Partizán Podcast

A film a létező legintimebb dolog | Semmi kóla #32

· PT1H8M45S

Összefoglaló

Ebben a részben Mohos Máté filmkritikussal beszélgetnek a filmekről, azok szeretetéről, az empátiáról és a moralizálásról. Megvizsgálják az álomlogikát a filmekben, és azt, miért keresünk történeteket. Felmerül az is, milyen sorozatot nézhet Sulyok Tamás. A műsor a Partizán…

Röviden

Műsor
Partizán Podcast
Megjelenés
2026. 08. 01.
Hossz
1 óra 9 perc
Témák
filmek, filmanalízis, kultúrtörténet, podcast
Átirat
Az epizód beszélt szövege alapján indexelve

Ebben az epizódban

Ez itt a Semmi Kóolla a Partizán filmes kultúrtörténeti podcastja.

Én Vas Máté vagyok, >> én pedig Vida Camilla. >> Én pedig Mahus Máté.

Sziasztok! >> A mai adásban arról fogunk beszélgetni, hogy miért beszélgetünk filmekről és ezért is hívtuk meg Mátét, a port.hu újságíróját, azért, hogy áttárgyaljuk vele ezt a témát.

Nagyon köszi, Mátő, hogy elfogadtad a meghívást. >> Én köszönöm, hogy hívtatok, főleg, hogy ilyen metaadásba.

Te nem azt mondtad, hogy egy temetés lesz? >> Az lesz a saját temetésünk.

Arra jöttünk kér. >> Komoly? meg, meg tök szomlyas is vagyok. >> Adjatok már valamik.

Jó, ez én szeretem. >> Saját temetésén ne válogasson az ember. >> Aha. >> Na ezt utálom a kólába rohad. >> Hú, de szar.

És az lenne az első kérdésem hozzátok, hogy mi volt az az utolsó film, amiután azonnal beszélgetni akartatok valakivel arról az adott alkotásról? [horkantás] Ami erős emlék az a Nürnberg.

És én egyébként azt gondoltam, hogy azért ebben a témában nehéz lesz újat vagy innovatívat mutatni filmvásznal, de az a viszony, ami ott a pszichiáter és a gőing között megjelenik a színészek által, és és ahogyan ők azt megvalósítják a játékukkal, az nekem nagyon átütő élmény volt, és nagyon beszélgetni akartam róla, meg rögtön az a dilemma így nagyon erősen így dolgozott bennem, hogy ugye Ugye valamest azt az állítást teszi meg a film, hogy hogy az empátia az kicsit úgy működik, hogy ha kapcsolatba kerülsz valakivel, legyen az egy történelmi méretű gonosztevő is.

Nagyon nehezen tudsz az ellen mit tenni, mert emberből vagy, hogy valamiféle viszony érzelem vagy empátia ne alakuljon ki.

És ez ez a dilemma szerintem nagyon nagyon erősen megjelent ebben a filmben. >> És azt nem érezted, hogy van egy központi téma, ami behúz, és akkor ennek nyomán leszel megbocsátó magával a filmmel, mármint mulasztásokkal, hibákkal kapcsolatosan.

És akkor igazából lehetne rugózni ezen és ezen és ezen, mert nem volt a filmnek egy túlságosan pozitív kritikai visszhangja, de hogy volt egy központi téma, amihez tudtál kapcsolódni, ami adott gondolkodnivalót, vagy amit át lehetett érezni, és akkor így ennek nyomán már átértékelődik a film. egyébként nem éreztem azt, hogy igazat tudnék adni a kritikai visszhangnak.

Szóval persze vannak hibái ennek a filmnek is, de de én nem nem tudtam egyetérteni azzal, hogy hogy ez annyira rosszul sikerült volna.

Én kifejezetten magas színvonalú színészi játékot láttam egyébként Rami Malektől is, akivel kapcsolatban felfelmerült, hogy ő nem volt túl erős a szerepében. >> Igen.

Hát akkor most én megszólítva érzem magam, mert én én alaposan meg hát megmondtam, vagy megírtam annak a filmnek.

Nekem egy ilyen alapproblémám volt, hogy Rami Maleket szerintem félrecastingolták.

Szerintem itt egy olyan karakterről volt szó, aki a film elején körülbelül Rockstarnak hiszi magát, és úgy is viselkedik, ami oké, nyilván ott volt Freddy Mercury eljátszása, de ehhez a karakterhez, akihez a Douglas Kelly volt, én egy, hogy is mondjam, egy régi módi vágású, picit picit olyan boomeresebb karakterű színészt választottam volna, mert itt tényleg annak a generációnak a fontos problémáit kellett megjelenítenie.

Igen, izgalmas volt, amikor Russell Crow-val összeengedték, mert Russell Crow volt nekem az, akit így a film előtt így nem nagyon vártam sokat attól, hogy hogy őt hallgathassam német akcentussal két és fél órán keresztül, de azt találtam, hogy a Russell Crow, hát ő azért nem véletlenül a Russell Crow, és ő tényleg eladja, és úgy éreztem, hogy némileg a meleket is felhúzta maga mellé.

Ez amit te mondasz a filmről, szerintem úgy úgy a filmnek egy részét tekintve igaz.

Tehát van a filmnek egy tök jó konfliktusa, egy tök jó magja, ami pont ebben az odavisszában jön ki tök jól.

Én azt éreztem, hogy körítésnek viszont van ott mellette annyi hiba, ami ezt elnyomja.

Tehát szerintem nekem érzelmi ívét tekintve annak a filmnek ott volt vége, amikor levetítették a bíróságon a az akkor először látott felvételeket a holokausztról, illetve a koncentrációs táborokban talált állapotokról.

Tehát én akkor voltam úgy, hogy és ezt le is írtam, hogy egész egyszerűen ezeknél a képeknél nem létezik az, hogy bármi erősebbet teszünk a mozivászorra.

Tehát hogyha valaki elsüti azt, hogy egy filmben ezek az első felvételek szerepelnek, akkor annak a filmnek ott vége, mert egész egyszerűen ehhez ehhez nincs mit hozzáfűzni.

És a Nüllberger az volt a bajom, hogy ez egy két és fél órás film.

Ez a jelenet körülbelül a másfeledik óránál van.

És a végén kapunk még emögé a tényleg hihetetlenül nyers, hihetetlenül sokkoló, tehát ez a nem kell magyarázni, az a kategória.

És ezután kapunk még egy megbocsátásról, illetve meg nem bocsátásról szóló melodrámát, amiben ráadásul a tolmács fickó amúgy igaz történetét is egy ilyen tipikus hollywoodi könyhanyhász jelenetben pazarolják el.

Meg azt mondtam, hogy ha ebből a két és fél óra filmből olyan egy-3 negyed óra igazából felesleges, akkor én ezt a filmet már nem fogom szeretni.

Tehát amit te mondasz, az igazad van.

Ott volt, csak éppen én nagyon sok minden mást is láttam mellette. >> Világos?

És nálad mi volt mondjuk az a film, amiről így láttad, és így azt érezted, hogy erről nem is feltétlenül csak írni akarsz, hanem így nagyon gyorsan keresni kell valakit, akivel megdumálod, vagy aki akivel mondjuk egy ilyen társalgásba akarsz lépni azzal kapcsolatosan, hogy ez mi volt?

Nézd, én igazából minden filmmel így vagyok, és néha ezt a szükséget, ingert, ezt kritikaírásban veettem le, néha posztolásban, de eközben vannak a saját kis csoportcseteim meg személyes csatornáim, amiken keresztül igazából én elérem, hogy ha én megnézek egy bármilyen filmet, akkor azután, hogy így a saját agyamban, saját magambmal meg a hangokkal lekardoztam a dolgot, valaki mással is beszélgessek róla, A tehát most a legutóbbi film, amit láttam, az hétvégén volt, amikor így lehet jogosan szidni a Netflixet, de az egy tök jó dolog, hogy fenn van rajta mondjuk az arábiai lóens a leghibiszupibb felújított változatban és hogy így olyan magától értetődően ragadtam ott három és fél órára, hogy a az csak na.

És ez most azért volt egy ilyen különlegesen gondolatébresztő meg gazdag élmény számomra, mert két-három nappal az odücia után néztem meg. ezt a filmet és Christopher Nolent így körülbelül eddig is ilyen modern David Linnek tartottam de tök érdekes, hogy egy nagyívű eposzi jellegű kifejezetten nagyvászorra szánt történetet, aminek mégis van egy emberi magja, amilyen más módokon, más szemlélettel valósítanak meg, miközben érzed benne ugyanazt az ilyen nagy betűs filmművészi hévet, hogy igen, nekem most sok pénzt adtak ilen Ezt az sok pénzt nagyon jól fogom elkölteni.

Én most olyanokat teszek kamerá elé, amiket még senki más nem tett kamera elé.

És emellett meg ugye a ez a David Limfaszi meg ez a Nolen Faszi azért tehetséges is, úgyhogy nagyon szépen kijön.

Szóval nekem most ez volt az a a hétvégi arábiai lorence élményem, amikor úgy legutóbb úgy voltam, hogy na akkor itt most betürendben kéritek a gondolataimat, vagy időrendi sorrendben.

Amúgy a Nol meg a Lin esetében egyszerre van alázat is, de hübr is.

Mármint abból a szempontból, hogy hogy akkor tényleg megjátszani az epikusságot meg a monumentalitást, amihez egyszerűen alárendeled magadat a feladatnak, meg az egész tábot is, és mondjuk így nem kell elmenni egészen a fickarádóig.

Fú, én is a fickarádót hoztam volna fel.

Igen, értem, amit mondasz, de hogy is mondjam, Nol meg David Lane, azért ők ők mainstream filmesek, tehát azért az ő forgatásaikon a minimális munkavédelmi előírások valószínűleg be vannak tartva.

Nem ez a Werner Herzog kimegy a dzsungelbe egy kamerával meg egy pszichopatával, hogy akkor most reméljük, hogy nem lőnek le minket, amíg átcibáljuk ezt a hajót a hegyen.

Amiye a kedvenc fámfektem a fickáraldóról, hogy a hajó, amit Fickáró eredetileg áthúzott a hegyen, az nem nyomott annyit, mint amennyit az a hajó, amit Werner Hercog áthúzott a hegyen, hogy ezt eljátssza. >> Csak még egy lábjegyzet.

Szóval, hogy operaházat az őserdőbe, és utána egy filmet arról, ami ezt ábrázolja, és az átvontatott hajót a hegyen átvontatni a hegyen a felvétel kedvéért, és az őslakosokat nem csak bevonni a forgatásba, hanem olyan szinten bevonni őket, hogy ez így az őslakosoknak így a nem tudom a >> törzsi viszonyait picit felborítsa.

Meg, hogy így az emberi méltóságot azért, hogy mondjam, erőteljesen zárójelbe tenni a a forgatás kedvéért, a film kedvéért.

És mondjuk így ténylegesen itt nagyon nehéz azt megmondani, hogy igen, lehetséges egy annyira apologetikus módon közelíteni ehhez, hogy ebben benne van az alázat, merthogy mindent alárendelünk azért, hogy az létrejöjjön.

És mondjuk így ezért kell a nem tudom ragyogás esetében a selidűvált szétgyalázni, >> de hogy közben meg ott a hűbrisz is.

És nagyon érdekes azt lekövetni, hogy egy ilyen amióta van film vagy színház vagy bármi, így hogyan egyensúlyozgatunk annak a tekintetében, hogy akkor most így mit minek tekintünk.

De azért, hogy visszakanyarodjak az eredeti kérdéshez, miért alakult ki nálad az, hogy a filmnézést azt mondjuk nem egy magányos tefékenységként fogod fel annak a tekintetében, hogy oké, megnéztem, gondoltam róla valamit, éreztem közben valamit és ennyi volt. hanem mondjuk ezt témává kell tenni, közösség kell tenni, meg amit gondolsz róla, azt mondjuk érdemes bevinni a nyilvánosságba, hogy ott van helye, vagy hogy egyáltalán annak van helye, hogy egymással a filmekről beszélgetünk. >> Először még egyet gyorsan jegyeznék meg, amit azzal kapcsolatban, amit mondtál, hogy ez szerintem egy rohadt érdekes dilemma. meg meg ehhez a dilemmához azért vonzódok, mert én sem tudom a tökéletes választ, hogy mi az a pont, ami ameddig mondjuk stáb vagy színészkínzásban elmehet egy rendező anélkül, hogy érvénytelenítené a művét.

Tehát mondjuk shelly düvel traumáját elég nehéznek érezzük-e ahhoz, hogy így a ragyogást azt azt ilyen szempontból megbéjegezzük miatta, hogy ezt így ezért nem érte meg elkészíteni, vagy a legextrémebb eset a jöjj és lásd, ahol nem az, hogy lelkileg traumatizálták a gyerekfőszereplőt, hanem konkrétan lövöldöztek rá.

Szóval ez ez szerintem egy nagyon érdekes határterület.

Az saját magam és a filmek viszonyáról.

Hát én igazából ezt arra vezetem vissza, hogy amikor én közösségbe kerültem először kicsi gyerekkonomban, nekem a filmek voltak a téma, amin keresztül szocializálódni tudok, amin keresztül relátni tudok.

Tehát, hogy érted, ha te láttad a Star Wars-ot, meg te nagyon szereted a Star Wars-ot, akkor már akkor már van köztünk valamilyen ilyen izé paraszociológiai kapcsolat.

Azt szoktam mondani, ilyen picit így túlozva meg így hattyú halálát eljátszva, hogy hát én azért néztem olyan sok filmet, mert nem voltak barátaim iskolában, aminek a pontos verziója az, hogy de voltak barátaim azok, akikkel a filmeken keresztül tudtam kapcsolódni.

És ez olyan korán meg annyira egyértelműen berögzült, hogy hogy máig is megvan, hogy én az élet nagyon sok területén nagyon hülyének meg nagyon ilyen szociálisan szorongósnak és vagy illetlennek érzem magam, de ha mondjuk egy emberi kommunikáció az a filmek vonalán történik, az már komfortzóna, ott el tudok lazulni, ott nem aggódok azon, hogy jaj jaj, tudok-e [torokköszörülés] mondani valamit, ami fenntartja az érdeklődést.

Egész egyszerűen nekem az jött be így ebben az életben, hogy a filmeken keresztül tök jól tudok kapcsolódni emberekkel. akkor azok a hidak.

Még nem csak arról van szó, hogy ezek hidak, hanem hogy mondjuk egy biztonságos teret is létrehoznak azáltal, hogy van egy olyan közös történet, amikor mondjuk nem az történik, hogy elsődlegesen magamról vagy magunkról osztunk meg valamit, hanem valamiről, amihez kötődünk, meg ami úgy közös történet, hogy egyszerre mindannyiunknak a története, és mégsem.

Igen, ezt én úgy látom, hogy a filmek igen egy biztonságos kapcsolódásot, mert bizonyos tekintetben kívül áll rajtam, bizonyos tekintetben meg azért hát a létező legintimebb dolog, amit el tudok képzelni, mert azok a filmek, amikre azt mondom, hogy engem formáltak, vagy amik így a legfontosabb azok az életemben, azok baszki tényleg fontosak meg azok tényleg olyan mélyen, olyan eldugott helyeken érintenek meg, amikről tudom, hogy nem tudom. hogy hol vannak a tudatalattimban, de de biztos, hogy vannak.

És van olyan, amiről azt érzed, hogy igen, ekkor láttam ezt, és az mondjuk valamit átkapcsolt bennem, vagy hogy valamit meglökött képletesen értve, hogy akkor igen, azt a dolgot sejtettem, vagy hogy azzal kapcsolatosan volt velem bennem egy fogékonyság, hogy mondjuk így átgondoljam, áttérezzem ezt meg ezt, de hogy ott mondjuk jön valami, ami meg meggyorsítja ezt a folyamatot, mármint, hogy az, hogy ott Van egy adott történet, vagy egy adott ilyen műélmény, ami így azt mondja, hogy oké, akkor egy ilyen rövid zárlat, és akkor így ez ilyen [horkantás] utána más ember vagyok.

Hát több is szerintem a az első, ami így nagyon, az eszembe ugrik [torokköszörülés] most az 2014-ben, amikor szerintem nem is előtszörre, hanem ilyen másodszorra, vagy harmadszorra láttam a a kapcsolatot, a 96-os Jod Fosteres Matthw Mcenegés Skiffit, amiután éreztem, hogy így volt egy ilyen egy ilyen most már más ember vagyok pillanatom.

Ez szerintem az Arrivalnél is megvolt, amikor úgy támajtam ki a moziból és és indultam el ösztönből az ellenkező irányba hazafele, hogy így két sarokra vettem észre.

Az első Tarantino film is, amit láttam aiszem 15 vagy 16 éves koromban, a Bestelen brigantik, az is egy ilyen eléggé előtte utána a pillanat volt.

Életfája, kis nagyvilág, nyilván picikoromból a Star Wars, Ryan közleény megmentése, meg meg amikor Young Adult cuccokra picit vevőbb voltam életkorom révén, akkor még ott volt egy-két olyan példa, ami annyira gáz, hogy nem osztom meg.

Tehát >> de ti azt nem szoktátok érezni, hogy amikor beszélgetnek emberek filmekről, akkor valójában nem is a filmekről beszélgetnek, vagy nem kifejezetten arról, hogy adott esetben technikailag mi…

Említett entitások

Témák

Személyek

  • Mohos Máté

Szervezetek, cégek

  • Port.hu

Hallgasd meg

Gyakori kérdések erről az epizódról: „A film a létező legintimebb dolog | Semmi kóla #32”

Miről szól ez az epizód: „A film a létező legintimebb dolog | Semmi kóla #32”?

Ebben a részben Mohos Máté filmkritikussal beszélgetnek a filmekről, azok szeretetéről, az empátiáról és a moralizálásról. Megvizsgálják az álomlogikát a filmekben, és azt, miért keresünk történeteket. Felmerül az is, milyen sorozatot nézhet Sulyok Tamás. A műsor a Partizán… Az epizód a Partizán Podcast című magyar podcast egyik adása, megjelenés: 2026. 08. 01..

Milyen témákat érint ez az epizód: „A film a létező legintimebb dolog | Semmi kóla #32”?

Fő témái: filmek, filmanalízis, kultúrtörténet, podcast.

Mikor jelent meg és milyen hosszú ez az epizód: „A film a létező legintimebb dolog | Semmi kóla #32”?

Megjelenés: 2026. 08. 01.. Hossz: 1 óra 9 perc. Az epizód a Podiverzumon hallgatható meg: https://podiverzum.hu/podcast/partizan-podcast/a-film-a-letezo-legintimebb-dolog-semmi-kola-32-fef7ef8f

Több epizód a Partizán Podcast-ből