itt vagyok. - élet és egészség podcast Bánhalmi Katával

Te mit tennél, ha halálos diagnózist kapnál? — Bogár Bence és a Bapum története

· PT1H21M48S

Összefoglaló

Bogár Bence, a műsorvezető gyerekkori barátja, aki myelomás multiplex, egy gyógyíthatatlan csontrákkal diagnosztizálták, de ma tünetmentes. Az epizódban Bence a betegséggel való küzdelméről, a mentális erő megszerzéséről, a barátság fontosságáról és arról, hogyan lehet a…

Röviden

Műsor
itt vagyok. - élet és egészség podcast Bánhalmi Katával
Megjelenés
2026. 05. 06.
Hossz
1 óra 22 perc
Szereplők, említett nevek
Bogár Bence, Bánhalmi Kata
Témák
rákbetegség, myeloma multiplex, mentális erő, barátság
Átirat
Az epizód beszélt szövege alapján indexelve

Ebben az epizódban

Én Bánhalmi Kata vagyok és köszöntelek titeket az Itt vagyok legújabb adásában, az eddigi talán legszemélyesebb podcastban, amit felvettem.

A mai vendégem a legrégebbi gyerekkori barátom, Bogár Bence, aki nemrég hozott létre egy alkalmazást, ami a stresszhelyzetek és a szorongás leküzdésében segít.

De erről csak az adás második felében fogunk beszélgetni, mert az út, ami ehhez az applikációhoz, a BAPUM vezetett, talán ennél is sokkal fontosabb.

Kevesebb mint négy évvel ezelőtt Bence, egy a tudomány állása szerint gyógyíthatatlan betegség, a csontrák egy típusának diagnózisát kapta.

Ma mégis itt ül velem a stúdióban, tünetmentesen.

A mai adásban tehát mindenek előtt a barátságról és a túlélésről lesz szó, és ezáltal talán nektek is érthetőbb lesz a Bapum története.

Itt vagyok Élet és Egészség podcast Bhalmi Katával.

A Rossman minden életterületeden ott van veled, hogy támogasson a mindennapokban és a fontos pillanatokban is.

A podcast beszélgetést a Rossman támogatta.

Nagyon szépen köszönöm, hogy itt vagy.

Mivel te vagy a legrégebbi gyerekkori barátom, ezért ma ez nekem egy igazán rendkívüli beszélgetés, úgyhogy hála van a szívemben, hogy ma ezt megtesszük és megtehetjük.

A mai beszélgetésünknek a témája a Bapum. egy alkalmazás, amit nemrég dobtál a piacra, ami gyakorlatilag egy finom szívdobogás rezgést ad, és ezen a rezgésen keresztül segít az idegrendszernek megnyugodni, és ezáltal lelassulni és és egy kicsit harmonizálni önmagunkat.

És ugye a Bapumig egy rendkívüli történet vezetett.

Ennek induljunk el az elejéről. 10 hónapos voltam, amikor mi megismerkedtünk egymással.

Ennyire nyúlik vissza ez a történet.

És a te szülővárosodban Miskolcon találkoztunk először, és nekem a legrégebbi gyerekkori emlékem rólad az nem egy konkrét történés, hanem sokkal inkább egy érzés.

Így előttem vannak azok a képek, hogy így megyek utánad, te mész előre, kint vagyunk valami zöldbe, és nem nem tudom, hogy mi történik, vagy hova tartasz, de hogy így mindig vittél bele valami olyanba, ami amiről nem tudtam, hogy hova tart, de hogy az nagyon izgalmas.

És az első kérdésem hozzád az az, hogy mit gondolsz, hogyha valaki látott volna téged gyerekként, akkor akkor mit gondol, hogy milyen életed lesz?

Azt hittem, hogy majd sejtem, hogy milyen kérdések jönnek, de abszolút nem.

Szerintem az elég sok embernek lejött, hogy hogy igénylem a szabadságot, hogy magam fedezzem fel a világot, hogy megtaláljam a saját utamat.

Szerintem ez gyerekként nagyon korán és sokaknak látható volt, de azt nem tudom, hogy bárki meg tudta volna-e elmondani, hogy ez hova visz.

Talán inkább az, hogy mit kell nekem csinálnom, azt azt el tudom képzelni, hogy annó sokan meg tudták volna mondani, ha megkérdezem őket. 2022 decemberében sétáltunk egyet december legelején, és akkor osztottad meg velem azt, hogy egy a tudomány jelenállása szerint egy gyógyíthatatlan betegségnek a diagnózisát, a csontrák egy típusának a diagnózisát kaptad.

És gyakorlatilag az elmúlt három, de inkább most már közel négy évedet elképesztően nehéz lenne elmesélnem és összefoglalnom, de talán a a nagyon röviden a történet az úgy fejlődött, hogy elindult egy kezelés, elkezdtél belemenni egy olyan folyamatba, aminek egy állomása 2024-ben, sőt a főállomása 2024 tavaszán egy ö ősejt transzplantáció volt és gyakorlatilag a legutóbbi ö hírek vagy fejlemények az az a vizsgálatod, ami egy immunfix negatív eredményt hozott, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy nincsen kóros fehérje elváltozás a szervezetedben.

Azt a mindenit de precízen tudod mondani, én nem tudom ennyire szépen megfogalmazni, hogy mit jelent az immunfix negatív, de tényleg én is mintha ezt sejteném, hogy ezt mivel eléggé szorosan nyomon követtem az elmúlt négy évet is, meg szerintem nem volt olyan fázisa a vizsgálata, amit ne kutattam volna föl, hogy mi mit jelent.

Így a ezzel szerettem volna a legjobban kében lenni, hogy mit jelent az, hogy hogy immunfix, negatív.

De ez ugye egy nagyon, hogy mondjam, egy annyira befogadhatatlan sűrűségű történet ez az elmúlt pár év, hogy ezt így elmondani pár mondatba, ez még nekem is nagyon idegen.

Azt el tudod mesélni, hogy milyen volt az az érzés, amikor először kimondták neked ezt a diagnózist?

Szerintem egy icipicit visszalépek a diagnózistól, mert sokkal nehezebb volt a diagnózis előtti egy hónap.

Ugyanis én egy hónapig egy ilyen hatalmas semmiben voltam, egy folyamatos stresszbe, ahol annyit tudtak mondani az orvosok, hogy nagy baj van, de nem tudják megmondani, hogy mi a baj. és egy hónapot tölteni nagyjából napi 24 órát ebbe az állapotba, hogy nincs az az orvos se az állami, se a magánegészségügybe, aki meri kimondani, hogy mi van.

Az sokkal nehezebb, bármilyen furán is hangozhat, mint megkapni egy hónapra rá, hogy gyógyíthatatlan rákon van.

És ez tudom, hogy nagyon furán hangozhat kívülről, de egy picit megkönnyebbülés volt, hogy most már látjuk, hogy mivel állunk szembe, még akkor is, ha az nem volt valami jó hír.

És az első kérdés az nem ott és akkor volt nehéz számomra, hanem egy pár nappal később, amikor vissza kellett menni az orvoshoz és átbeszélni, hogy akkor mi lesz.

És emlékszem, hogy otthon egyetlen egy kérdést gyakoroltam, még felírtam a telefonomba is, hogy ezt fel tudjam tenni az orvosnak.

Ez pedig az volt, hogy ez az utolsó karácsonyom.

És ez ehhez viszonylag nehéz volt feltenni azt a kérdést.

Mi változik meg egy embernek az életében, amikor először találkozik azzal, hogy vége lehet az életének?

Hát nem titok, hogy az én életemnek párszor már majdnem vége lett.

Ezek mondjuk autóbalesethez meg bringabalesethez köthetőek, de ott annyira gyorsan történtek a dolgok, hogy én mindig utólag eszméltem, hogy micsoda csoda, hogy ezt túléltem.

És ez volt életem első olyan helyzete, ahol nem utólag eszméltem rá erre, hanem előre láttam meg életemben először ennek az egésznek a végességét.

És ez egy ilyen elképesztő cikázást hozott be, mert vannak ilyen ilyen nagyon blőd dolgok, hogy vow, akkor kellene írnom egy végrendeletet, hú, akkor bizonyos dolgokat el kellene rendeznem.

A másik pillanatban meg az, hogy nem, nem, nem értem, hogy ez gyógyíthatatlan, de le kellene győzni ezt a dolgot.

És elképesztő cikázások a kettő között, hogy akkor itt most valaminek vége van, vagy valami új dolog kezdődik.

Nagyjából e között a két véglet között változtam másodpercenként szerintem többször.

És ez valami olyan ilyen túrterhelt állapotba vitt, hogy ezeket pár napig tudtam ezt az állapotot fenntartani, hogy ebbő benne vagyok, utána meg pár napig teljesen kizuhantam, és nem tudtam mit kezdeni ezzel a helyzettel.

Mennyi idő telt el a diagnózis és az első kezelésed között?

A kezelés alatt most olyan dolgot értünk, ami a testemmel kapcsolatos.

Nekem nekem nekem küldtél egy fotót az első gyógyszerről, amit amit be kellett venned, és én úgy emlékszem, hogy ez nagyjából a diagnózis után talán egy másfél két hónap lehetett nekem valamiért január eleje nekem is ez rémlik.

Igen, hogy hogy akkor akkor indult el maga a kezelési folyamat, és megvan a fotóm, amikor amikor ezt átküldted.

M ugye itt beszélünk egy két hát egy közel két évig tartó kezelési folyamatról.

Igen, az volt az első kísérlet, erre én is emlékszem, amiben a kihívás az az volt, és ilyen egyszerű kihívások is voltak, hogy magamnak kellett beadni inekciót, és ez egy olyan embernek, akinek vériszonya van, egy viszonylag izgalmasabb dolog.

Merthogy ha lehet ilyet mondani, ennél a gyógyíthatatlan betegségnél az volt az elképesztő csoda az én esetemben, hogy elképesztően szűrálisan korán fedezték föl, tehát jóval korábban, mint ez megszokott.

Szóval, hogy azok nem annyira vannak.

Nem, nem véletlen, de hogy nagyon korán fedezték fel.

És ezért egy olyan első kezelést próbáltunk ki.

Ez egy injekciós kezelés, ahol emlékeim szerint hetente egyszer kellett nekem beadni egy injekciót, és azt reméltük tőle, hogy ez felhergeli az immunrendszeremet, és képes egy jobb védekezést biztosítani a rákossejtekkel szemben, de fogalmazzunk úgy, hogy ez a stratégia ez nem jött be, csak egy kísérlet volt.

És ugye utána jött a következő fázis, mi volt a legnehezebb számodra így a kezelések folyamatában?

És mi volt az, amit te mutattál a külvilág felé?

És közben mi az, amit megéltél?

Szerintem most látszódott, hogy néztem rád.

Ö az első fél év az nem mutatunk semmit, nem történt semmi, minden rendben lesz.

Ebben ebben a megélésben indultam neki.

Ettente beadtam az injekciót, és nagyon hittem benne, hogy ez jó lesz, és igyekeztem úgy csinálni, mintha nem történt volna semmi.

Nagyon kevesen te is egyike voltál ezeknek. tudták, hogy rengeteg dolog történik, de kifele nem igazán változott semmi.

És szerintem én is nagyon lassan kezdtem el csak változni, felfogni azt, hogy ennek mi a valódi mélysége, megérezni azt, hogy pusztán csak az, hogy a testemet kezelem, az nem fog segíteni.

De a nagy áttörést szerintem szó szerint egy törést hozta, amikor szerintem nagyjából fél évre az első kezelés után egy virágot próbáltam megemelni otthon, egy cserepes virágot, és egyszer csak a földre zuhantam, és összeroppant a hátam.

Kiderült, hogy nagyon gyorsan és nagyon agresszíven nyert teret a rák bennem, és nem bírta tovább a gerincem, és az egyik csigolya az összetört.

És valójában ez a ez az erős szimbólum volt az, ami ami megváltoztatott mindent, mert amit nem ment előtte megélnem, hogy segítséget kérjek, az utána elkerülhetetlen volt, mert semmit nem tudtam onnantól kezdve én magam csinálni. a közvetlen a közvetlen környezetedben.

Ezt ezt azt hiszem, hogy a magam nevében ezt nagyjából úgy éltük akkor meg, hogy ott tényleg volt egy olyan pont, mert hogy addig te dolgoztál, te mentél, te csináltad a projektet, nem semmi nem változott.

És ott ott az, amikor amikor ez a pont megtörtént, ott így mintogyha így megfagyott volna így az egész tér, vagy így nem tudom, egy ilyen teljes vákuum jött létre a világ és és és közötted, és valahol egy olyan zóna lett ott, ahol kívülrül olyan érzés volt, mintogyha egy belső döntést is kellett volna hoznod, hogy most akkor mi lesz az irány.

Jól annyival egészíteném ki, hogy szerintem ott is akkor nem én döntöttem, ott is akkor nekem ki lett véve a kezemből a döntés. kicsit inkább úgy élem meg, hogy én addig kaptam lehetőséget a változásra, ott és akkor megváltoztak a dolgok, függetlenül attól, hogy én mit szerettem volna.

És lehet, hogy ehhez kicsit vissza kell menni az időben, mert decemberben a testi kezelések mellett én elindultam neked is, hála többek között egy elég komoly önismereti utazáson különböző szakemberek segítségével.

És én azt a kérdést kaptam meg decemberben, hogy akarok-e élni, és én elég erőteljes összefüggésbe hozom. a hátamnak az összeroppanását ezzel a kérdéssel, mert még decemberbe tudtam volna tenni talán azért, hogy hogy a válaszomon változtassak, de júniusban már nem tudtam tenni ezért.

Azt azt szeretnéd egy kicsit jobban kinyitni, hogy ez a kérdés, ez az akarsz-e élni, ez ez tulajdonképpen milyen hogyan jutottál el idáig a kérdésig?

Ez egy nagyon számomra végtelen kedves története ennek az egész kalandnak, ennek a diagnózisnak, betegségnek, hogy én egy nagyon jó szakemberhez jutottam el, egy mentális szakemberhez.

Egy annyi emlék van meg, hogy Cseperre megyek, egy pékség melletti ajtón kell benyitnom.

És ott Andi rám nézett, bemutatkoztunk egymásnak, és a harmadik mondata lehetett ez, hogy Bence, neked el kell döntened, hogy élni akarsz vagy sem, mert ha élni akarsz, akkor élni fogsz, ha nem akarsz élni, akkor meg nem fogsz élni.

És emlékszem rá, hogy túl voltunk az első közös alkalmunkon.

Én kimentem, beszálltam az autóba, és ezen a kérdésen töprengtem, és az volt a válaszom rá, hogy én nem biztos, hogy akarok élni.

És azt hiszem, ez magam számára elég meglepő volt, mert akik kívülről ismernek, a bennük egy ilyen nagyon erős életigenlés van velem kapcsolatban meg, és megrőkönyített, hogy vajon miért ez a válaszom magam számára?

Miért ez a valódibb válasz, mint az, hogy igen, én akarok élni?

Hova vezetett és hova vitt ez a töprengés?

Tehát amikor az ember feltesz magának egy ilyen, vagy szembesül azzal, hogy ez egy kérdés benne, és én azért elég jól emlékszem erre az időszakra, azt hiszem, hogy talán én lehettem az egyik, aki próbál téged meggyőzni arról, hogy hát de itt itt nincs valójában hát ez nem kérdés, hogy hogy ez a kérdés, miközben mélyen értettem a kérdést, viszont szerintem az nagyon, hogy mondjam, nagyon segíthet, hogyha Ha ki bárkinek, aki hallgat minket, hogy ebből a kérdésből hogyan hogyan léptél egyet előre.

Szerintem nagyon sok lépésen át kell lene most ugranunk, hogy ezt meg tudjam válaszolni.

Ott és akkor én nem tudtam megválaszolni.

Ott és akkor kellettél te, kellettek a szüleim, kellett még pár ember, és a ti perspektívátok, hogy ez így engem megtartson.

Én én annyira tudtam magam beleadni ebbe, hogy visszamegyek a múltba, és megpróbálok odáig visszamenni a saját élettörténetembe, ahol elkanyarodtam attól, hogy én élni szeretnék.

Erre az egyre tudtam összeszedni magam.

Erre az egyre tudtam magam megerősíteni.

Nem tudtam azt mondani, hogy én élni akarok.

Nagyon jó volt ezt tőletek hallani, és azt hiszem, elképesztően fontos volt azokban a helyzetekbe hallani, amikor én magamnak nem tudtam ezt kimondani.

Én annyit tudtam, hogy oké, akkor induljunk el visszafele, mert szinte biztos, hogy az, amikor én kalandra hívtalak téged pár évesen, ott nem volt még ez.

Ott én élni akartam, és az volt a feladat, hogy visszamenegyek a múltba, és elkanyarodjak abba az irányba, ahol szeretnék élni.

És meg tudtad találni ezt ezt a pont?

Volt egy konkrét pont, amit megtaláltál?

Nem, a történet nagyon máshogy alakult, de nem hiszem, hogy kevésbé izgalmasan, csak nem a múltban találtam ezt meg, azt hiszem.

Ha nem a múltban, akkor akkor volt egy olyan pillanat, ahol ahol lett egy felismerésed.…

Említett entitások

Témák

  • rákbetegség
  • myeloma multiplex
  • mentális erő
  • barátság

Személyek

Hallgasd meg

Gyakori kérdések erről az epizódról: „Te mit tennél, ha halálos diagnózist kapnál? — Bogár Bence és a Bapum története”

Miről szól ez az epizód: „Te mit tennél, ha halálos diagnózist kapnál? — Bogár Bence és a Bapum története”?

Bogár Bence, a műsorvezető gyerekkori barátja, aki myelomás multiplex, egy gyógyíthatatlan csontrákkal diagnosztizálták, de ma tünetmentes. Az epizódban Bence a betegséggel való küzdelméről, a mentális erő megszerzéséről, a barátság fontosságáról és arról, hogyan lehet a… Az epizód a itt vagyok. - élet és egészség podcast Bánhalmi Katával című magyar podcast egyik adása, megjelenés: 2026. 05. 06..

Kik szerepelnek vagy kiket említenek ebben az epizódban: „Te mit tennél, ha halálos diagnózist kapnál? — Bogár Bence és a Bapum története”?

Az epizódban a következő nevek szerepelnek vagy hangzanak el: Bogár Bence, Bánhalmi Kata.

Milyen témákat érint ez az epizód: „Te mit tennél, ha halálos diagnózist kapnál? — Bogár Bence és a Bapum története”?

Fő témái: rákbetegség, myeloma multiplex, mentális erő, barátság.

Mikor jelent meg és milyen hosszú ez az epizód: „Te mit tennél, ha halálos diagnózist kapnál? — Bogár Bence és a Bapum története”?

Megjelenés: 2026. 05. 06.. Hossz: 1 óra 22 perc. Az epizód a Podiverzumon hallgatható meg: https://podiverzum.hu/podcast/itt-vagyok-elet-es-egeszseg-podcast-banhalmi-kataval/te-mit-tennel-ha-halalos-diagnozist-kapnal-bogar-bence-es-a-bapum-tortenete

Több epizód a itt vagyok. - élet és egészség podcast Bánhalmi Katával-ből

Hasonló epizódok más magyar podcastokból