Csak ha érdekel podcast

S02E27 Az öngyűlölet forrása, hatása és ellenszere

· PT57M19S

Összefoglaló

A Csak ha érdekel podcast S02E27. adása az öngyűlölet forrásait, hatásait és ellenszereit vizsgálja. A műsorban feltárják, miért gyakori jelenség az öngyűlölet, hogyan befolyásolja az önmagunkkal való kapcsolatot, és milyen különbségek vannak az emberek önmagukhoz való…

Röviden

Műsor
Csak ha érdekel podcast
Megjelenés
2026. 06. 01.
Hossz
57 perc
Szereplők, említett nevek
Leindler Milán
Témák
öngyűlölet, pszichológia, önismeret
Átirat
Az epizód beszélt szövege alapján indexelve

Ebben az epizódban

A magunkkal való viszony egy eléggé rejtélyes műfaj, merthogy nagyon sokan nem is értelmezik, nagyon sokak természetesnek veszik, pedig egyébként a pszichológiában lehet erről gondolkodni.

A mai adásban azt fogjuk szépen kiveséni, hogy honnan eredhet egyáltalán a magunkkal való viszony milyensége.

Ezt vajon tanuljuk, vagy létrejön, milyen elméletek tudnak ebben nekünk segíteni?

És fogok nektek beszélni arról is, hogy ez miért fontos, mertogy egyébként komoly pszichiátriai korképek meg szomatikus, krónikus panaszoknak megtalálható ez a hátterében.

Az én kliens tapasztalatom is az, hogy ez egy központi elem, bármilyen problémáról is beszéljünk, megkerülhetetlen tényező, megéri vele foglalkozni.

Úgyhogy a mai adásból megtudhatjátok, hogy miért vagytok fasírtba magatokkal, és hogy lehet ezen változtatni.

És szó lesz még Ödönkéről is, aki ellopta a homokozólapátot. เฮ เฮ Na sziasztok!

Ez itt a Csak ha érdekel podcast.

Még mindig velem Lengler Milánnal és a mai alkalommal valószínűleg nem fogom ilyen hosszú órákra húzni ezt az adást.

A saját magunkkal való viszony.

Ez egy picit megfoghatatlan dolog sokaknak. nem egy konkrét közéleti eseményhez tartozik éppen, vagy nem egy konkrét pszichológiai elmélet, nem egy konkrét kép, nem olyan, mint egy evészavar, vagy egy elhízás, amikről itt beszélgetünk gyakran, de mégis nagyon sok ilyen tényezőnek, jelenségnek a hátterében ott van.

Nem szeretem alapvetően a reduktív elméleteket.

Az egészségpszichológiai szemlélet nem is engedi meg, sőt kifejezetten az ellentétére törekszik.

De itt most annyit megengedek magamnak, hogy azt mondjam, hogy nagyon sok probléma eredendően redukálható a magunkkal való viszony megsérülésére.

És hát már jó pár hónapja volt egy nagyon szép beszélgetésem, a legszebb értelemben vett vitám egy közeli kollégával arról, hogy a bennünk lévő elronthatatlan mag az valójában elronthatatlan-e.

Nagyon sok pszichológiai szemlélet foglalkozik ennek a kérdésével, hogy egyáltalán van-e ilyen, tehát van-e a személyiségnek valamiféle érinthetetlen árthatatlan magja a Jungi analízis ez az Elst nem feltétlenül tudjuk ezt így tudományosan nyugati tudományos igényességgel megragadni, de minket ez most nem állít meg abban, hogy gondolkodjunk róla egy kicsit.

Szóval az én pesszimista véleményem ebben a beszélgetésben az volt, hogy hogy hát el lehet rontani.

Ez az egyik állítás, tehát hogy nincs olyan az emberben, amit ne lehetne elrontani.

Nyilván a túl optimista elképzelés az, hogy van és elronthatatlan és ennyi.

És hallottam egy nagyon érdekes áthidaló megoldást erre, amit lehet, hogy egyszer egy adásban már említettem, hogy a kapcsolatunk ezzel el tud romlani, és ez egy nagyon érdekes elképzelés, merthogy így egyszerre megengedi a rossz működést, a patológiás beteg működést, de ugyanakkor megtartja azt is, hogy van egy olyan részünk, amit hát bármennyire is törekszünk néha sajnos, vagy a környezetünk törekszik rá, mégsem lehet elrontani, nem tudjuk elrontani, nem tudjuk elpusztítani se.

Ugye itt az elképzelés az, hogy amikor megszületünk, vagy megfogantatunk, akkor hát abban a szent pillanatban még semmi kár nem ér minket.

Tehát abban a pillanatban, amikor megszületik az, hogy mi tudatosak vagyunk, vagy vagy ha valaki ebbe így nem szeret gondolkodni, akkor az, hogy amikor megszületünk, most legyen az egyszerűség kedvéér akár ez.

Bár ugye méhen belül is vannak hatások, rossz stresszhatások, toxinok akár bármi.

Na de értjük szerintem a lényegeit a példának, hogy van egy olyan pillanat, amikor már létezünk, de még nem kaptunk a világon semmilyen hatást.

Ezáltal rosszat se, nyilván jót se, semmilyet se.

És ez az állapotunk, ez valójában visszakövethető.

Tehát ez megmarad, ez létezik, mint ahogy és itt jön az érdekes, hogy hogy mi következik ebből, hogy minden létező állapotunk valahol elva mentve.

Ez picit olyan, mintogyha a számítógépünknek minden nap az állapotáról, sőt minden pillanatban készítenénk egy biztonsági mentést.

Ugye a világ összes Winchestere nem lenne elég erre.

Nem is ez a cél, de a szervezetünk valahogy így működik.

És ez az egész gondolat nekünk szükséges lesz ahhoz, hogy az önatról meg az önmagunkkal való viszonyról beszéljünk.

Mert ugye, hogyha egy picit mélyebben ebbe belegondolunk, hogy önmagunkkal való viszony, akkor hirtelen egy ilyen nagyon paradox fura mocsárba keveredünk, hogy hát másokkal való viszonyt tudjuk értelmezni.

Például én tudom értelmezni a veletek hallgatókkal való viszonyt, vagy követőkkel, rajongókkal, há ezt utálom ezt a szót való viszonyt, hogy én mondok dolgokat, ti azt meghallgatjátok, néha írtok egy kommentet, vagy néha írtok egy üzenetet, visszajelzést, vagy személyesen, ha találkozunk, elmondjátok, hogy jaj, de jó, ez meg az.

Néha el szoktátok mesélni hogy milyen élményeitek voltak, vagy akár egyszer-egyszer kapok olyan üzenetet, hogy ilyen sorsfordító meg rádöbbentő hatást keltett egy-egy adás.

És én ennek örülök, ez nekem jól esik.

Tényleg az üzemanyagot, hogy én ezt így csináljam tovább, és én ezt úgy tudom értelmezni.

Tehát, hogy ez egy létező dolog, ez egy kötelék, ez egy kapcsolat.

És lehet, hogy én máshogy értelmezem, mint ti, meg ahány, annyi féle, de ugyanez igaz egy baráti kapcsolatra, családi kapcsolatra, bármilyen munkahelyi kapcsolatra satöbbi.

De a magunkkal való viszonyt azt egy picit nehéz értelmezni, mertogy ugye én nem egy másik ember vagyok magamnak.

Ez egy nagyon fura hasított ilyen skizó elképzelés, ugye, hogy én vagyok egy másik van vagyok én, meg van magam, vagy vagy valami ilyesmi furcsaság.

És hogyha ezen a szinten próbáljuk meg ezt értelmezni, akkor valóban ez egy ilyen hát ez hülyeség, és akkor ezt itt be is szüntettük beszélgetés lezárva.

Viszont, hogyha úgy értelmezzük a kapcsolatokat, mint a fejemben lévő reprezentációja annak a kapcsolatnak, akkor igenis van másokkal is kapcsolatom, és a veletek való viszony, vagy az én egyik, nem tudom, random barátommal való viszony, az nem így a materiális térben létezik, hanem a fejemben.

És ez nem azt jelenti, hogy csak a fejemben létezik.

Hanem azt jelenti, hogy a Buksinban van egy reprezentációja, egy ilyen gondolatok, érzések, vélekedések, ítéletek, akár bármi összessége, ami leírja ezt a kapcsolatot.

Na most, hogyha így gondolkodunk, akkor igenis van magunkkal is, sőt magunkkal van igazán kapcsolatunk, merthogy vannak vélekedéseink érzéseink gondolataink ítéleteink, viselkedéseink magunkkal szembe, mint ahogy bárki mással szembe.

És ez valahogy reprezentálódik.

És nem is állunk meg itt, hogy ezek léteznek, hanem ezekről van egyfajta meta gondolkodás is.

Például tegyük föl, hogyha valakinek van egy partnere, akkor vesz neki virágot a születésnapjára, vagy vesz neki, nem tudom, egy bármilyen ajándékot a születésnapjára.

Ez ugye egy gondolatból ered, hogy hogy én én nekem eszembe jutott, hogy neki szülinapja van, vagy már föl volt írva.

Van egy érzés, hogy mondjuk kedvelem, szeretem és akarok neki jót, törődni akarok vele, de ugyanakkor van egy meta része is ennek, hogy én ezt gondolom helyesnek, azt gondolom, hogy ő ezt tőlem elvárja.

Ez a helyes, nekem így tanították, ez a társadalmi konvenció, vagy mit tudom én, akár nem akarok virágot venni neki, de tudom, hogy erre van szükség.

Tehát van egyfajta ilyen utógondolkodás, egy ilyen fölötte gondolkodás erről, hogy milyen az a viszony.

Tehát van egy reprezentációm általában arról, hogy milyen a viszony, meg arról is, hogy milyennek kéne legyen, hogyan kéne kinézzen ez a viszony, vagy hogyan szeretném, hogy kinézzen.

Szóval ez egy több rétegű dolog.

És hogyha megengedjük ezt a több rétegűséget, akkor már mindjárt teljesen kristálytisztán világos, hogy van magunkkal kapcsolatunk, és hogy igenis ezt lehet értelmezni.

És a mai adásban két dolgot szeretnék kifejteni.

Az egyik, hogy szerintem honnan eredhet a magunkkal való viszony, annak a milyensége.

Tehát nem maga az, hogy van, mert az most van, azt a ládát nem nyitom ki, hanem a milyensége honnan ered.

Direkt nem úgy fogalmazok, hogy honnan tanuljuk, mert az majd csak az egyik lesz.

A másik pedig pontosan ez a metaszintje a dolgoknak, hogy milyen elképzeléseink vannak arról, hogy milyennek kéne kelljen, legyen a velünk magunkkal való kapcsolat.

Itt a szavakba néha bele fogok bonyolódni, mert ugye erről elég nehéz tisztán beszélni.

Szóval megnézünk két irányt, ahonnan szerintem eredhet a magunkkal való viszony milyensége, minősége.

Az egyik egy nagyon egyszerű tanuláselméleti megközelítés lesz.

A másik lesz az igazi mindfuck, úgyhogy tegyük helyre az elsőt.

Szóval mindent a tanuláselméleti teoretikusok szerint tanulunk a világból, amilyenek vagyunk, amilyenné válunk, ahogy viselkedünk, gondolkodunk, és a viszonyrendszereinket is tanuljuk, méghozzá szociális tanulás útján.

Egyébként ennek ma már a biokémiai háttere is csodálatosan igazolva van, hogy társas helyzetekben az ember jobban tanul, acetilkolin, szerotonin satöbbi.

Ezt a ládát se nyitjuk most ki magam érdekében se, nem csak a tiétekbe.

A lényeg, hogy most higgyük el ezt, hogy szociálisan tanulunk, mint a követés útján.

Persze erre vannak kontrollfolyamataink, de magát a viselkedést, magát az elképzelést és a metaszintjét is a dolgoknak, azt bizony szociálisan tanuljuk.

Miből merítjük a példát, hogy magunkkal való viszonyunkat kitaláljuk?

Az első dolog, ami kézen fekvő, hogy velünk hogy bántak.

Ez az egyik legerősebb és az én kliens tapasztalatom szerint a legilyen markánsabb pervazívabb elem, vagy vagy inkább ilyen metódus, az az, hogy az illetővel hogy bántak, velünk, hogy bántak, merthogy amikor mondjuk tegyük föl, velünk történik valami, vagy rendszeresen hallunk valamit, akkor az leképződik. automatikussá válik, és minél kisebb korban kezdünk el hallani valamit, annál inkább bejut, mert annál kevésbé vannak kritikus funkcióink.

Tehát képzeljük el ezt úgy, hogy annál puhább az agyunk, mintha egy ilyen szivacs lenne, egy ilyen nagyon puha sajt lenne.

És akkor azt mondom, hogy én ezt így beletuszakolom.

Mondok most egy példát, hogy mondjuk valaki azt hallgatja, hogy milyen ügyes vagy, milyen büszke vagyok rád.

Mondjuk gyerekként ezek a mondatok repkednek a családi házban.

És akkor a gyerek, hogyha legközelebb egy ismeretlen helyzettel találkozik, amit valahogy ki kéne bogozni, akkor ez lesz a kiindulási alap, hogy de hát én ügyes vagyok, hát én egy okos gyerek vagyok, hát nekem ez menni fog.

És hogyha még azt is hallotta mondjuk a családi házban, hogy bízok benned, akkor akkor a gyerek úgy fog nekimenni, hogy én is bízok magamban.

És ez nem azt jelenti, hogy hülyeségeket fog csinálni, meg meg nagy képű lesz, hanem tényleg egy önbizalom alakul ki.

Tehát a saját magunkról való gondolkodást azt meg tudja határozni az, hogy rólunk hogyan gondolkodtak, velünk hogyan viselkedtek. hogyha állandóan azt hallgatja a gyerek, hogy ez is a te hibád, akkor bármi elromlik az életében, mert el fog romlani néhány dolog az életében, akkor az első reflexes reakciója az lesz, hogy ez is az én hibám.

Tehát így gyakorlatilag szó szerint átültetődik az a gondolat, az az elképzelés, az az ítélet, ha így tetszik, bár az is egy gondolat, csak morális síkon értelmezhető.

Amit hallunk, az átültetődik belénk.

Hogyha azt hallgatja egy gyerek, hogy idegesítő vagy, hogy menj már innen satöbbi, akkor mondjuk egy párkapcsolatban és azt fogja gondolni, hogy ő idegesítő.

Ezáltal egyébként nagyon gyakran nem fog magabiztosan viselkedni.

És hát a sors különös fintora, hogy egyébként létre fogja hozni azt az állapotot, amiben egy idő után lehet, hogy már tényleg idegesítő lesz, de nem azért, mert alapvetően idegesítő, hanem mert ő azt gondolja magáról, hogy idegesítő, és ezért hülyeségeket fog csinálni, hogy hogy előre már bocsánatot kér satöbbi.

Na most, hogyha ezt valaki átlátja, akkor nyilván lehet korrigálni kívülről.

Szóval ez az egyik, ez egy nagyon egyszerű dolog, nagyon basic dolog, de ugyanakkor nagyon nagy mélysége van, mert el lehet gondolkodni azon, hogy amiket te gondolsz magadról, meg ahogyan kezeled magad, az valójában honnan ered, és lehet, hogy téged is így kezeltek.

Például, hogyha folyamatosan azt hallottad, hogy előbb márpedig legyen mindened színötös és írjál meg minden leckét, és majd utána esetleg pihenhetsz, de akkor is érezd magad szarul érte, akkor felnőttként nehéz műfaj lesz neked a pihenés.

Ez úgymond nem bonyolult. viszont erre épül megint csak ez a narratíva, ez a metagondolkodás, hogy megerősödik ez az egész viszonyulás azzal, hogy így kell csinálni, hiszen a nagy tejhatalmú felnőttek, a szülők is így csinálták.

És lehet egyébként nagyon érdekes, hogy amikor kliensmunkában vagyunk és fejlődik valaki, akkor előbb ismeri fel azt, hogy hát a szülei így bánnak vele, vagy a barátai így bánnak vele, vagy a partnere, vagy a nem tudom, a tanárai így bánnak vele, és ugye ez nem oké, és utána fogja felfedezni azt, hogy saját magával is így bánik.

És az egy nagyon nehéz pillanat mindig, merthogy hát előtte általában el van mondva, hogy mennyire szörnyű az, ahogy bántak vele, és akkor egy nehéz konfrontáció az, hogy ja, hát saját magammal is így bánok.

A másik hely, ahonnan ez jöhet, az a közeli emberek egymással való viszonya, nem a velünk való viszonya.

Tehát, hogyha mondjuk azt látja valaki a szülein, hogy ütik, vágják egymást, vagy penetránsan beszélnek egymással, akkor hát ugyanúgy saját magunkkal is így fogunk bánni, viselkedni, merthogy le van modellezve az, hogy hogyan kell egymással bánni, mert hát mi más lenne a modellünk az emberi viselkedésre, mint a szülőknek a viselkedése, de ugyanúgy ez igaz iskolákra, tanárokra És itt hadd tegyek egy barányi közéleti kitekintőt szerintem nem érvényes ez különböző politikusokra.

Tehát akik így az emberi kapcsolatok milyenségét, minőségét, az arról való gondolkodást közszereplőkre, politikai közszereplőkre szeretnék építeni, akkor a pszichológus véleménye az, hogy az baj. és próbálj meg keresni valami emberi…

Említett entitások

Témák

Személyek

Hallgasd meg

Gyakori kérdések erről az epizódról: „S02E27 Az öngyűlölet forrása, hatása és ellenszere”

Miről szól ez az epizód: „S02E27 Az öngyűlölet forrása, hatása és ellenszere”?

A Csak ha érdekel podcast S02E27. adása az öngyűlölet forrásait, hatásait és ellenszereit vizsgálja. A műsorban feltárják, miért gyakori jelenség az öngyűlölet, hogyan befolyásolja az önmagunkkal való kapcsolatot, és milyen különbségek vannak az emberek önmagukhoz való… Az epizód a Csak ha érdekel podcast című magyar podcast egyik adása, megjelenés: 2026. 06. 01..

Kik szerepelnek vagy kiket említenek ebben az epizódban: „S02E27 Az öngyűlölet forrása, hatása és ellenszere”?

Az epizódban a következő nevek szerepelnek vagy hangzanak el: Leindler Milán.

Milyen témákat érint ez az epizód: „S02E27 Az öngyűlölet forrása, hatása és ellenszere”?

Fő témái: öngyűlölet, pszichológia, önismeret.

Mikor jelent meg és milyen hosszú ez az epizód: „S02E27 Az öngyűlölet forrása, hatása és ellenszere”?

Megjelenés: 2026. 06. 01.. Hossz: 57 perc. Az epizód a Podiverzumon hallgatható meg: https://podiverzum.hu/podcast/csak-ha-erdekel-podcast/s02e27-az-ongyulolet-forrasa-hatasa-es-ellenszere-01f42450

Több epizód a Csak ha érdekel podcast-ből