvevőit ennyi év távlatából, illetve egy kicsit akkor erről az időszakról, hogyha mesélnél, milyen volt ez a ez az időszaka?

Hát ez egy érdekes dolog volt, mert vel később visszamenni, ugye a papcsaládok vándoroltak az országban, hogy a püspök döntött tehát mi is elköltöztünk kenézlőről.

Igaz akkor azutána, hogy én leérettségiztem, és érettségi után katona voltam, és a katonasági időm alatt költözött át a a család szüleim költöztek át Vencselőre.

Tehát gyakorlatilag a kenézlői életünk és kapcsolatunk ezzel megszakadt.

Én ugye a katonaságtól Debrecenből az egyetemre mentem. már vencsellőre jártam haza.

Tehát igazából igazából úgy úgy el eltűntek ezek a régi gyerekkori osztálytársi kapcsolatok, és egyik osztálytársunk aztán valamikor észbe kapott és megszervezte az 50 éves találkozót, legalábbis amiről én tudok.

Lehet, hogy valamit korábban is szerveztek, bár ott voltunk a Tisza másik oldalán, tehát szóltak volna. megszervezte az 50 éves találkozót, és és azon azon hál istennek elég szép számban még össze tudtunk jönni.

Elég nagy volt a létszám, 41 fő, ha jól tudom, 41-42 fő. >> Igen.

És ebből huszon valahányan ott is ott is voltunk az 50 éves találkozón, ami ami azért 68 éves korban elég jó aránynak számít.

Érdekes volt. elmentünk a nyilván az iskolánál találkoztunk, ott beszéltük meg a találkozót, és az az iskolaépület, amiben jártunk, és odament az ember 50 évvel később, úgyhogy közben már nagyon sok helyen megfordult az országban, egy egy jelentéktelen kis épületet…

Említett entitások

Témák

Személyek

Szervezetek, cégek

  • Görögkatolikus Metropólia

Hallgasd meg

Gyakori kérdések erről az epizódról: „A kereszt nem súly, hanem szárny – Életút-interjú Keresztes Dénessel | EP. 4”

Miről szól ez az epizód: „A kereszt nem súly, hanem szárny – Életút-interjú Keresztes Dénessel | EP. 4”?

Keresztes Dénes, a nyolcgyermekes papcsalád legkisebb fia és agrármérnök, a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjének kitüntetettje volt a Görögkatolikus Metropólia podcast vendége. Beszélgettek hitről, közösségről, a család fontosságáról, valamint Keresztes Dénes szakmai… Az epizód a Görögkatolikus Metropólia című magyar podcast egyik adása, megjelenés: 2026. 06. 26..

Kik szerepelnek vagy kiket említenek ebben az epizódban: „A kereszt nem súly, hanem szárny – Életút-interjú Keresztes Dénessel | EP. 4”?

Az epizódban a következő nevek szerepelnek vagy hangzanak el: Keresztes Dénes, Vándor Ilka, P. Tóth Nóra.

Milyen témákat érint ez az epizód: „A kereszt nem súly, hanem szárny – Életút-interjú Keresztes Dénessel | EP. 4”?

Fő témái: hit, közösség, család, életút-interjú.

Mikor jelent meg és milyen hosszú ez az epizód: „A kereszt nem súly, hanem szárny – Életút-interjú Keresztes Dénessel | EP. 4”?

Megjelenés: 2026. 06. 26.. Hossz: 1 óra 23 perc. Az epizód a Podiverzumon hallgatható meg: https://podiverzum.hu/podcast/gorogkatolikus-metropolia/a-kereszt-nem-suly-hanem-szarny-eletut-interju-keresztes-denessel-ep-4-1785097d

Több epizód a Görögkatolikus Metropólia-ből