Partizán Podcast

Partizán Filmklub - Miért énekelnek az emberek? IX. rész | Az emberi piramis

· PT34M23S

Összefoglaló

A Partizán Filmklub ezen adásában Babos Anna és Petri Lukács Simon a dokumentumfilm és a fikció határát feszegető, közösségteremtő alkotásokat mutatnak be. Jean Rouch La Pyramide Humaine című filmjét elemzik, amely az emberi piramis mint szimbólum és a filmkészítés…

Röviden

Műsor
Partizán Podcast
Megjelenés
2026. 04. 17.
Hossz
34 perc
Témák
filmklub, dokumentumfilm, cinéma vérité, közösségteremtés, antirasszizmus, feminista dráma
Átirat
Az epizód beszélt szövege alapján indexelve

Ebben az epizódban

Mielőtt elindul a podcast, gyorsan hadd hívjam fel a figyelmed arra, hogy a Partizán döntően közösségi támogatásokból működik.

Ha fontosnak tartod a munkánkat, csatlakozz te is, ajáld fel nekünk személyi jövedelem adód 1%-át, és szállj be a finanszírozásunkba rendszeres támogatóként is.

Így lesz a Partizán közös veled, [zene] független miattad.

A részleteket megtalálod a partizan.hu/ [zene] támogatásoldalon. [fütyülés] >> [fütyülés] [fütyülés] >> Miért énekelnek az emberek?

Én Babosanna vagyok és Petri Lukács Simonnal beszélgetünk a Partizán Filmklubon vetített filmekről. ennek a ciklusnak a miért énekelnek az emberek címet adtuk azért, hogy közösségekről közösségekről és közösségiségről gondolkodhassunk a vetített filmeken keresztül.

És hát most már ennek az igen hosszú ciklusnak a az utolsó vetítéseihez közeledve egy picit arról is fogunk beszélni.

Azt hiszem hogy hogy mi az a nagyon sajátos közösségiség, amit a film képes megteremteni, és mik azok a technikák, mik azok a mik azok a filmes gyakorlatok, amelyek valahogy azt célozzák, hogy ne csak közösségeket dokumentáljanak, de de valahogy közösségeket teremtsenek, provokáljanak a a kamera jelenlétével.

Nagyon izgalmasnak találtuk azt az átfedést, hogy általában az olyan filmek, amik nagy közösségi formát, közösségi formák eredetét keresik, azok valahogy valamilyen zeneiséggel is dolgoznak.

Sokszor konkrétan is énekelnek bennük, de de inkább arra gondolunk, hogy valami olyan nagy szabás van a formájukban, mint ami a kórusművek kataklizmájában fel tud csendülni.

És hát ez ebben a azokban a filmekben is, amelyekről most fogunk beszélgetni, azokban a filmekben [torokköszörülés] is énekelnek sokat.

Tehát a Sweet Sugar Rage című filmben nők kórusa énekel regiszámokat.

A cukornád ültetvényekről való, vagy a cukornád a cukornád ültetvényeken való munkáról énekelnek ilyen közös dalokat.

A La Piramidumen című filmben, az emberi piramis című filmben pedig elefánt csontparti dalok csendülnek fel, együtt gitároznak, együtt fütyörésznek emberek.

Egyébként a Partizan Filmub podcast elején hallható fűszó az az ebből a filmből van. >> Minden alkalomnak van egy tematikája, egy egy szűkebb fókusza. többé-kevésbé meg tudjuk nevezni, hogy éppen most kiknek a közösségét kutatjuk, vagy kiknek a közösségére tekintünk rá a filmen keresztül.

És ezt persze mindig próbáljuk egyre filmesebb, vagy egyre inkább a filmre visszavonatkozó irányokba terelni.

És azt hiszem, hogy ez ezen az április 20-ai alkalmon fog kulminálni, amikor ezt a két filmet vetítjük, szokás szerint 7 órakor az ötös 10-ben, ugyanis az emberi piramiszemű film az Zsárus munkája, és és Zsárús volt, azt hiszem, az a rendező, aki a legtöbbet és a legnagyobb hatással gondolkozott arról, hogy hogyan lehet a filmet, a film forgatást, a közös fikcióírást apropójává tenni annak, hogy olyan emberek, akik amúgy nem feltétlenül találnának összhangra, nem feltétlenül találnának közösségre egymásban, azok képesek legyenek felvenni a kapcsolatot egymással és az élményeiket közösen esztétiálni és és politizálni.

És ez a ez a nagyon paradigmatikus és világszer világ világméretűvé váló gyakorlata annak, amit Janrus és Edgar Moran Sinema Veritének nevezett. ennek a szemléletnek a a nyomait kerestük kevésbé kanonikus helyeken és és nagy örömmel találtunk rá erre a jamaikai filmre, aminek az alkotói Honor Ford Smith és Herclyde Walcott, és ők mind a ketten tagjai a Sistent Theater Collective, aminek a performanceát megörökíti ez a ez a mű, amit vetíteni fogunk.

Ugye a az emberi piramisban zsánrús két csoportot filmez, két olyan csoportot, francia diákokat és elefántsontparti diákokat.

Ők mind a mi mind a két csoport egy osztályban tanul, Abicában, de ezek a ezek a csoportok nem beszélnek egymással.

Az a filmnek a felütése, hogy hiába járnak a a ezek a diákok egy osztályba, nem igazán vegyülnek.

És ez a film, ennek a filmnek az elsődleges motivációja az, hogy kiprovokáljon egy olyan helyzetet, a filmezésnek a helyzetét, amelyben kénytelenek ezek a diákok együttműködni, és egy és egy közös alkotásra hívja őket, egy olyan alkotásra, amely során megismerhetik egymást, és azt a és tulajdonképpen felülírhatják azt a valóságot, amiben amiben addig éltek.

Most csak a cinema Veritére mondom el példaként, hogy ugye, hogy itt tényleg nem csak arról van szó, hogy akkor a kamera hatására emberek másképp kezdenek el viselkedni, hanem hogy konkrétan tulajdonképpen egy fikciós helyzetnek a a az eljátszására vagy megalkotására hívja a zsárus ebben a filmben ezeket a fiatalokat egy olyan fikciós helyzetnek a a megalkotására, ami az ő életüknek egy variációja lehetne, egy előrevetítés. tulajdonképpen arról, hogy vagy vagy egy vagy egy kísérlet arról, hogyha egy picit bátrabbak, egy picit jobban eltérnek a a hétköznapi előítéleteiktől vagy megszokásaiktól, akkor akkor akkor azzal milyen alternatív valóságokat képesek létrehozni?

És tulajdonképpen a filmkészítés az egy ilyen alternatív valóság létrehozásának az eszköze, eszközévé válik ebben a filmben.

És nem csak a kamerát használják ilyen konstruktív módon a cselekményt alakítandó tényezőként, vagy a cselekményt alakító tényezőként, hanem magát a szerepformálást is, magát a szerepjátszást is.

Így nyilván nem csak abban részesítve a résztvevő osztálytársakat, hogy hogy egy alternatív valóságot el tudjanak képzelni a maguk számára. hanem abban is, hogy a már meglévő valóságuknak a a megformált, konstruált voltára képesek legyenek rákérdezni.

Tehát, hogy a Sinema Verité gyakorlatának vagy szellemének az égisze alatt készült filmekre, ez egyébként is jellemző, de hogy most konkrétan azér emberi piramist is úgy kell elképzelni, hogy hogy azok a közösen a a rendezővel, zsárussal közösen kialakított szerepek, amit a Fehér és a fekete gimnazisták csoportjában lévők felvesznek, azokra folyamatosan reflektálnak is egy egyrészt egy hangsávban, tehát egy a egy a látott cselekménytől kimondottan elváló tipikus voiceoverben, narrációban.

Ö másrészt az egész film ö és benne a fikciós elemek is ö utószinkronnal vannak felvéve, és nagyon látványosan nem ad arra a hangvágáskor zsárus hogy hogy ez megfelelően lipszinkelve legyen.

Tehát, hogy a a beszéd és a hang a láthat az ajakmozgás és a hang az az az tökéletes fedésbe kerüljön egymással.

Tehát minden lehet minden rendelkezésére álló formai eszközzel kidomborítja azt hogy ezek is megformált szerepek, mint ahogy a filmen kívüli vagy a film által facilitált alternatív valóságon kívüli helyzetben is nyilván ezzel ezt is kifejezésre juttatja.

Konstruált szerepekben viselkednek egymáshoz képest ezek a kamaszok. majd esetleg erről is beszéltünk, hogy ez milyen hangsúly, milyen hangsúlyos az ő életkorú, meg az ő életproblémáik, hiszen végül is nagyon erre futnak ki ezek a fikciós szálak, nagyon ilyen kamasz problémák, ahogy ez így el is terjedt a film recepciójában. egy ilyen alternatív website sztoryt látunk tulajdonképpen és hogy és hogy igazából ami ennek a gyakorlatnak a lényege azon kívül amiről amiről igazából már nem csak ennek a filmnek a kapcsánem sok nagyon sokszor beszélünk mert ez egy nagyon mind a kettőnek egy fontos témája hogy hogy hogy apropó szolgál a filmkészítés hogy alternatív életvitelek alternatív szocializációs formák elképzelésének az apropója szolgál a filmkész maga a filmkészítés és hogy elsősorban nem a nézőket érinti a film hanem azokat akik azokat akik szerepelnek benne, vagy azokat, akik csinálják.

Szóval, hogy ezen ezen kívül ami igazából a lényeg, és ami ami ami miatt tényleg úgy kell, azt hiszem tekinteni a zsárusra, hogyha esetleg valaki nem ismerné, mint Eiszensteinre vagy Godára abban, ahogy abban, ahogy egy az ő színre lépése, az ő gondolkodásának a kiteljesedése, ez egy cezúrát jelent a filmtörténetben, és egy új szintről indul tovább a filmes gondolkodás, hogy szóval, hogy ez hogy úgy kell tekinteni a zsáros, mint akinek a gyakorlata ö minden addiginál radikálisabban megtanított minket megkérdőjelezni magát a hitelességet, hogy mi a hitelesség, mi a mi a színrevitel, mi a hitelesség, mi a spontanitás, mi a szerep.

Igazából folyton ezek az elvontnak tetsző, vagy a vagy az esztétika elméleti terepére tartozó kérdések motiválják az ő munkáját.

Ö de ezek mindig nagyon konkrét etnográf ugye az ő gyakorlatát azt etnográfiai filmkészítésnek ö vagy antropológiai filmkészítésnek mind a kettőnek hívják.

Ezeknek a vizsgálódásoknak a a tárgya az mindig valamilyen nagyon akut politikai társadalmi kérdés.

Leginkább leginkább a Franciaország gyarmatai Franciaország és a gyarmatok viszonya, a fehér és a színes társadalom viszonya.

De nem csak ez, nem csak ez, hanem például mondhatjuk azt, hogy az egynyár krónikája az az egyik első és egyik legradikálisabb utólagos reflexió a a francia holokausztra.

Szóval, hogy ezek a ezek az elvont színészettel konstruáltsággal kapcsolatos kérések, ezek mindig ezeknek mindig nagyon konkrét tétje van.

Ebben a filmben ennek az a konkrét tétje, hogy egy évvel azelőtt, hogy egy elefánt csontpart függetlenné válna, tehát 1959-ben amikor ez a film készült, a valamilyen gyarmati funkciót ellátó szülők, ott élő, ott gimnáziumba járó is magukat felvilágosultnak, vagy semmiképp nem rasszistának gondoló fehér gyermekei, azok hogyan tudják felvenni a ritmust, hogyan tudják felvenni a fonalat? a az ott élő szintén feltételezhetjük ezre a ezt a film igazából nem fejti ki, de feltételezhetjük, hogy valamilyen valamennyire az uralkodó osztályhoz tartozó fekete gyerekekkel, akiknek nyilvánvaló a a szókészletéből, a vágyaiból, a fellépéséből, hogy hogy hogy olyan, a, hogy az a realitásuk, hogy ők valamilyen komoly értelmiségi pályára számíthatnak majd a gimnázium után.

Tehát egy ilyen elég magas szociológiai tétből indul a film, de mondom aztán aztán igazából kvázi banalizálódik, de most a szónak nem a minőségi vagy vagy forma értelmében, hanem hogy egyszerűen a azáltal, hogy végül is kamaszok kezébe adja az irányítást a zsárus azt illető, hogy miről legyen szó, ezért végül is ilyen szerelmi drámák szövevényébe banalizálódik, és és pont ettől lesz izgalmas, azt hiszem.

Talán ez az egyik leg jellemzőbb vonása ennek a filmnek, hogy szemben például a már említett egy nyár krónikájával, ami talán tényleg a leghíresebb zsárós film, arra apelálhattunk, hogy azt talán sokan a hallgatóink közül is láthatták.

Abban a filmben azt hiszem, hogy a a szociális kérdéseknek, az emlékezetpolitikai kérdéseknek, a a az emberi viszonyoknak, és a és a személyes, akár ilyen pszichés folyamatoknak a megjelenítésének sokkal nagyobb skáláját láthatjuk, mint ebben a filmben.

Itt tényleg érezhető is, és el is olvasható ennek a filmnek a a hátteréről, az emberi piramisnak a a hátteréről az, hogy hát itt valóban ezek a ezek a fiatalok találhatták ki azt, hogy hogy miről szól a film.

Így viszont megismerhetjük azt, hogy mik az ő autentikus problémáink, mik azok a kérdések, amelyek éppen foglalkoztatják őket.

És ezt elég érdekesnek találom.

Ugye ez egy ilyen jellemző jellemzője a zsárós filmeknek, hogy ő maga is megjelenik bennük, vagy valahogy a film készítésének, a film kezdetének, a film ötletének a megszületésének a folyamata látható bennük.

Tehát ez a film is azzal indul, hogy a rendező leül a két csoporttal és megbeszéli velük, hogy most itt szerepeket fognak játszani és és a fehérek közül kell valaki, aki rasszistát játszon, és a a színesek közül pedig >> szintén >> szintén ezzel nyilván egyfajta védelmet adva a fiataloknak is, meg megvédve őket a a nézőknek a a attól az értelmezésétől, hogy ők valóban önmagukat játszanák, vagy önmaguknak egy ilyen ilyen ideológiai értelemmel szorosan vett alternatíváját vagy párját játszanák és és és látjuk ezeket a beszélgetéseket a film elején, illetve illetve a film azzal is segít minket bevezetni ebbe a világba, ebbe az osztályközösségbe, hogy bemutatkoznak a szereplők a kamerának.

És ugye már itt egy ilyen nagyon furcsa eldöntetlen helyzet áll elő, amikor is elmondják ezek a fiatalok a vágyaikat.

És hát miért ne lehetnének ezeknek a fiataloknak ezek a vágyaik?

Az, hogy az egyikük filozófus legyen, a másik zeneszerző, a harmadik szociológus.

Tehát beszámolnak ezekről a vágyakról. viszont ezek a vágyak aztán semmilyen szinten nem, vagy hát minimális szinten jelennek meg aztán a film további részében, hiszen igazából azon lesz a hangsúly, hogy az ő személyes viszonyaikban hogyan tudnak közeledni egymáshoz, hogy milyen kulturális normákon keresztül tudnak közeledni egymáshoz, illetve a a csábításnak és a és a és a barátkozásnak milyen formái elfogadottak ed ebben a közösségben.

Például, hogy mondjak egy konkrét példát, tehát több szálom körülbelül 10 körülbelül öt-öt francia elefánparti gimnazista szerepel a filmben, és ennek a 10 embernek a a mátrixában sok viszony sok felé bontakozik szét.

Ö de de hogy mondjuk egy konkrét példát, az egyik egyik fő szál az az, hogy van egy lány, aki akaratlagosan vagy sem, Nadin, >> Nadin tudatában annak, amit művel, vagy sem, de több fiút több fiút tart a tűzben, és hát nem vállal aztán felelősséget a a köztük a köztük kialakuló rivalizálásért, ami aztán ami aztán tragikussá is fajul.

És hogy csak azt akarom mondani, csak ez csak egy példának akarom mondani arra, hogy hogy milyen nyitottsággal és milyen ambivalenciával tud a film nyúlni iszonyú, mint [torokköszörülés] mondtam, banális, kamaszos, tulajdonképpen érdektelen problémáknak a kiterjesztéséhez.

Vagyis, hogy ez a nyitottság és az az ambivalencia készség fogékonyság, ami a filmben van, ez hogyan tudja ezeket a ezeket a banális kamaszos problémákat kiterjeszteni?

Tehát, hogy igazából azon keresztül, hogy arra sarkalja a nézőt és a résztvevőt, hogy arról gondolkozzon, hogy hogy most akkor ez elfogadható-e vagy sem, helyes cselekvése vagy sem, kell-e erről morális ítéletet hozni, tudatában van-e Nadin annak, hogy összezavarja és félértető jeleket ad ezeknek a fiúknak és párhuzamosan több és ad és egyáltalán lehet-e az embernek párhuzamos és több flörtje vagy szerelmi viszonya?

Szóval, hogy ahogy hogy azáltal, hogy arra se…

Említett entitások

Témák

Személyek

  • Babos Anna
  • Petri Lukács Simon
  • Jean Rouch
  • Honor Ford Smith
  • Herclyde Walcott

Hallgasd meg

Gyakori kérdések erről az epizódról: „Partizán Filmklub - Miért énekelnek az emberek? IX. rész | Az emberi piramis”

Miről szól ez az epizód: „Partizán Filmklub - Miért énekelnek az emberek? IX. rész | Az emberi piramis”?

A Partizán Filmklub ezen adásában Babos Anna és Petri Lukács Simon a dokumentumfilm és a fikció határát feszegető, közösségteremtő alkotásokat mutatnak be. Jean Rouch La Pyramide Humaine című filmjét elemzik, amely az emberi piramis mint szimbólum és a filmkészítés… Az epizód a Partizán Podcast című magyar podcast egyik adása, megjelenés: 2026. 04. 17..

Milyen témákat érint ez az epizód: „Partizán Filmklub - Miért énekelnek az emberek? IX. rész | Az emberi piramis”?

Fő témái: filmklub, dokumentumfilm, cinéma vérité, közösségteremtés, antirasszizmus, feminista dráma.

Mikor jelent meg és milyen hosszú ez az epizód: „Partizán Filmklub - Miért énekelnek az emberek? IX. rész | Az emberi piramis”?

Megjelenés: 2026. 04. 17.. Hossz: 34 perc. Az epizód a Podiverzumon hallgatható meg: https://podiverzum.hu/podcast/partizan-podcast/partizan-filmklub-miert-enekelnek-az-emberek-ix-resz-az-emberi-piramis-8bef5deb

Több epizód a Partizán Podcast-ből