Szűcs Sándor

Azért vagyok boldogtalan, mert a szüleim is azok?

· PT14M53S

Összefoglaló

A Szűcs Sándor önismereti mentor és családállító által vezetett epizódban az odatartozás fontosságát és annak tudatalatti hatásait vizsgálják. Szó esik arról, hogy az ember gyakran önsorsrontó módon a családja mintáit követi, ami boldogtalansághoz vezethet. A mentor példákon…

Röviden

Műsor
Szűcs Sándor
Megjelenés
2025. 08. 14.
Hossz
15 perc
Témák
önismeret, családállítás, tudatalatti, családi minták, boldogtalanság
Átirat
Az epizód beszélt szövege alapján indexelve

Ebben az epizódban

Itt Szűt Sándor, önismereti mentor és családállító.

Mai részben arról fogok beszélni, hogy mit jelent a családállításban az a törvényszerűség, hogy az odatartozás joga.

Miért van az, hogy sokan úgy válasszák tudat alatt a saját boldogtalanságukat, hogy arról valójában nem is tudnak?

Miért van az, hogy úgy másoljuk a szüleink nehézségeit, problémáit és sorsát, hogy arról valójában nem is tudunk, de ez mégis megmérgezi az egész életünket?

Viszont mielőtt belekezdenék, hogyha szereted hallgatni ezeket a részeket vagy YouTube-on, vagy Spotify-on, akkor egyrészt nagyon köszönöm, ha dobsz rá egy lájkot, illetve azt is nagyon megköszönöm, hogyha feliratkozol.

Ez neked mindössze egy apróság, de nekem nagyon-nagyon sokat segít abban, hogy minél több emberhez eljuttassa ezeket az értékes tartalmakat a platform.

Szóval köszönöm, ha ezt megteszed.

Belecsapva a közepébe, mi is ez valójában?

Miről szól az, hogy hogy bármit hajlandóak vagyunk megtenni azért, hogy azt érezzük, hogy odatartozunk a családunkhoz, és hogy hasonszőrűek vagyunk velük?

Ugye azt fontos tudni, hogy ez egy ösztönös érzés.

Tehát ez egy picit olyan, mintha így emberként ez alapvetően belénk lenne kódolva a kapcsolódás iránti vágy és az, hogy közösséghez tartozzunk, a családunkhoz tartozzunk.

Ez régen élethál kérdése volt, és habár ma már nem az, hiszen teljesen egyedül is függetlenül bárkitől lehet érvényesülni, lehet külön lakni, nem kell munkamegosztás ahhoz, hogy valaki életben tudjon maradni.

Régen ez tényleg élethalál kérdése volt, és ez ugyanúgy ott van bennünk, annak ellenére, hogy már nem az.

Azért volt élethalál kérdése, mert hogyha valakit kitagadtak a családjából vagy a törzsből, akkor jellemzően egyedül nem tudott életben maradni és meghalt.

És habár ez, mint ahogy hangsúlyoztam, ma már nem így van, az idegrendszerünk valamilyen értelemben mégis olyan, mintogyha ennek nagyon nagy jelentősséget adna.

És ezért hajlandó önmagán önsorsrontást elvégezni az ember, hogy ez meg tudjon történni.

Családállításban, hogyha valakivel oldást csinálunk konzultációba, akkor van egy olyan oldómondat, hogy engedélyt adok magamnak arra, hogy mondjuk boldogabb legyek, mint a szüleim.

Ez azért baromi fontos, mertogy egészen addig, ameddig úgy másoljuk ezeket a mintákat, hogy nem vagyunk a tudatában, addig a tudatalatti mintáknak az elszenvedői vagyunk.

Vagyis úgy vagyunk boldogtalanok, hogy nem tudunk róla, hogy mi a fenéért vagyunk boldogtalanok, ami hát őszintén elég nagy szívás.

Azért szívás, mert mert egy ilyen tehetetlenségérzet van, hogy nem tud rajta az ember változtatni, és ebbe baromi sokan beleesnek.

Ezt nagyon sok embernél látom, és magamnál is tapasztaltam rám.

Már gyerekkoromban mostág találtam meg a hat-hét éves koromból a naplót, vagy lehet kicsit idősebb voltam, mert már tudtam írni, tehát nyolc-kilenc éves koromból a naplómat, amibe annyi volt beleírva, volt, hogy egymás után tízszer, hogy unatkozom.

Minden nap belértményt, hogy unatkozom.

Annyira nem tudtam kifejezni az érzéseimet, hogy konkrétan a gyerekkori depressziómat így tudtam kifejezni a naplomban, hogy unatkozom.

És igazából olyan értelemben semmi okom nem volt rá, hogy tudtam hol enni.

Volt mit volt mit felvennem, meg volt adva minden ahhoz, ami az életben maradáshoz kellett, de nyilván már ott elkezdtem átvenni a szüleimnek a boldogtalanságát, a nehéz házasságuknak a terhét, a sok családi veszekedésnek, ami ami miatt gyomorgörcsöm volt sokszor, vagy elbújtam a szobámba, és akkor még a transzgenerációs dolgokról nem is beszélek.

Tehát, hogy ez már nekem gyerekkoromban is így utólag látom, hogy ez megfigyelhető volt, hogy már ott másoltam azt a fajta depresszív életminőséget, ami nekem a családtagjaimnál nagyon-nagyon sok embernél jellemző, és nagyon sok önismereti munka van abban, hogy ezen már az esetek nagy részébe felül tudok kerekedni.

És itt jön az, amit azért fontosnak tartok így hangsúlyozni, meg ezért is szoktam igazán sebezhetően beszélni a dolgaimról.

Nem az a cél számomra most már, hogy 10-ből tísszer ne legyek soha depresszív érzések közepette.

Az a célom, hogy alapállapotban mondjuk 10-ből nyolcszor magasabb energiaszinten legyek, mint a depresszió.

Ha kettőször megesik, akkor pedig tudjam kezelni, és vagy tudjam azt megengedni, vagy tudjak együtt élni vele.

Tehát, hogy az a az a fontos számomra, hogy nem a tökéletességre törekszem ebbe sem, mert az szerintem baromi nagy zsákutca. viszont visszakanyarodva ide, ugye ezeket átvesszük, másoljuk, és van, hogy egy egész életen keresztül feláldozzuk a saját életünket, merthogy ilyenkor baromira nem a saját életünket éljük, baromira nem hozzuk ki magunkból a maximumot, baromira nem éljük meg a saját potenciálunkat, konkrétan elvesztegetjük az életünket.

És aki ezeket nem ismeri föl, nem foglalkozik önismerettel, nem foglalkozik tudatossággal, és nem egy egészséges mintákkal rendelkező családba született bele, akkor az ott egy nagyon nehéz élet.

És még ha egészséges családba születtél bele, akkor is érdemes ezzel foglalkozni, merthogy kollektívan is érdemes nézni a világot.

Én nem csak családszinten szoktam nézni, hanem bárkinek a családja, hogyha visszamegyünk pár generációval, megélte a kommunizmust, mint rendszer, ami köztudottan nem az érzések megéléséről, az őszintességről és a szabadságról szólt, hanem sokkal inkább az érzelmek elfolytásáról minden áron, hogy a rendszert szolgáljuk.

Szóval igen, ez mindenkinek ott van a múltjában, és én nem nagyon szoktam látni olyan családot, ahol ne tudnék látni valami olyat, ami amivel érdemes lehet egy kicsit dolgozni.

Nyilván vannak nagyon drasztikus esetek, vannak kevésbé, de lényeg a lényeg, hogy valójában ez a fajta önismeret, ez ez olyan alaptantárgynak kéne lennie az iskoláb az én meglátásom szerint, mint a matematikának.

Úgyhogy bízom benne, hogy egyszer eljutunk ide.

De addig is csinálok ilyen podcasteket, meg sokan mások is, hogy ezt meg tudjátok hallgatni. meg tudjunk informálódni, tanulni egymástól.

Szóval igen, beszéljünk arról, hogy oké, ezt így felismerted magadnál, tisztában vagy vele, hogy baromira érzed azt, hogy több van benned, de nem látod az elcseszettségeidet.

Ilyenkor amit tudsz tenni, hogy elkezded ezt igazából megnézni, hogy oké, én nézem a szüleimet, mi az, amivel nem tudok azonosulni náluk, mi az, ami triggerel, milyen nehézségeik voltak, milyen az ő sorsuk, cserélnék-e az életükkel.

És az is egy nagyon elcseszett állapot az én meglátásom szerint, ha valaki azt mondja, hogy én én soha nem leszek olyan, mint az anyám vagy az apám. aminek ellenállsz, azt valójában teremted.

Tehát, hogy az ellenállással ugyanazt teremted meg, csak tagadásban vagy.

Tehát nem az a nem az a menete ennek nincsen egy ilyen lineáris módszertan, egy ilyen szabálykövethető struktúra, hogy jó, felismertem, hogy a szüleim így csinálták, én nem úgy fogom, én pont az ellenkezőjét fogom.

Ez egy ilyen racionális elgondolás, amit lehetetlen megvalósítani az érzelmek átdolgozása nélkül.

Tehát mére érdemes menni, mélyen érdemes megdolgozni azt, hogy miben szenvedtél hiányt, mi az, ami fájt?

Az érzéseidet érdemes megélni, átdolgozni magadon, átszenvedni magad azokon az érzéseken.

Ez nem a feny része az önismeretnek ez a sírós, fájdalommal teli, csalódott, dühös érzelemvilág jellemzően. és utána közben ezalatt elkezdeni tisztán látni, tehát hogy a szüleid múltját nem megtagadni kell, mert az ugyanúgy azt fogja eredményezni, hogy önsorsrontásban leszel, hanem ránézni, minél többször ránézni minél többször megengedni, hogy érezz azzal kapcsolatban, és egészen addig dühösnek, fájdalommal telinek lenni, csalódottsággal telinek lenni, ameddig nem érzed azt, azt, hogy kiürül a puttony, keletkezik belőle egy neutrálisabb érzelmi állapot, egy semlegesebb elfogadásra alkalmas érzelmi állapot, majd valahol a megbocsátás, az ő sorsuknak a letétele, a terhek visszaadása, és eljutni egy olyan állapotba, csak a saját életemért vállalok felelősséget.

És ez baromi jól hangzik, ahogy én ilyen összeszedetten elmondom másfél percbe, de hogy nekem ez évek munkája, hogy ezt ne csak tudjam, hogy hogy van, hanem hogy érzelmileg eljussak abba az állapotba, hogy annyi transzformációt tudtam magamban okozni segítséggel, illetve én is a saját technikáimmal bizonyos helyzetekben, hogy hogy ez változik, és az nem működik.

Ez is egy baromi nagy zsákutca.

Nagyon sok embernél érzem, hogy ebbe az ilyen kamu, racionális hasításba vannak, hogy ja, hát én már elfogadtam, ja, én már megbocsátottam a szüleimnek, persze.

És haragudtál már rájuk, voltál már dühös, fájt már eléggé, mert ha nem, akkor te valójában nem bocsájtottál meg, hanem egy ilyen felszínes, kognitív gondolkodásbeli síkon azt gondolod, hogy megbocsájtottál és túl vagy ezen, de valójában még el se kezdtél vele dolgozni.

Ez nagyon gyakori azoknál az embereknél, akik ilyen toxikusan, pozitívan próbálják a dolgokat felfogni, úgy próbálják meg elfojtani az érzéseiket, vagy nem tudnak kapcsolódni az érzéseikhez, nem tudnak megérintődni, félnek a fájdalmuktól, sok szorongás, blog, gátlás van bennük ezzel kapcsolatban, hogy ezt megéljék, vagy szégyenérzet.

Szóval érdemes ezzel foglalkozni, és érdemes ezt az egész érzetvilágot, meg ezt az egész gondolatsort, amit most elmondok, nem csak meghallgatnod ezt a podcastet, hanem mélyre menned vele.

És ez nagyon sokszor nem megy egyedül, mert mindenkinek ott vannak a saját falai.

Nekem és például az anyámmal való kapcsolatnál milliószor a terapeuta barátaim, vagy konkrétan olyan segítők, akikhez csak így segítői minőségbe jártam, vagy bárki konkrétan, aki így rávilágított erre, mert segítséget kértem tőle, mindegy milyen kapcsolatban voltunk, hogy te még mindig meg akarod változtatni az anyádat, és mint egy dacos gyerek úgy hiszem, hogy nem, én nem akarom, engem ez nem érdekel, csak ne csinálja azt, ami nekem nem jó.

És így a legvégén megint odajutottunk, hogy hát igen, még mindig elvárnám tőle, hogy ismerje föl az igényeimet, elégítse ki azokat.

Baromi nehéz volt ide eljutnom.

Tehát, hogy így hasonlangan azt tudom mondani, hogy egy másfél kettő év, meg se tudom mondani pontosan, de nagyon-nagyon lassú volt.

És nem azért, mert béna lettem volna, vagy nem azért, mert magas lettem volna, hanem mert akkora seb, hogy annyira védtek a saját falaim, hogy nagyon lassan tudtam ezt közelengedni magamhoz.

És ezért érdemes segítséget kérni, merthogy egyedül szoktam ezzel viccesen élni, hogy ezzel a hasonlattal, hogy én most így beállhatok a tükör mögé, kitörhetem a nyakam, és próbálhatom eltalálni, hogy a hátam közepén az anyajegy mekkora, meg konkrétan merre van a hátam bal szélétől, jobb szélétől, de sokkal egyszerűbb megkérni valakit, hogy figyelj már, az a inkább a közepén van a hátomnak az az anyaj, hogy nézd már rá légyszíves, menj már mögém.

Tehát a saját árnyoldalainkat, a saját árnyékunkat nem látjuk olyan jól, mint egy külső tükörben, egy külső ember visszajelzésében tudjuk meglátni, hiszen mindenki hazudik magának ilyen értelemben, ami nem egy tudatos vagy egy rossz hazugság, hanem egyszerűen egy önvédelmi működés.

Szóval ide kanyarítom ki most ezt az egészet.

Baromi fontos, ösztönszinten ott van benned is, hogy oda akarsz tartozni.

Nekem is nagyon sokat kellett vele dolgoznom, de igenis megéri, mert drasztikusan meg tudja növelni az embernek az életminőségét az, hogy ránéz a múltjára, ránéz a szülei múltjára, dolgozik vele, baromi lassan, de eljut odáig, hogy azzal így békességbe tud kerülni, hogy megélte az érzéseit, a fájdalmát, a dühét, a csalódottságát, és egyszerűen felül tudja ezt olyan értelemben magába írni, hogy hogy el tudja fogadni a szüleinek a nehéz, boldogtalan sorsát, és rájuk tudja hagyni, merthogy ennek a sztorinak nem happy end a vége, hogy mindenki boldog az esetek nagy részébe, hanem az a sztorinak a vége, hogy te tudatosan tovább lépsz a saját életedbe, és csak azért vállalsz felelősséget, mindemellett tudatosítod, hogy így is a családodhoz tartozol.

Ez valahol egy olyan állapot, ami már nagyon felemelő tud lenni, és érdemes lehet ebbe az irányba haladni, de ez nem egy egyenes út, ez egy őr örvénylő, áramló hullámzó tenger, de lehet inkább óceán, ami olyan mély, hogy soha nem fogod látni az alját és annyira határtalan, hogy nem tudod egyszerűen lineárisan értelmezni.

Tehát nincs egyedi nincs egyé nincs nincs másolható út meg nincs lineáris út, hanem így egyéni tapasztalás útján lehet ezzel dolgozni, és nem lehet azt is megszabni, hogy ez mennyi időén, amikor ilyenkor ilyen éveket mondok azzal csak azt akarom nyomatékosítani, hogy nem nem két terápiás szessionm vagy egy családállítás, hanem baromi sok munka.

Szóval kell hozzá alázat, és hogyha ezzel valaki megy, akkor az nagyon nagy változásokat tud eredményezni.

Nálam is nagyon nagy változásokat eredményezett.

Egy egyszerű falusi családban nőttem föl.

Nagyon mély depresszív érzelemvilággal, és azt tudom mondani, hogy nagyon sokszor tudok már elégedett lenni.

Ki mertem törni abból a kis egyszerű életből.

Laktam külföldön is már jó pár hónapot.

Vállalkozásom van úgy, hogy a családban előttem nem volt senkinek.

Szóval, szóval igen, ki lehet törni bármiből, és bármit fel lehet dolgozni, hogyha az ember tesz érte.

Úgyhogy én erre hívlak nagy szeretettel.

Hogyha pedig azt érzed, hogy ebben segítségre van szükséged, akkor szeretettel várlak egyéni konzultációra, ahol a családállítást is alkalmazva ennek az alap módszertanak a mentén tudunk ezzel haladni és együtt dolgozni. megtalálod a videó leírásában a linket, ahol jelentkezni tudsz.

Úgyhogy legyen további is szép napot innen.

Folytatjuk a következő részben.

Említett entitások

Témák

Hallgasd meg

Gyakori kérdések erről az epizódról: „Azért vagyok boldogtalan, mert a szüleim is azok?”

Miről szól ez az epizód: „Azért vagyok boldogtalan, mert a szüleim is azok?”?

A Szűcs Sándor önismereti mentor és családállító által vezetett epizódban az odatartozás fontosságát és annak tudatalatti hatásait vizsgálják. Szó esik arról, hogy az ember gyakran önsorsrontó módon a családja mintáit követi, ami boldogtalansághoz vezethet. A mentor példákon… Az epizód a Szűcs Sándor című magyar podcast egyik adása, megjelenés: 2025. 08. 14..

Milyen témákat érint ez az epizód: „Azért vagyok boldogtalan, mert a szüleim is azok?”?

Fő témái: önismeret, családállítás, tudatalatti, családi minták, boldogtalanság.

Mikor jelent meg és milyen hosszú ez az epizód: „Azért vagyok boldogtalan, mert a szüleim is azok?”?

Megjelenés: 2025. 08. 14.. Hossz: 15 perc. Az epizód a Podiverzumon hallgatható meg: https://podiverzum.hu/podcast/szucs-sandor/azert-vagyok-boldogtalan-mert-a-szuleim-is-azok-d13b1fe4

Több epizód a Szűcs Sándor-ből

Hasonló epizódok más magyar podcastokból