Kösz jó(l) vagyok!

"Nem tökéletesnek kell lenni, hanem szívósnak" - Tari Annamária a szorongásról

· PT1H12M3S

Összefoglaló

Tari Annamária pszichoanalitikus, pszichoterapeuta a Kösz, jó(l) vagyok! podcastben Krizsó Szilviával beszélget a szorongásról, az önértékelési problémákról és a digitális világ csapdáiról. Kiemeli, hogy a valódi önbecsülés a legfontosabb, és a külső, online "kirakatélet"…

Röviden

Műsor
Kösz jó(l) vagyok!
Megjelenés
2026. 04. 08.
Hossz
1 óra 12 perc
Szereplők, említett nevek
Tari Annamária, Krizsó Szilvia
Témák
szorongás, önértékelési problémák, digitális világ, önbecsülés
Átirat
Az epizód beszélt szövege alapján indexelve

Ebben az epizódban

Észreved, amikor mint egy teleszkóp, elkezdesz csúszni lefelé, mert már teleszkóbbol van az önékelésed, és megy lefelé.

A valódiság az még mindig a legfontosabb, hogy valódi, amire támaszkodni lehet.

Csak arra tud támaszkodni, ami képességem tényleg van.

A szichoterápiás munka vagy az élet konfliktusainak a megoldása nem azzal ígérettel párosul, hogy jó napot kívánok többet nem tetszik majd szorongani, mert nincs ilyen ember, tehát hogy nincs olyan ember, aki nem haliwo élete lesz, mert az sajnos még mindig forgatókönyv íróírja.

Nincs közvetlen kapcsolat a adaganat kialakulása között a lelki ügyekkel csak közvetett van, ami azt jelenti, hogy autólagos visszakövetési vizsgálatoknál vagy kutatásoknál általában azt szoktuk találni, hogy az illetőnek voltak mondjuk hosszú nem akut, hanem elhúzódó krónikus stress szokozó állapotai.

De még ez se jelenti azt, hogy akkor abból biztosan így lesz ez, kialakul valami.

A hüha online térben, mint személyiség nagyon gyakran eltér a valóditól.

Ha ez kicérés, akkor oké, ha lényében egy szakadék, akkor ugye elég nagy baj van.

Viszont az életben azt a fajta valódi önértékelést tudja az ember hasznosítani és önbecsülést, ami segít neki a saját kis analóg életében.

Tehát a megszerzett dolgok leértékelődését azt úgy lehet megakadályozni, hogy nem hagyod elfutni, hanem kirakod egy ilyen polcra.

És nem kell minden nap bámulni, mert ez ugye a kontinum másik felel, hogyha minden nap azon puffsz egy Istenem, hogy mekkora egy ember vagyok, hanem egyszerűen csak azt mondod, hogy ezt is megcsináltam, ezt is meg ezt is.

Ebben tényleg fontos, hogy ez akkor is igaz, ha most egy nehezebb húszévesről beszélünk.

És akkor is igaz, hogyha egy ösztöndíjról, vagy a házépítésről, vagy a bármiről.

Szinte fülé szájjal elképesztő optimizmus sugárosva.

Szakmai felkészültségem megkérdőjelezhetetlen, és óriási erénye, hogy mérhetetlen, pontosabban számokban nem érhető tudását lazán közvetlenül tudja átadni, megkönnyítve a megértést és a befogadást.

Első diplomájára az van írva, hogy gyógypedagógus, utána jött az elte pszichológia szak.

Ha ma rákeresünk a nevére, azt olvashatjuk, hogy pszichoanalitikus, pszichoterapeuta onkopszichológus.

Azért hívta meg, mert nagyon szeretek vele beszélgetni.

A közül vagyok a Podcast vendégek Tarianária. szószor jutok.

Égy már ott a most, amit egyszerűen hihetetlen.

Mig optimista vagy, mindig olyan életörömet sugárzó, hogy ez ami elképesztő, és úgy mostologsz tényleg más szinte, mint egy ilyen címlap.

És ez természetesen jön ráadásul.

Alapvetően én egy vidám természetű valaki vagyok, automatikusan működik benne egy ilyen átkapcsoló, tehát akár a legnehezebb klinikai helyzetekben, élethelyzetekben, ha látok másokat ilyen élethelyzetekben, akkor azonnal működésben lép egy ilyen transformátor, amelyik rögtön azt nézi, hogy akkor mit lehetne, hogy lehet megjavítani, hogy lehet segíteni, hogy lehetne máshogy megközelíteni, hogy lehet úgy átgondolni dolgokat, hogy abban jobb működés legyen, vagy túlépjünk rajta, vagy feldolgozzuk, vagy szavami.

Nyilván sokan vannak, akik pont az ellenkezőjet, vagy inkább depresszívek, úgyhogy ilyen szempontból nekem szerencsém van, hogy ezt nekem nem kell csinálni.

Alapvetően igen, amit most ilyen szerintelenül hangzik.

Igen, de ha kicsit nem, akkor is igen.

Szóval nagyon tudom szerintem balanszírozni azt, hogy a nem jó levés az valójában mit jelent, hogy fáradt vagyok, vagy nem fáradt, hanem valójában túlterhelt, hogy sok-e könyvet írtam, hogy rendelek, vagy előadásokat tartok, vagy nem tudom, és akkor így mindig mondjuk így a dolog természetétől függően lehet ezt átnevezni jó dolgoká, hogy ez nem teher, hanem ez csupa jó dolog, de lehet, hogy lehetne jobban szervezni, és akkor az nem lenne olyan súlyú, vagy nem lenne olyan nehéz.

Nyilván mindez nem igaz olyan egészségügyi helyzetekre, vagy betegségekre, vagy munkahelyi nehézségekre, amivel az emberek többsége azt gondolom, hogy rendre, és mindannyian találkozunk, mert ott szerintem biztos vannak olyan nehézségek, amiről az emberek azt gondolják, hogy ez lehetetlen, ezt nem lehet átcímni.

É nincs olyan, hogy azt mondom, hogy ez egy kezelhető probléma, amikor szerintem egyre ten test teher ami alatt csak összelapulni lehet, és akkor is én mindig mindenkit valahogy abba az irányba kezdek el kapacitálni, hogy azért mégis nézzük meg, hogy át lehet-e fordítani.

Mondjuk százalékban mennyi esetben tud sikerülni, amikor tényleg egy nehéz helyzet van.

És aztán már elmondom, hogy miért kérdezem.

Tehát, hogy mondd valami számot.

Amikor másoknak segítek, és amikor találkunk.

Ez tényleg nehéz élethelyzet, az nem az van, hogy most akkor mondjuk azt, hogy akkor jobban szervezz ez.

Mondhat nem a szokásos pszichológusi választ, hogy az attól függ.

Nyilván nem mindegy, hogy az egy onkológiai diagnózis, vagy egy munkahelyi helyzet, vagy egy válás, vagy egy bármilyen nehéz párkapcsolati probléma, vagy épp a magány- és szociális izoláció.

De mindig attól függ, hogy az illetőnek mekkora az én ereje, a mozgósítható én ereje, milyen karakter jellemzői vannak, tehát fel lehet-e velet értépezni először a saját kapacitásaid, vagy neki milyen képességei vannak arra, hogy azt az életet, amit ő él, azt alapvetően a saját kontrollja alatt tartható, olyan dolognak lássa, amihez neki van köze, joga van, belenyúlni, joga van átalakítani.

Ugye az egy nagyon nehéz helyzet, amikor valaki hömpölyög a saját életével, amikor azt érzi, hogy tényleg, mintha bekerülne egy ilyen sebes sodrású patakba, hogy így viszi ő a zárást, mert nem tud mit csinálni.

Az fog történni, amit a hömpöly ad, és neki magának beleszólása, belenyúlása nincsen.

Alapvetően én ugye hosszú terápiákat csinálok, a pszichoanalízis az egy mélyletani terápia, tehát én azt nem tudom megoldani, hogy valaki három hét alatt annyira jól legyen, hogy kivitorlázik az ajtón, és azt mondja, hogy wow.

Azt se tudom megcsinálni ezt szoktuk beszélni kollégákkal, hogy a pszichoterápiás munka vagy az élet konfliktusainak a megoldása, nem azzal ígérettel párosul, hogy jó napot kívánok többet nem tetszik majd szorongani, mert nincs ilyen ember.

Tehát, hogy nincs olyan ember, aki nem Hull-Wood élete lesz, mert sajnos még mindig forgatókönyvíró írja.

De azt igen, hogy lesz neki egy olyan muníciója, amivel már megnézve az élet bizonyos helyzeteit, van, mihez nyúlni, át tudja gondolni, hogy mi miért történik vele, és ő mit tud tenni.

És akkor nyilván a legfontosabb pont az, amikor az ember megérti, hogy ami történik vele, az kivéve a természeti katasztrofákat valószínűleg sosem véletlen, már mint hogy ő is benne van abban, 50%-ig valahogy.

Nyilván nem arról beszélek, amikor valakivel nem tudom, egy egészségügyi, vagy bármilyen nehéz diagnózis történik, hanem azokról az élethelyzetekről, amikor hajlamosak vagyunk, azt gondolni, hogy nekem ehhez semmi közöm, én egyszerűen csak szerencsétlen vagyok, vagy nekem ez nem megy.

Szerintem az utóbbi egy-két-három évben a klikusok többsége mindig azt mondja, hogy ezt a luxust elfelejthetjük, hogy ülünk a széken, és azt mondjuk, hogy én velem mindig ez történik, mert sokkal nagyobb tudatossággal kell jelen lenni a saját életedben, ami tudom, hogy borzasztó mondat, és nem azt jelenti, hogy minden nap elemezni kell, de azt igen, hogy azért legalább egy héten egyszer soká kéne gondolni, hogy mi történik velünk, vagy mondjuk hosszú autókon, hogy így hogy vagyunk.

Egyáltalán hogy vagyunk a bőrünkben, és mi történik.

Te egyébként ezt megcsinálod minden étletem?

Nem vagy minden héten néha minden nap.

Nünk ez az refleksió és önkritika a munkarésze.

Tehát olyan nincs, hogy én nem gondolom át, hogy mit mondok egy másik embernek, és hogy ő beszél, amit mondom, ahogy érzi magát, ami történik vele, hogy ahhoz nekem ne lenne közöm.

Tehát ez egy folyamatos ilyen munka.

Elremondok egy ilyen kis történetet, csak annyi a személyes, hogy egy fogorvosi történet, hogy egy másik fogorvoshoz mentem nem a sajátomhoz, és tömés után vissza kellett menniem, mert 200 méter után az autóval éreztem, hogy ez nagyon nem az, hogy visszamentem, és azt mondta, hogy mi van ma?

A negyedik ember jön vissza azzal, és akkor gondoltam, én most szívesen mondanám, hogy mi van ma?

És a szaktudásában, mert olyan nincs, hogy négy embernek a négy fogva ugyanúgy reagált.

Azért ugye ilyenkor szakmailagát kell gondolni, hogy mit csináltunk.

Érdekes dolog, hogy amiről beszélsz, mert az a meditáltam, hogy van egy pszichológus, az jól tudja csinálni a saját életét, mert hiszen mindenféle elméleti tudás meg van hozzá, és sok tapasztalat másoktól, amikor tájsz eljönnek.

Korrekt az a válasz, hogy megpróbálja, megpróbálja jól csinálni.

Nekem van egy ilyen nagyon erős elvem, hogy nekem azért is kell megpróbálni mindig nagyon jól csinálni.

Mülönben milyen alapon nyitom ki az ajtót egy másik embernek.

A hogy mondom azt, hogy én segítek, ha én magam nem tudom megoldani, hát ezt így nem lehet.

Ezt így egyszerűen az etikátlan lenne, felelőtlen lenne, nem szép dolog lenne azzal az emberrel, akinek mondjuk segítségre van szüksége, és óhatatlan jó lehet nyilván, már nincs rajtam fehér köpeny, tehát ez van nem egy kórházi környezet, de azért mégis ugye, amikor belépsz egy rendelőbe, azért megindul egy ilyen tudattalan idealizáció, hogy az az ember, akihez megyek, annak van szaktudása minden el, hogy akkor elmondom, és akkor ő segíteni fog, hát én nem lehetek az egy leckével előréptartó orosztanár.

De akkor ebből a szempontból nem lenne elvált pszichológus, nem lenne olyan neksz a viszony a gyerekével, vagy a barátival, mert hogy akkor hivatalosból jól kell csinálni a mindent.

Nem arról van szó, hogy nem lehetné, nyilván egy csomó kollégának mindenféle élete van, és rengeteg film szól arról, hogy milyen karakterek is vannak pszichológusok között, hanem az, ahogy hozzááll a dologhoz.

Szerintem az egy nagyon fontos dolog, hogy nem arról van szó, hogy tökéletesnek kell lenni, hanem arról, hogy elég jónak kell lenni, nem kontrollvesztetnek, nempölgőnek, hanem olyanok, aki azért mindazt megcsinálja és sorozatosan megpróbálja megcsinálni, amiről papul a rendőre, hogy szerint meg kéne csinálni.

Ez hát tudod, hogy ha van, nem tudom, jelentős új felesleget, akkor ne tartsál már előadást a diétáról úgy, hogy látszik rajtat, hogy egy perc se próbálta.

Két dologra szeretnék reagálni, amit előbb is kérdeztem, és mondtam, hogy majd visszautalék, mert volt egy ilyen elszólás, nem elszólásod volt, hanem egy ilyen mondatod volt, hogy ez nem az onkológiai betegségnél van, hogy az ember dolgaiban ő is benne van.

Mert ugye nagyon sokszor lehet mostában azt olvasni, hogy hát a betegségek azok lelki eredetűek, és akkor jönnek ezek a kváz ilyen áldozat hibáztatások, és nekem tényleg kellemes volt a fülemnek most azt hallani, amit mondtál.

Nyilván szakemberként ezes se vagyok egyedül, azt gondolom, hogy néha hátborzongató olvasni azt a sok okosságot.

Ugye a digitális tartalom készítőknek egy elég nagy hányada tartozik abban a mintrukin, a szerintem a török kultusza tagjaként megnevezet, hogy hogy nem tudja, de írja.

Az a helyzet, hogy az onkológiai diagnózisok alapvetően mindig olyan helyzetben jönnek elő, amikor az embernek a meggyengült az immunrendszer, és volt benne prediszpozíció, ugye ezt nagyon sokható el szoktam mondani, hogy elméletileg bármelyikünkben el tud kezdeni búján egy sejt, de azt az immunrendszerünk féken tartja.

Ez a belső indítatású a külső, az a nem tudom, aki a festék és bőrjárban dolgozott 40 évig, vagy olyan laborokban, ahol röngelsugárzás érte.

Ugye ezek a Csernobél-szóval ugye vannak azok a helyzetek, amikor nem tudsz mit csinálni.

De az a vélekedés, hogy a stressz egy az egyben daganatot okoz, vagy ha nem élsz helyesen, akkor nem tudom, mi fog történni.

Ez a teljes évút, mert hogy nincs közvetlen kapcsolat a daganat kialakulása között, a lelki ügyekkel csak közvetett van, ami azt jelenti, hogy autólagos visszakövetési vizsgálatoknál, vagy kutatásoknál általában azt szoktuk találni, hogy az illetőnek voltak mondjuk hosszú nem akut, hanem elhúzódó krónikus stresszokozó állapotai.

De még ez se jelenti azt, hogy akkor abból biztosan így lesz ez, kialakul valami.

Úgyhogy azt gondolom, hogy az a legnagyobb bűn.

És azt gondolja, hogy ő hirtelen nagyon megérti ezt, hogy hogy működik, és nem is ért hozzá, nem is szakmája.

Ugye elkezdi leírni a saját vélekedését, amiben ez a narcisztikus pöf ez azt jelenti, hogy ami közben írja, egyre logikusabb találja azt, amit törne értés.

És akkor, amikor a közvélekedéssel úgy érzi, hogy százalékos egyezést mutat a koplán, az elégedettség az megjelenik akkor is, hogyha ennek semmi köze nincs a klinikai valósághoz.

Ezért kell mindig forráskést csinálni, és azt sokszor el szoktam mondani, bármilyen élethelyzetben, hogy eleve is kevesebb hír, és kevesebb olyan elemző dolgot kéne olvasnunk, amiről látjuk, hogy egyébként egy háziszerző csinálta.

Hát nekem azt ha nézett elböntenő ki a háziszerző, meg ki a profi.

Én azért megszánok rá öt percet, hogy megnézem, hogy ki az illető, hogy rákeressek, hogy megtalálom-e, hogy van-e valami előzménye, hogy ki ő érte valaha valamit, vagy csak most van az, hogy megvilágosodod.

Egyébként ehhez kapcsolatban az a kérdés, amire szerettem volna visszautalni, mert pont ez úgy fogalmaztál elég, hogy elég jó valaki ahhoz, hogy foglalkozom magával.

És ez a podcast onnan született, és azért a köszönjük jól vagyok a cím, és a löbetőzárójelben van benne.

Hogy vajon, hogyha kimondjuk azt, hogy jó vagyok, tehát hogy elhiszem magamról, hogy igenis jó vagyok abban, amit csinálok.

Vagy ugyez életemben, vagy nem tudom, akkor az nyilván ad egy hitet, hogy elkezdek jól is lenni, és akkor jól is csinálok dolgokat.

Ehhez képest nekem az elég jó, az mindig egy kicsit egy ilyen visszalépés.

És ez érdekel, hogy mi a különbség szente a jó, meg az elég jó között.

Említett entitások

Témák

Személyek

Hallgasd meg

Gyakori kérdések erről az epizódról: „"Nem tökéletesnek kell lenni, hanem szívósnak" - Tari Annamária a szorongásról”

Miről szól ez az epizód: „"Nem tökéletesnek kell lenni, hanem szívósnak" - Tari Annamária a szorongásról”?

Tari Annamária pszichoanalitikus, pszichoterapeuta a Kösz, jó(l) vagyok! podcastben Krizsó Szilviával beszélget a szorongásról, az önértékelési problémákról és a digitális világ csapdáiról. Kiemeli, hogy a valódi önbecsülés a legfontosabb, és a külső, online "kirakatélet"… Az epizód a Kösz jó(l) vagyok! című magyar podcast egyik adása, megjelenés: 2026. 04. 08..

Kik szerepelnek vagy kiket említenek ebben az epizódban: „"Nem tökéletesnek kell lenni, hanem szívósnak" - Tari Annamária a szorongásról”?

Az epizódban a következő nevek szerepelnek vagy hangzanak el: Tari Annamária, Krizsó Szilvia.

Milyen témákat érint ez az epizód: „"Nem tökéletesnek kell lenni, hanem szívósnak" - Tari Annamária a szorongásról”?

Fő témái: szorongás, önértékelési problémák, digitális világ, önbecsülés.

Mikor jelent meg és milyen hosszú ez az epizód: „"Nem tökéletesnek kell lenni, hanem szívósnak" - Tari Annamária a szorongásról”?

Megjelenés: 2026. 04. 08.. Hossz: 1 óra 12 perc. Az epizód a Podiverzumon hallgatható meg: https://podiverzum.hu/podcast/kosz-jo-l-vagyok/nem-tokeletesnek-kell-lenni-hanem-szivosnak-tari-annamaria-a-szorongasrol

Több epizód a Kösz jó(l) vagyok!-ből

Hasonló epizódok más magyar podcastokból