Igaz történetek

#69 Az első sokkon túl – Buk Miklós

· PT24M52S

Összefoglaló

Az Igaz történetek ezen epizódja Buk Miklósról szól, egy erősen korlátozott képességű emberről. Az epizód a társadalom különbségtételével és az elfogadás fontosságával foglalkozik.

Röviden

Műsor
Igaz történetek
Megjelenés
2024. 04. 09.
Hossz
25 perc
Szereplők, említett nevek
Buk Miklós
Témák
korlátozott képességű ember, társadalmi különbségtétel, elfogadás
Átirat
Az epizód beszélt szövege alapján indexelve

Ebben az epizódban

♬ ♬ Ez itt az Igaz történetek podcast.

Én Heller Gábor vagyok. ♬ ♬ Hányszor, de hányszor fordítjuk el a tekintetünket, amikor egy erősen korlátozott képességű emberrel találkozunk.

Nem a hasonlóságot, a közöst, hanem a különbséget vesszük észre bennük.

Nagyon igaz ez a mozgássérültekre, a vakokra, súlyos halláskárosultakra, akikkel úton-útfélen találkozunk.

Jobb esetben magunkban azt gondoljuk: Szegény!

Nem szeretnék a helyébe lenni.

Pedig ők nem szegények, csak az életük egyik vagy másik aspektusában mások, mint mi, ép emberek.

Buk Miklós gimnazista korában szembesült ezzel egy nyári tábor idején, ahonnan 18 évesen más emberként ért haza.

Szentes, Horváth Mihály Gimnázium, 1991, érettségi éve, nyara.

A gimnáziumban van egy filmes képzés, én odajártam.

Negyedikesként, érettségire készülve jött egy felkérés az iskolánknak, hogy a Németországban lévő nyári táborról egy testvérprogram keretén belül készítsünk egy 15-20 perces kisfilmet.

Illetve az nem is volt meghatározva, hogy ebből mi lesz, de hogy rögzítsük, és vegyük fel a tábornak az életét.

Nyilván iszonyatos lelkesen és nagyon büszkén, hogy engem kiválasztottak mint az egyik ilyen résztvevőt.

Mivel én negyedikes voltam akkor már, ezért én lettem annak a csapatnak a vezetője, és jött még velünk két másik harmadikos diák, Osztás Attila meg a Papp Micu.

Nagyon lelkesen indultunk neki.

Két táborban, kétfelé fogunk menni.

Két stáb megy, az egyik stábnak lettem én rangidősként a vezetője.

Mivel az iskolánknak nem volt olyan nagy kapacitása, ezért nagyon limitált eszköztárral mentünk ki, két VHS kamerát szereztünk, egy-két lámpa talán és mikrofon meg egy statív.

Én kamerázni és szerkeszteni voltam felkérve, a másik két ember pedig, az egyik ugyancsak kamerázni, és talán rendezőként a másik srác.

A kiutazáshoz felkértek két szentesi, volt gimnazistát, hogy segítsenek, mivel nekünk még nem volt autónk, repülni még nem lehetett, vagy akkor még nem volt ennyire egyszerű.

Úgyhogy két 1200-es Ladával ment ki a két stáb.

A mi csapatunk Wilgartswiesen nevű német kisvárosba ment, ami Németország másik oldalán van a nyugati határon, egészen a luxemburgi határ mellett, kb 20 órás út volt.

Négyen voltunk a mi 1200-es Ladánkban.

Én tudtam vezetni, jogasítványom volt, a kocsi tulajdonosának is volt, és hát így ketten felváltva vezettünk.

És hát nagyon lelkesen mentünk ki, hiszen az első megbízásunk volt külsős anyagot csinálni.

Annyit tudtunk, hogy egy nyári tábor, amit egyetemisták vezetnek.

Rendes kelet-európai módon meg volt pakolva konzervvel és mindenféle elemózsiával a kocsi, hogy nehogy baj legyen.

Az biztos volt, hogy nem fogunk ezért fizetést kapni, hanem ez egy lehetőség, hogy kipróbáljuk magunkat, és hát Németországban egy hétig fedezték a költségeinket.

Igazából attól, hogy ez egy külsős felkérés volt, a lelkesedés volt, ami minket vitt ki.

Megérkezés este későn a táborba, találkozunk az egyetemistákkal, táborvezetőkkel.

Furcsa volt, mert elég sok kerekesszék és tolókocsi volt a tábor területén, amit nem nagyon értettünk, hogy ez micsoda.

Az eligazítás, ami egy vacsora mellett folyt, akkor derült ki számunkra, hogy ezt a tábort, a kölni egyetem gyógypedagógiai szakának a diákjai vezetik, és a táborozók pedig valamilyen fogyatékkal bírnak.

Testi, főleg testi fogyatékkal, tehát tulajdonképpen egy rehabilitációs táborba csöppentünk.

Mi ugye 17-18 évesek voltunk, a táboroztatók, az egyetemisták, 25-26 évesek lehettek.

Akik viszont részvettek a táborban ők nagyon vegyes korosztály volt.

Talán a legfiatalabb az 15-16 éves lehetett, de a legidősebb az 28-30 éves is volt, akiknek ugye ez egy remek élmény volt, hiszen a világ minden pontjáról jöttek ide a táborba, itt tudtak egymással találkozni.

Nekik egy óriási lehetőség volt, hogy kimozduljanak az ő megszokott környezetükből.

Az egyetemistáknak pedig egy nyári gyakorlat volt, amiben mindenféle dolgokra figyelve szabályok mentén vezették a tábort.

Volt vegetáriánus, én akkor először szembesültem azzal, hogy a vegetáriánusoknak külön főznek például.

Tudtam mi az, hogy vegetarianizmus, és tudtam, hogy vannak, akik nem esznek ilyet vagy olyat, de az, hogy egy táborban külön konyha van, hogy valaki nem eszik húst, ez egy nagyon lenyűgöző volt. '91-et írunk, tehát nem volt annyira széleskörű még Magyarországon ez.

Mindenki nagyon kedves volt, viszont a tény az, hogy nem gyerekeket fogunk játszás közben felvenni, vagy valamilyen aktivitás közben felvenni, hanem valamilyen sérüléssel bírnak, ez azért rányomta a hangulatát arra az estére, mert köpni-nyelni nem tudtunk, hogy most mi van.

Az azért egy sokkoló élmény volt.

Ez nem egy előítélet, hogy akkor ezzel mit kell kezdeni, hanem egyszerűen az a tény, hogy ezt nem tudtuk, hogy ez lesz.

Eltelt egy kis idő, mire ezt így feldolgoztuk.

Kiderült aztán, hogy még az se biztos, hogy a mi tanáraink tudták, hogy ez egy ilyen tábor.

De azt viszont tudtuk, hogy a másik autó, amelyik a másik stábot vitte a táborba, az viszont egy olyan tábor volt, amire mi gondoltunk, hogy egy ilyen vakációzó, valamilyen jutalomban részesülő diákoknak szervezett tábor volt.

Volt egy kis fejtörés, hogy most ez hogy lesz, mint lesz.

Arra nem volt lehetőség, hogy mi visszamegyünk.

Miután ez az eligazítás megtörtént, és azt a tényt, hogy nekünk ez lesz most egy hétig, hogy 20-25, talán 30 résztvevőt, akik elég nehezített életet élnek, kerekesszék és a különböző testi fogyatékosságuk miatt, fogunk feldolgozni, felvenni, rólunk fogunk filmet csinálni.

Nyilván ez az iskola, ahova jártunk, a szentesi drámai iskola, itt egy nagyon erős másság tudat erősítés volt a jellemző.

Nekem legalább is ez az élményem van, hogy az a tény, hogy valaki más, az nem egy hiba, az erőt ad, különleges, azzal nincs baj.

Mindenki valahonnan jött Szentestre.

Azért azt fontosnak érzem, mert talán nem így lett volna, hogyha egy homogénebb társaság járna ebbe az iskolába, de akkor az volt a jellemző Szentesre, hogy az ország minden pontjáról jöttek emberek, mindenki valami pici másságot képviselt, és ez mindig, ellenben az előtte lévő élményeimmel, ahol ha kitűnsz, vagy valami más vagy, akkor az szégyellnivaló.

Itt ebben a szentesi hangulatban, légkörben inkább az volt, hogy annál jobb.

Úgyhogy amikor megérkeztünk ebbe a táborba, nyilván mind a hárman azt gondoltuk, hogy ez nem egy probléma, de hogy ezt hogyan fogjuk tudni megoldani úgy, hogy ez ne legyen nekünk ez egy ilyen averzió.

Hogyha szépen lassan egyik napról a másikra hozzászoktunk.

Igazából nem kellett rajta dolgozunk, de a tény, hogy nincs visszaút, nagy szavakkal élve, ez is hozzá segített, hogy akkor előre.

Szépen lassan minden nap valamilyen eseményt felvettünk, megbeszéltük, hogy mi lesz, tudtuk, mivel jár az, hogyha ebédeltetés van, felvettük azt, hogyan történik a szabadfoglalkozás, mindenfajta szegmensébe beleláttunk a táboroztatásban.

Szabad bejárásunk volt igazából mindenhova.

Ők is nagyon szerették volna, hogy jól sikerüljön ez a dolog, úgyhogy mindenben nagyon támogatók voltak a táboroztatók, tehát az egyetemisták.

És hát szépen, lassan kapcsolat alakult ki ugye a résztvevőkkel is, mert óhatatlanul kommunikálni kezdtünk velük.

Nyilván angolul főleg folytak a beszélgetések, és nagyon színes csapat volt.

Meglepő módon nagyon kedvesek voltak, és nem sajnálnivalók.

Ami hozzásegített ennek az első görcsnek a feloldásában.

Mivel nagyon nagy korkülönbség volt a résztvevők között, ezért nagyon sokféle programot csináltak.

Nem nagyon emlékszem már az összesre, de azt tudom, hogy például voltak ilyen vetélkedők, trivia, ahol különböző filmes kérdésekre kellett válaszolni, amiben ugye mi is résztvettünk, Még akkor is, hogyha egyikünk kamerázott, szerepeltünk, segítettünk fizikailag, áttolni egyik kerekesszéket a másikhoz, tehát be voltunk fogva, és már az egész egy ilyen home video hangulata volt tulajdonképpen, és nagyon kellemes volt, mert az a félelem, ami bennünk volt, vagy ilyen rossz érzés, az pillanatok alatt elpárolgott, és nem jelentett különösebb problémát, hogy akivel beszélgetsz, ő mondjuk, nem tud felállni és kimenni a vécére, hanem megkért, hogy told ki.

Nyilván nekik is egy nagy élmény volt, hogy egészséges emberre tud számítani, és nem a sajnálatot látja, hanem a segítséget, illetve hogy emberként, ami most már olyan közhelyként hangzik a számból, de amikor ezt 18 évesen így átéli az ember, akkor azt érzem, hogy ez egy nagyobb volumenű dolog volt.

Szerveztek kirándulást is a táborozóknak, és az egyik ilyen kirándulás során a busszal valahova mentünk ott a hegyekbe, kimentünk a természetbe.

Busz megáll a parkolóban, és szépen megkezdődik a rutin: leemelni a kerekesszékeseket a buszról.

Nyilván ezek a buszok ilyen speciális lifttel rendelkeztek.

Ámultunk-bámultunk, hogy milyen fejlett technikailag, és egyáltalán koncepcionálisan az ottani rendszer, hogy erre odafigyelnek, hogy olyan buszt csinálnak, ami felemeli a kerekesszékest.

Amit aztán később már New Yorkban láttam, egy csomó helyen azóta szembesültem vele, de ez volt az első ilyen élményem.

És akkor megérekeztünk a buszokkal a kirándulóhelyre, ahol szépen leparkoltunk, és akkor elkezdődött a rutin.

Akik tudtak menni, azok elindultak a botokkal, aki nem tudott menni, kerekesszékes, azt gurították.

Volt egy olyan srác, a Martin, aki Brazíliából jött, kb. 28 éves lehetett.

Neki olyan kerekesszéke volt, amelyik elektronikus volt, nagyon nehéz volt, mert az ő rendellenessége, egy születési rendellenesség, aminek a következtében a teste és a feje fejlődött, viszont a végtagjai megálltak két-három éves koránál.

Az ő kerekesszékét elektronikusan egy joystickkel tudta irányítani.

Viszont ezen a kiránduláson olyan hegyi ösvényeken mentünk, ahol nem tudott ez a kerekesszék magától feljönni.

Tolni nem lehetett, mert annyira nehéz volt, ezért Martint az egyik kísérő, az egyik egyetemista srác, ölben vitte végig a kirándulás folyamán.

Mentünk a kamerákkal a kirándulást felvenni, előre-hátra, jobbra-balra.

Én maradtam hátul, és beszélgettem a az egyetemistával, aki hozta ölben a Martint.

Mikor a tisztáshoz értünk, kiderült, hogy a buszon maradt a Martinnak egy speciális eszköze, amivel tud enni.

A busz elég messze volt ahhoz, hogy mi most hármasban visszabandukoljunk, és nem is lett volna sok értelme.

Úgyhogy az egyetemista srác megkért, hogy segítsek neki, és azzal átadta Martint, konkrétan a kezeimbe, és ő viszont ugye futva gyorsabban meg fogja tenni ezt a távolságot.

Úgyhogy miután elment az egyetemista srác, én ott maradtam Martinnal a karjaimban.

Picit hasonló élmény volt, amikor a húgom megszületett, és egy-két éves volt, amikor én már segítettem, és tartottam őt.

Nagyon messzi hasonlattal azt mondhatnám, hogy nagyon hasonló volt, ahogy egy kis gyereket tartasz a kezedben.

Martint én így öleltem, vagy tartottam a karjaimban, miközben ugye ő egy felnőtt ember volt, és nagyon okos srác volt, erre emlékszem.

Nagyon jó humorérzéke volt, sokat röhögtünk.

Ez egy olyan helyzet volt, amivel ő lehet, hogy többet találkozott, hiszen valószínűleg az ő életében már volt ilyen hasonló, az én életemben nem.

Mindenképp egy zavartság volt az első pár perc, amíg ott hozzászoktam el ehhez a történethez.

Azt tudom, hogy próbált átbillenteni engem ezen a helyzeten, hiszen azért mégis csak az intim szférámba került be egy olyan ember, talán filmben láthattam ilyet előtte, mert Szentesen nem volt körülöttem ilyen sérüléssel ember.

A testét éreztem, a csontjait.

Egy ember, akit én átkarolva ott tartok.

És nem azért tartom, mert ez egy döntés, vagy egy vonzódás, hanem azért, mert nincs lehetőség, nincs más opció, mert Martin nem tud létezni, hogyha nem tartja valaki, ha nem egy székben ül, nem az ő kényelmi zónájában.

Tehát még az se lehet, hogy bocs, rossz döntés volt, leteszlek ide majd.

Szóval ez a fajta közelség egy másik, tulajdonképpen egy idegen emberhez, egy férfihoz, aki magatehetetlen, akit tényleg én tartok a kezemben, iszonyatosan benne az intim szférámban, nem lehet mást csinálni hangulatban, töltöttünk el 25 percet, talán 30 percet, mire a srác visszaért az ott felejtett dologgal.

Ezen a tisztáson, ahogy várjuk a srácot, hogy visszajöjjön a dolgokkal, és tartom a karjaimban Martint, volt egy ilyen élményem.

Egy ilyen villanásszerű élményem. ♬ ♬ Megszűnt ez a fajta ítélkezés vagy ez a fajta ellenérzés az irányába, hogy ő nem olyan, mint én, hogy ő nem egészséges.

Ahogy gyerekként elfordultam vagy rossz érzésem volt, ha láttam olyan embert, aki sérült, vakot, mozgássérült, mert nem szoktam meg, hogy neki ez a természetes, és nekem meg nem.

Itt azt éreztem, hogy ez megszűnt, ez a fajta ítélkezés.

Leomlottak korlátok, és megjelent a Martin hirtelen ezek a dolgok mögött mint Martin. ♬ ♬ Buk Miklós az érettségi után elvégezte a Színház- és Filmművészeti Főiskolát operatőr szakon, majd később diplomát szerzett Los Angelesben a világhírű American Film Institute-ban is.

Látogass el weboldalára, a miklosbuk.com-ra, hogy ízelítőt kapj Miklós munkásságáról. ♬ ♬ Mindenkinek vannak sorsfordító, képtelen, megható, vagy mulatságos történetei.

Nem vagy se túl fiatal, se túl öreg ahhoz, hogy te is mesélj egy történetet nekünk.

Küldd el a történetedet az igaz@igaztortenetek.hu email címre, és mi majd keresni fogunk.

Kövess bennünket a Facebookon, és ha tetszik, oszd meg baráttaiddal.

Ha nem szeretnél elszalasztani egy epizódot sem, íratkozz fel az Igaz történetek podcastra kedvenc lejátszódban.

Említett entitások

Témák

  • korlátozott képességű ember
  • társadalmi különbségtétel
  • elfogadás

Személyek

Szervezetek, cégek

  • Igaz történetek

Hallgasd meg

Gyakori kérdések erről az epizódról: „#69 Az első sokkon túl – Buk Miklós”

Miről szól ez az epizód: „#69 Az első sokkon túl – Buk Miklós”?

Az Igaz történetek ezen epizódja Buk Miklósról szól, egy erősen korlátozott képességű emberről. Az epizód a társadalom különbségtételével és az elfogadás fontosságával foglalkozik. Az epizód a Igaz történetek című magyar podcast egyik adása, megjelenés: 2024. 04. 09..

Kik szerepelnek vagy kiket említenek ebben az epizódban: „#69 Az első sokkon túl – Buk Miklós”?

Az epizódban a következő nevek szerepelnek vagy hangzanak el: Buk Miklós.

Milyen témákat érint ez az epizód: „#69 Az első sokkon túl – Buk Miklós”?

Fő témái: korlátozott képességű ember, társadalmi különbségtétel, elfogadás.

Mikor jelent meg és milyen hosszú ez az epizód: „#69 Az első sokkon túl – Buk Miklós”?

Megjelenés: 2024. 04. 09.. Hossz: 25 perc. Az epizód a Podiverzumon hallgatható meg: https://podiverzum.hu/podcast/igaz-tortenetek/69-az-elso-sokkon-tul-buk-miklos-erhup653

Több epizód a Igaz történetek-ből

  • #139 Anya csak egy van – Szilágyi László

    Szilágyi László az anya elvesztése utáni gyászról, az élet egy szakaszának lezárulásáról és a veszteségből való tanulásról beszél. Elgondolkodik azon, van-e hozadéka egy pótolhata…

  • #138 Egy nagyon kemény pálya – Király Linda

    Király Linda énekesnő felidézi, hogyan szerződtette le fiatalon egy nagy hanglemezcég, és milyen emlékei fűződnek példaképével, Whitney Houstonnal való rövid találkozásához. A bes…

  • #137 Tanárnő kérem! – Galambos Rita

    Galambos Rita egy fiatal pedagógus, aki szembesül azzal, hogy egy diákja nem akar hazamenni a tanítás után, ami miatt túllép a munkaköri kötelességein.

  • #136 Talált pénz – Janata Kriszta

    Janata Kriszta a felnőttkori személyiségfejlődését meghatározó élményekről és példákról beszél.

  • #135 Rettegés a színpadon – Varga Kata

    Varga Kata színésznő a színpadon való lefagyás élményéről és az ebből szerzett tapasztalatokról beszél az epizódban. Megosztja, hogyan kezelte a helyzetet és hogyan nyert biztonsá…

  • #134 Halálközeli – Dobronay László

    Dobronay László egy súlyos baleset történetét meséli el, és azt, hogyan változtatta meg ez az életszemléletét és az emberekhez fűződő viszonyát.

  • #133 A szeretet marad – Babarczy Eszter

    Babarczy Eszter egy budapesti nő, aki hirdetést adott fel, hogy vidéki gyerekeket fogadna otthonában. A kezdeményezés nem csak a gyerekeknek hozott örömet, hanem Eszter számára is…

  • #132 Minden élet számít – Zimits Andrea

    Zimits Andrea megosztja történetét egy rovarral való különleges kapcsolatáról, rávilágítva arra, hogy az emberek nem csak háziállatokkal alakíthatnak ki mély érzelmi kötelékeket.

  • #131 Édes Zazzi – Dr. Erdős Melinda

    Dr. Erdős Melinda, egy nyugdíjas orvosnő és bölcsész végzettségű barátnője elhatározzák, új vállalkozásba fognak, ami eltér eddigi életútjuktól és végzettségüktől. Vállalkozásuk n…

  • #130 Szabályszegők – Futó Péter

    A stressz és a vizsgadrukk témaköre kerül szóba egy egyetemi vizsga példáján keresztül, ahol Futó Péter esete illusztrálja, mi történik, amikor valaki úgy ugrik neki egy számonkér…

Hasonló epizódok más magyar podcastokból