Partizán Podcast

Partizán Filmklub - Miért énekelnek az emberek? V. rész | Olasz és jugoszláv rövidfilmek

· PT36M24S

Összefoglaló

A Partizán Filmklub vendégei, Babos Anna és Petri Lukács Simon a "Miért énekelnek az emberek?" című ciklusukban négy rövidfilmet mutatnak be: két olasz és két jugoszláv alkotást. A filmeket 2024. február 2-án vetítik az Eötvös 10-ben. A beszélgetés során a filmek közösségépítő…

Röviden

Műsor
Partizán Podcast
Megjelenés
2026. 01. 30.
Hossz
36 perc
Témák
filmklub, rövidfilm, olasz film, jugoszláv film, közösség, éneklés
Átirat
Az epizód beszélt szövege alapján indexelve

Ebben az epizódban

Rég nem látott tételbíró választás elé nézünk itthon.

A következő fél évben folyamatosan erősödő kampányzajban igyekszünk tájékozódni, mi globálisan is változó algoritmusok, felbomló konszenzusok és új életre kellő régi ideológiák között lavírozunk.

A túláradó hírfolyamban nehéz önállóan eligazodni.

Abban sem lehetünk biztosak, hogy mi valóságos és mi az, ami mesterséges.

Pláne abban, [zene] hogy mi az, ami igaz.

A Partizánban kiemelten fontos, hogy olyan anyagokat készítsünk nektek nap mint nap, melyek érthetővé, átélhetővé és megismerhetővé teszik mindazt, ami velünk és körülöttünk történik.

A közösség lehetőség arra, hogy hatalmi és piaci érdektől függetlenül tájékozódhassunk, és a közösség felelősség is, mert csak együtt vagyunk [zene] képesek megteremteni a közös megértés élményét, hogy ne csak elszenvedői, hanem alakítói legyünk a saját sorsunknak.

Így lesz [zene] a Partizán közös veled, független miattad.

Csatlakozz te is, támogasd a Partizánt.

Részletekért keresd a [zene] partizan.hu/ támogatásoldalt.

Ez itt a Partizán Filmklub podcastje, ahol Babos Anna és én, Petri Lukát Simon beszélgetünk a miért énekelnek az emberek című ciklusunkban vetített filmekről.

Ez a program tavaly ősztől idén nyárig tart, és 12 alkalmon át nézünk olyan filmeket, amelyekben annak keressük a nyomait, hogy a film mit volt képes elmondani a közösségiségről, arról, hogy mi a feltétele annak, hogy emberek összhangba kerüljenek, és akár metaforikusan, akár konkrétan közös éneklésben fogalmazzák meg a vágyaikat, az elképzeléseiket, a közösségről vallott elveiket.

Igen, ebben az adásban most négy filmről fogunk beszélgetni.

Négy olyan filmről, amit február 2-án, hétfőn fogunk 7 órától vetíteni az ötvös 10-ben.

Két két jugoszláv és két olasz filmről van szó.

Tehát az első az Ciliamini Standali Suanora még mindig zúgnak című 1960-as filmje.

A második az Zselimir Zsilnik hét magyar ballada című 78-as filmje.

A harmadik Vittorio de Idimenticati Elfeledettek című 1960-as filmje, és a negyedik pedig Carpogodina zdrávi zárazonodu, vagyis egészséges emberek szórakozásból című 1971-es filmje. mindig szoktunk ezen dekázni, hogy mennyire konkrétan értendő ez a ez a címe a filmprogramnak, és ezt azt előre bocsátom, hogy ebben a rövid filmblogban ebben rengeteget fognak ténylegesen énekelni az emberek, ráadásul együtt közösségként. >> Hát illetve olyan közös énekléseket fogunk látni, amelyeknek nagyon más a célja és a hangulata, azt hiszem.

Szóval gyászéneket fogunk hallani, de örömmódaszerű közös énekléseket, vagy ilyen nagyon élvezetes, nagyon modern közös dalokat, népdalokat, amelyeket munka közben énekelnek asszonyok.

Tehát nagyon változatos lesz az, amilyen énekeket fogunk hallani.

De hát valójában ahogyan a program címe, inkább metaforikusan értendő.

Itt is tehát nem feltétlenül az éneklés lényeges, hanem hogy ezt a közösségiséget, azt, hogy emberek összegyűlnek, hogyan képes rögzíteni a film, hogyan bírja én, hogyan fakasztja énekre az embereket a a kamera jelenléte.

És azt hiszem, hogy ezeket a filmeket azért is választottuk, mert izgalmasnak tartottuk az olasz és a jugoszláv film kultúrát valahogyan egymás mellé állítani.

És ezt több okból kifolyólag is tehettük így.

Egyrészt azért, mert van valami nagyon hasonló abban ahogyan ahogyan a 60-as-70-es évek avanguardjához viszonyultak.

Mind a kettő filmkultúrában nagyon erős nagyon erős a a az Avangard filmkészítésnek a hagyománya, de nem olyan módon, ahogy mondjuk az amerikai vagy nyugat-európai avanguard film, hanem sokkal inkább támaszkodva a népi motívumokra hagyományokra illetve hát ami még közös ebben a két filmkultúrában, hogy a Partizán kultúra ami mindkét országban nagyon erős volt. nagy hatással volt arra, hogy milyen típusú és milyen erejű filmek készülnek milyen elánnal.

Ez ez sokszor olyan filmtípusokat eredményezett, amelyekben fontos volt azt megmutatni, hogy a közösségek hogyan fognak össze valamilyen közös célért.

Úgyhogy ezért gondoltuk azt, hogy a hogy az olasz és a jugoszláv filmet érdemes így összehozni.

Tehát akkor Olaszországgal fog indulni ez a filmprogram.

Cherchilia Miniinivel, akitől ez már a harmadik film, amit egyébként a Partizán Filmklubon vetízünk.

Nagy rajongói vagyunk Marinin munkásságának.

Meghatározó alakja, azt hiszem az olasz filmművészetnek.

Ő úgy tartják számom, mint az első dokumentumfilm rendezőnőt Olaszországban, és nagyon elkötelezetten készített ezeket a rövid filmeket.

Sokszor egyébként mondjuk a kommunista párt megrendelésére is, akár arról, hogy hogy Olaszországban mi a helyzet társadalmilag, gazdaságilag, milyen hagyományok őrződnek meg, milyen közösségi együttléti formák alakulnak ki a 60-as éveknek az il boomja mentén északon, és és és milyen milyen átalakulások, változások.

Leépülés történik a déli részén az országnak.

Ezt a filmet ezt ezt Pulia déli csücskében készítette, azt hiszem Mártan ahol ott két olyan nőt talált, akik Grikó dialektusban beszéltek, és még emlékeztek arra a szertartásra, arra a gyászertartásra, ami ami ami a faluban sokáig közösen gyakorlott volt, vagy a régióban sokáig közösen gyakorolták ezt, de már csak ők ketten ismerték ezeket a dalokat. ez a két nő, és ők tanították be aztán a filmmel látható többi nőnek, és ők játsszák újra ezt a kamera előtt. tulajulképpen itt újra fölvetődik az a visszavisszatérő kérdés, hogy vagy hogy ebben a filmben is a CCIL Manini esetében is láthatjuk, hogy itt nem valamifajta autenticitás érdekli, vagy vagy vagy vagy a a tradíciót még az igazi élő formájában elkapja, hanem hanem inkább azért, hogy hogy fölidézzem valamit és megőrizzem valami olyan közös szertartást, ami ami már éppen kiveszőben van ebből a közösségből.

Ez a ként nő, akivel találkoztak, ők ők ugye betanítják a többieknek is ezt ezt a gyászertartást.

És a Mini pedig, aki sokat dolgozott együtt a Pazolinivel, Pierre Paulo Pazolinivel, ő a Pazolinivel irat egy narrációt ehhez a gyásszertartáshoz, mert nagyon feliratellenes volt, és szerette volna azt, hogyha ezt a Grikó dialektust nem kell nem kell feliratozni.

Úgyhogy ilyen módon az olasz közönség az a pazolininek a a narrációjával követhette végig ezt a gyásszertartást.

De azt hiszem, hogy amikor azt mondom, hogy követ végig, akkor ez úgy hangzik, mintogyha ez egy olyan gyászertartás lenne, ahol az elejétől a végéig a különböző motívumokat megfigyelhetjük.

És azért nem igazán ilyen ennek a filmnek a szerkezete, azt hiszem. vagy hogy sokkal inkább a a sírás, az ének, a kiáltások, a zsebkendő húzogatása, vonogatása, ritmusára vágott filmről van szó, és nem olyasmiről, ami ilyen narratív módon végigkísérni ennek a egyébként egy fiatal fiúnak a temetését. >> Tehát, hogy itt a rekonstrukciónak vagy az újrajátszásnak több szintje van.

Merthogy ugye van egyrészt ez a szintje, hogy van ez a van ez az olasz narráció, ami amit mondtál, akkor ugye van az a szintje, hogy a azok a nők, akik még valóban gyakorolják ezt a szokást, hogy még tényleg tudják, azok betanítják többeknek, de hogy maga az egész szituáció sem valódi, tehát hogy maga a halott sem halott, és a gyászolók sem gyelszólnak.

Tehát, hogy igazából egy egy eljátszott helyzetet látunk.

Igen, viszont olyan értelemben azért mégis csak egy igazság őrződik meg, hogy ennek a gyászertartásnak az igazsága, tehát ilyen értelemben van ennek egy dokumentumértéke, csak ez megint csak odavezet.

Azt hiszem az, hogyha erről a filmről beszélünk, meg a CCILiniről, mint az első dokumentum olasz dokumentumfilmrendező nőről beszélünk, hogy ez így fölszámolja a fikció és a a dokumentumfilm közötti határokat, hiszen egy teljesen megrendezett, eljátszott jelenetet látunk, ami ráadásul nem csak, hogy megrendezett és eljátszott, hanem iszonyú stilizáltan rögzített jeleneteket.

É nagyon erős csieroszkúróval dolgozik fényárnyékhatásokkal a film.

Ahogyan ez szerintem az az egyik legszebb jelenet, ahogyan zsebkendőt az asszonyok két kezük közé vesznek és így húzogatják, mint el akarnák tépni, és ebből kialakul egy nagyon izgalmas ritmus.

Hát egyszerre ugrálnak a lábak, egyszerre mozognak a kezek, egyszerre sírnak föl a a az arcok, egyszerre vetik hátra a fejüket az asszonyok.

Szóval, hogy van egy van egy ilyen nagyon gyors, nagyon érzelmes ritmusa, vagy az érzelmekre ható ritmusa a filmnek, de hogy ebbe teljesen egybe olvadnak ezek a nők, vagy vagy tulajdonképpen egy ilyen gyászoló egésszé állnak össze.

Miközben egy nagyon archaikus ö ritust látunk, a megjelenítési mód az az nagyon is modern, és ez egy ez egy termékeny feszültséget okoz, tehát hogy az ilyen etnografikus filmeknél felmerül az, hogy ennek a filmnak mi a viszony a nosztalgiával, vagy hogy mi az értelme annak hogy lamentáljunk valaminek az elmúlásán, vagy hogy ez hogyan kötődik be esetleg a filmnak a formájába, vagy hogy ez hogyan képes film közölni.

És és ugye M Jininnél ez adja ezt a nagyon izgalmas politikai feszültséget, hogy miközben megmutatja azt hogy tehát egyáltalán nem, csak azt akarom mondani, hogy egyáltalán nem az a típusú szovjetes összhang, amikor a képi modernizmus vagy a kép modernsége és a modernitás ideológiai ünneplése az így fedésbe kerül, mint mondjuk a Dovsenkónál, amit láthattunk. hanem hogy iszonyú vészjósló képet ad arról, hogy mi vár ezekre a parasztokra éjszakon.

Nem csak, nem csak mondjuk a, a kizsákmányolás értelmében, vagy abban az értelemben, hogy ezek a munkák megterhelőek és boldogtalanságot okoznak, hanem például a mindenféle egyéb spektakuláris elnyomással is foglalkozik, például a asszonynak lenni című című filmében ugye >> szeronne című filmében ugye azokkal a reklámképekkel a közvélekedést, köztudatot alakító képekkel foglalkozik, amik meghat határozzák azt, hogy mit jelent az adott olasz társadalom számára a nő.

Képes a az újdonságot az újdonság esztétikájával bírálni, és képes a az archaikust a modern képi eszközökkel filmezni. a tétje a filmnek, hogy a Manini tud egy egy új ritmust adni, vagy egy saját egy filmi ritmust adni ennek a hagyománynak, amely nyilván bővesbőven vagy nagyon régen a film megszületése előtt jött létre.

És a és szintén egy pazolini idézettel akartam csak visszautalni arra, amit mondtál, vagy megerősíteni azt, amit mondtál, arról, hogy hogyan érezhető a Mininek főleg a többi filmjéből a a fenyegető veszély, vagy a hagyományokat fenyegető veszély, meg a az életvitelüket fenyegető veszély, hogy a pazolini azt mondja, hogy a fasizmus csak karcolásokat hagyott az olasz léleken, de a fogyasztói társadalom elpusztította azt.

Következő film Zsarimir Zsilnik filmje.

Ez egy 1978-as film, ami a Jugoszláv televízió számára készült.

Hét hét magyar balladát énekelnek el benne a Vajdaságban, és a legtöbbet ezek közül valamilyen jellegzetes tevékenység közben adják elő. babfejtés vagy varrás vagy kukoricamorzsolás közben rendkívül stilizált tényleg ilyen muze vagy panoptikum jellegű beállításban nyilvánvalóvába teszi a kompozíció a munkavégzés folyamata, a kamerához való odafordulás módja az hogyha több szereplő van akkor a szereplők egymáshoz való viszonya ahogy egymásnak adják a szót rendkívül explicitté teszi azt hogy itt minden a kamerának szól nem csak a nem csak az éneklés nem csak a dal, hanem hanem a dalt kísérő munkafolyamat is. >> Kicsit ennek is van egy ilyen skanz jellege, nem, ennek a filmnek is.

Tehát ez a hét ballada, ez olyan, mintogyha hét szobába vagy hét életbe nyernk egy ilyen rövid betekintést, és akkor a munkafolyamat közben, vagy a munkafolyamatot szinte automatikusan kísérő dalokat éneklik el a dolgozó asszonyok, illetve egy esetben egy férfi.

Tehát, hogy mondjuk összehasonlítva a engine filmmel, ahol ugye ez a kiveszőben léte az, ami foglalkoztatja a rendezőt, vagy hogy a rekonstrukciónak a szükségessége, de ugyanakkor lehetősége is.

Itt valogy mintogyha egy kicsit arról lenne, vagy arról itt valami mintogyha valami más lenne, legalábbis én úgy érzem, hogy vagy vagy az az érzésünk lehet ebből, hogy ez már nagyon régen kiveszett, és ezek élőképek amiket megjelenít, vagy az, hogy megállt az idő és ezeknek az az ezeket a dalokat előadó embereknek a a az életfeltételei meg meg egymáshoz való viszonyaikat semmilyen szinten nem befolyásolta az, ami lezajlott.

Mondjuk aközött az időszak között, amikor ezek a dalok születtek, vagy amikor gyűjtötték őket, és a között, amikor most vagyunk 1978-ban, tehát semmilyen se a a tárgyi környezetben, se abban a se a munkavégzési folyamatban, se se az előadásmódban nem utal semmi a kortársa benne.

Amit ezekkel az élőképekkel szerintem nyilvánvalóvá akar tenni, az az, hogy a parasztasszonyok és a parasztemberek munkavégzés közben az elnyomásról énekelnek. hogy tulajdonképpen ez egy ilyen kurátori munka a zsilnik részéről olyan dalokat gyűjt össze, amelyek mindegyike valamilyen igazságtalanságról, az őrületről, az elnyomásba való beleőrülésről szól, és azt hiszem, hogy hogy valami olyasmit állít a Zsínék, aki egyébként egy nagyon erősen és tudatosan politikus rendező, és nagyon sokféle film filmet készít.

Szóval nagy játékfilmtől kezdve tévfilmen át, aktivista dokumentumfilmig, szóval nagyon sokféle sokféle munkája van.

És az ő egyik filmjéről kapta, a Fekete Film című filmjéről kapta a Jugoszláv Újhullám a Fekete Film nevet is, amivel egyébként ő nem értett egyet, de most a zárójel.

Tehát, hogy csak azt akarom mondani, hogy azt hiszem, hogy a zsírniket ezeknek a népdaloknak a politikai potenciája érdekelte, és az, hogy ezek a ezek a nők és férfiak közös éneklésben vagy egyedül munkaközben ezeknek az igazságtalanság ezeket az igazságtalanságokat éneklik meg újra és újra.

Ez egy nagyon konceptuális viszony a a népművészethez vagy a népdalokhoz.

Tehát, hogy egyértelmű, hogy itt mi a mi a szelekciós elv, és és még véletlen véletlenül sem kerülnek elő akár szerelemről, akár allegorikusan szexualitásról, akár agrármunkáról szóló dalok, hanem kizárólag a az erőviszonyokról és az erőviszonyok lelki lélektani következményeiről szóló dalokat hallunk.

Tehát, hogy még majd a filmkluban biztos részletesebben bele fogunk menni ezeknek a daloknak a tartalmába.

Említett entitások

Témák

Személyek

  • Babos Anna
  • Petri Lukács Simon

Szervezetek, cégek

  • Partizán

Tickerek

  • OTP

Hallgasd meg

Gyakori kérdések erről az epizódról: „Partizán Filmklub - Miért énekelnek az emberek? V. rész | Olasz és jugoszláv rövidfilmek”

Miről szól ez az epizód: „Partizán Filmklub - Miért énekelnek az emberek? V. rész | Olasz és jugoszláv rövidfilmek”?

A Partizán Filmklub vendégei, Babos Anna és Petri Lukács Simon a "Miért énekelnek az emberek?" című ciklusukban négy rövidfilmet mutatnak be: két olasz és két jugoszláv alkotást. A filmeket 2024. február 2-án vetítik az Eötvös 10-ben. A beszélgetés során a filmek közösségépítő… Az epizód a Partizán Podcast című magyar podcast egyik adása, megjelenés: 2026. 01. 30..

Milyen témákat érint ez az epizód: „Partizán Filmklub - Miért énekelnek az emberek? V. rész | Olasz és jugoszláv rövidfilmek”?

Fő témái: filmklub, rövidfilm, olasz film, jugoszláv film, közösség, éneklés.

Mikor jelent meg és milyen hosszú ez az epizód: „Partizán Filmklub - Miért énekelnek az emberek? V. rész | Olasz és jugoszláv rövidfilmek”?

Megjelenés: 2026. 01. 30.. Hossz: 36 perc. Az epizód a Podiverzumon hallgatható meg: https://podiverzum.hu/podcast/partizan-podcast/partizan-filmklub-miert-enekelnek-az-emberek-v-resz-olasz-es-jugoszlav-rovidfilm-10bac51c

Több epizód a Partizán Podcast-ből