Palikék Világa

SZINETÁR DÓRA: ELKÉPESZTŐ MENNYISÉGŰ KOMPLEXUST GYŰJTÖTTEM ÖSSZE | Panna, csajok, satöbbi | Palikék

· PT49M9S

Összefoglaló

Szinetár Dóra a Palikék Világa „Panna, csajok, satöbbi” című műsorában beszél arról, hogy kudarcai jobban meghatározzák, mint sikerei, és rengeteg komplexust halmozott fel. Felidézi pályakezdése nehézségeit, egy tehetségkutató műsor zsűrijének véleményét, és a nyilvánosság…

Röviden

Műsor
Palikék Világa
Megjelenés
2026. 05. 05.
Hossz
49 perc
Témák
pszichológia, színészet, önismeret, karrier, közönségszereplés
Átirat
Az epizód beszélt szövege alapján indexelve

Ebben az epizódban

Sokszor azt érzem, hogy jobban meghatároznak a kudarcaim, mint a sikereim.

Elképesztő mennyiségű komplexust sikerült fölhalmoznom így az elmúlt 50 év alatt.

TV2-nek volt egy tehetség kutató műsora.

Versenyző voltam ebben a műsorban.

És hát a zsűriben ült akkor négy ember.

Négyből volt egy, akinek ittam a szavait.

Egy, akinek akár még kíváncsi is voltam a véleményére, egy akivel úgy voltam, hogy mondja, ha akarja, egy meg a kikérem magamnak, hogy véleménye van.

Arra emlékszem, hogy olyan mondatok fogalmazódtak meg bennem, hogy már a gondolattól elszégyeltem magam, és hát eszemben nem volt kimondani, mert hát valóban volt egy gyerekszobám, és az úgy nem engedi velem, hogy időnként kimondjam azt, amit valóban gondolok.

Van egy felelőssége az embernek, hogyha sokan látják, és akkor nem mindegy, hogy mit mond.

Nem mindegy, hogy mond-e bármit.

Centrál színházban játszom például a házassági leckék középhaladóknak című előadásba, és a Stolbuci feleségét játszom.

Bele van két jeles. >> Állás. >> Ez itt a pannacsajok satöbbi a Palikék világa csatornáján.

Szia Dóra! >> Szia! >> Én arra emlékszem, hogy először mi talán Siófokon találkoztunk.

Kereskedelmi tév reggeli műsor pocsékő volt, és valahogy azt éreztem rajtad, hogy ezt úgy akarod is, meg nem is. >> Emlékszel erre? >> Igen.

Most, hogy így mondod, az egy nagyon érdekes dolog volt.

Én nagyon szerettem volna kipróbálni, hogy alkalmas vagyok-e én ilyen reggeli műsorvezetőnek és azon a bizonyos régi RTL reggelin szocializálódtam, mint ahogy ugye nagyon sok.

És azt nagyon szerettem, és ugye oda kaptam egy lehetőséget.

Egy hétig voltam társműsorvezető minden reggel, és életem egyik legnagyobb kudarca volt.

Ugyanis én gyűlölök fázni, és egy ilyen egészen egyszerű prózai történet volt ez a dolog.

Én lementem oda a Balatonpartra, reggel volt, álmos voltam, rohadt hideg volt, és én a szó minden értelmében befagyok, ha hideg van. >> Hm. >> Leáll az agyműködésem, elmegy a humorom, én nem tudom, tehát nem tudom, én a hideet egyszerűen nem bírom meg. >> Akkor most kicsit aggódok egyébként azért itt a stúdióban sem túlmerek.

Meg hát voltam vagy huszon, tehát tudom én hány éves, és egy ilyen nagyon komoly kudarcélményként éltem meg, hogy nem nem tudtam olyan lenni, amilyenről azt gondoltam, hogy én tudnék, és aztán nem is lett belőle semmi.

Tehát, hogy nem is a azon a héten ott voltam, ott reggel elbeszélgettem azzal, aki jött, és aztán el is el is engedtük ezt a dolgot.

De olyan típus vagy, akinek az arcára minden kiíródik.

Minden, mert én igen, azért kérdezem, hogy Igen, igen igen.

Van egy van egy életrajzi standup est, amit csinálok, egy életem a címe, és azzal kezdődik, hogy különböző ilyen velem készült interjúkból vannak részletek összevágva.

Van olyan is egyébként, ahol ebbe a stúdióba ültem, és az az a az a közös mindegyikbe csupa olyan dolgot vágtak össze, ahol ilyen hát nem azt mondom, hogy kínos, mert nem feltétlenül kínos kérdéseket, de olyan kérdéseket tettek föl nekem, amire nem lehetett exakt módon válaszolni.

Vagy hát lehetett volna, de hogy azt a gyerekszob nem engedte.

És azért minden alkalommal azt lehet látni, hogy a következőt reagálom.

Itt így megjelenik a fényreklám, hogy Jézus atya, úristen, ezt ugye nem mondom ki, hanem helyette ez történik.

Nagyon vicces, de hogy így múlnak az évek, az évtizedek, és ez nem változik semmit.

Az a az a nagyon nehéz, volt egy ilyen történetem egyébként, soha nem fogom elfelejteni.

A TV2-nek volt egy tehetségkutató műsora.

Nem mondom, hogy ki, hogy melyik.

Pont azért, mert nem akarom már személy szerint a a zsűrit ide citálni.

Versenyző voltam ebben a műsorban.

És és hát ugye a a produkció után ki kell állni mindig a zsűri elé, és akkor a zsűri elmondja, hogy milyennek látta azt, amit az ember csinált.

Na most ez a produktum, ez azért ez egy ilyen művészheti produktum volt, tehát nem főzni kellett.

És hát a zsűrben ült akkor négy ember, akik közül én egyébként vállalom, csak azért nem akarom őket nevesíteni, mert most ez tök felesleges, de az a lényeg, hogy általában, ahogy ez szokott lenni, hát a négyből volt egy, akinek ittam a szavait, egy, akinek akár még kíváncsi is voltam a véleményére, egy akivel úgy voltam, hogy mondja, ha akarja, egy meg a kikérem magamnak, hogy véleménye van.

Tehát, hogy szerintem ez nagyjából így szokott lenni mindenkivel, vagy legalábbis ritka, ha nem így van.

És az arcod leképezte a >> És tökéletesen leképezte az arcom.

És az volt a borzasztó, hogy hogy miközben a homlokomon ment a fényreklám, és a tekintetemben tökéletesen lehetett látni, hogy mit gondolok, közben egy ilyen merev mosollyal néztem ki a fejemből, és arra emlékszem, hogy olyan mondatok fogalmazódtak meg bennem, hogy már a gondolattól elszégyeltem magam, és hát eszemben nem volt kimondani, mert hát valóban volt egy gyerekszobám, és az úgy nem engedi velem, hogy időnként kimondjam azt, amit valóban gondolok. hogy nekem ez egy ilyen komoly terápia így az évek alatt, hogy próbálom arra szoktatni magam, hogy márpedig mondjam ki nyilván kultúráltan, tehát hogy nem szeretek senkit bántani, meg nem szoktam vulgárisan fogalmazni, de hogy amennyire lehet, azért próbáljam már megmondani ilyen esetben is azt, amit gondolok, mert egyébként tök őszinte vagyok.

Tehát ha megkérdezik a véleményemet, én elmondom bármiről vagy a gondolataimat, de hogy egy ilyen helyzetben úgy kiállni magamért, az az nagyon nehezen ment évekig.

Hát most mondtál két fényreklámos kereskedelmi televíziós produktumot.

Kicsit az az érzésem, hogy ez ez nem a te utad, de lehet, hogy rosszul gondolom. >> Hát én éveken keresztül azt gondoltam, hogy nagyon az én számomra nagyon szomorú, hogy a az úgynevezett közszolgálati televíziózás olyan sorsra jutott amilyenre >> mert mert azért valószínűleg inkább az lenne az én világom.

Tehát én én kislánykoromban, amikor úgy bekerültem az emberek szeme elé, akkor is mindig az volt a a velem kapcsolatos hogy is mondjam, ilyen általános vélemény, hogy én kora vén vagyok.

És akkor hogyha úgy ezen a nyomvonalon haladunk, akkor valóban valószínűleg egy fokkal komolyabb dolgok foglalkoztattak mindig is, mint úgy általában az, tehát nem azt mondom, általában az embereket, de mondjuk általában azokat az embereket, akiknek az a foglalkozása, ami nekem.

Tehát mondjuk egy egy színésznő vagy egy énekesnő nem feltétlenül ö azzal tölti az idejét, amivel, mármint a szabadidejét, amivel én.

És én valóban nagyon, tehát engem érdekel a világ, én szeretek felelősséget vállalni.

Én azt gondolom, hogy tök fontos dolog, hogy felnőtt emberként, hogyha egy demokráciának nevezett ilyen intézményesített valamiben élünk, akkor ne csak elvárjuk azt, hogy nekünk legyenek mindenféle jógaink, hanem akkor tartsuk is magunkat ahhoz, hogy ezekkel a jogokkal élni kell.

Ergó, gondolkodni kellene, tájékozódni kellene.

Van egy felelőssége az embernek, hogyha sokan látják, és akkor nem mindegy, hogy mit mond, nem mindegy, hogy mond-e bármit.

Szóval, hogy szerintem ez egy ez egy nehéz kérdés.

És hát ez a típusú világlátás, ez az elmúlt években nem annyira volt jellemző, hogy a kereskedelmi tévék szórakoztató műsoraiban különösebben helye lett volna.

Aztán persze lehet, hogy ez is megváltozik, de de az is lehet, hogy lesz egy ilyen normális közszolgálati tév, és akkor mondjuk ott ott esetleg tudnék mit kezdeni magammal.

Hát, hogyha ugye felidézem édesapád életútját, főleg ami a közszolgálati televízióhoz kötötte, hát akkor ugye volt rengeteg tévsorozat, tévfilm satöbbi.

Tehát, hogy a az ilyenekben meg gondolom abszolút el tudnád magad képzelni, nem a műsorvezetői székben, hanem >> Ja, hát el de akár műsor, tehát hogy hogy mondjam, én bárminek el tudom magam képzelni, mindig az a kérdés, hogy az, aki éppen a különböző szerepeket osztja, az minek tud engem elképzelni?

Mert az, hogy én magamat minek, mi mindennek tudom, és ezzel mind így vagyunk, az az sajnos nem mindig nem mindig számít.

De szerintem számít, hogyha azt kimondod meg hangot adsz neki, akkor elkezdenek egy picit talán abban is gondolkodni, mert hogy skatulyázzák az embert óhatatlanul.

Igen, az az ebben nagyon nehéz, hogy akármennyire sikeres embernek mondhatom magam, engem is valami miatt, ez egy ilyen nem jó mondat, de most valahogy így tudom megfogalmazni, hogy hogy sokszor azt érzem, hogy jobban meghatároznak a kudarcaim, mint a sikereim.

Tehát, hogy hogy elképesztő mennyiségű komplexust sikerült fölhalmoznom így az elmúlt 50 év alatt, amit szerintem sokan nem is gondolnának.

Mindig megpróbálom felülviselkedni, mindig megpróbálom felülkommunikálni, de hogy azért közben az, hogy én magamról feltételezek valamit, hogy én valamire alkalmas vagyok, az csak akkor tud működni, hogyha kapok erre visszajelzéstüm.

Tehát, hogy sokunkal ellentétben, akiket egyébként őszintén irigylek ezért, mert vannak nem, tehát nem egy olyan ember van, olyan jó értelembe véve exhibicionista ember van a művészpályán, aki saját magáról elképesztő, hogy mi mindent tud feltételezni, és igaza van, mert egyébként így működne a dolog.

Tehát én azt gondolom, hogy sokkal tényleg sokkal jobb úgy csinálni bármit, hogyha az ember tökéletesen meg van arról győződve, hogy ő ezt baromi jól csinálja.

Nagyon kevés dolgot csináltam. ezzel a mentalitással az életemben, és iszonyatosan élveztem.

Tehát tök jó lenne mindent így csinálni, de én nem tudok mindent így csinálni.

És és hogyha nincsen pozitív visszajelzés, akkor én olyan nagyon el tudok árvulni ezekben a helyzetekben, amit persze úgy csinálok, mintha nem így lenne, de azért így van. >> De nem érzed, hogy mi az, ami jól áll, vagy hogy a kesztyű pont jó a kezedre?

De hát nyilván vannak dolgok, amikről amikről látom meg érzem, csak fő nem akarok politizálni, de hogy így tehát hogy a azért az elmúlt pár évben nem egyszer kerültem én is olyan helyzetbe, hogy hiába éreztem azt, és hiába volt az a konkrét visszajelzés, hogy valami jól áll, vagy valami jól működik, a körülmények úgy hozták, hogy mégsem csinálhattam azt a dolgot, És ö nem haragszom én emiatt senkire, mert itt is hiszek a gondolatteremtő erejében.

Meg azt gondolom, hogy mindig minden úgy van jól, ahogy van, de hogy mindig azt kell megállapítsam, hogy nekem a mai napig még mindig nem elég önmagába véve az, hogy hogy én élvezek valamit, hanem azonnal azonnal nézem, hogy akkor mi a mi a visszajelzés.

Biztos azért is van, mert alapjában véve azért én egy ilyen színházi színésznek gondolom magam, és ugye ott ott abban a világban, amiben én fölnőttem, abban a színházi világban, ez egy rendezőközpontú színház volt, amit lehet szeretni, nem szeretni, de de tényszerűleg mi mindig meg akartunk felelni annak, aki lent ül.

Tehát ez az, ahogy a kedves megrendelő óhajtja.

És én hiába tartozom egyébként még a a vitatkozós vagy vagy visszakérdezős színészek közé, attól még az én fejemben is a végén az van, hogy de hát azt kérte, hogy és akkor csekkolom, hogy de akkor most jó, tehát most jól csinálom és az fontos, tehát nekem baromi fontos. >> Ez is visszajelzés, >> hogy valaki valaki akkor jelezze, hogy jól van, rendben van, akkor most jó volt, és akkor megnyugszom. >> És ha színházról beszélsz, akkor főleg zenés színházról beszélsz.

Hát ez is egy érdekes dolog, mert ugye arányaiban sokkal többet dolgoztam zenés színházban, mint prózaiban.

És voltak, tehát volt idő, amikor azt gondoltam, hogy ezt egy életre meguntam, elég volt.

Én már nem akarok ilyen nagy színpadon zenekar, füst, fény, forgó, jelmez izé a, hanem hadd menjek én és játszak prózát harmad magammal, valami kortársit.

Tehát, hogy amire úgy az ember olyankor szokott vágyni, amikor éppen nem azt csinálja és és hát akkor úgy alakult az élet, hogy jó pár éven keresztül most az elmúlt években tulajdonképpen csak az utóbbi műfajban volt szerencsém dolgozni, és nagyon szeretem, tényleg nagyon szeretem, de de elkezdett hiányozni.

Szóval amikor kaptam egy lehetőséget a Szentavajttól, hogy az Erkel színházban nem tudom én hány év után újra kimehetek egy ilyen nagy zenés színpadra, akkor akkor úgy azt mondtam, hogy hú, azért most most már azért úgy jól esne. >> Ühüm.

És például látod, ez egy olyan dolog, hogy most lehet, hogy sokan azt fogják gondolni, hogy nagyképű vagyok, vagy öntelt, vagy mit tudom én milyen, de de hogy ott már érzem, hogy az hogy az azért nekem megy, tehát hogy amikor úgy üllent egy nagyobb zenekar és fényforgó füst és bármi, és akkor énekelni kell és mozogni kell, és közben zajlik egy színdarab, és nyilván elsősorban valami embert kell ábrázolni.

Akkor úgy úgy azt gondolom, hogy az abba azért úgy jó vagyok, vagy hát most ez olyan hülyén hang ez egy ilyen magyar dolog, látod?

Tehát hogy most nem itt élnénk, akkor én nyilván azt mondanám, hogy hát igen, ez az én ez az én helyem, hát itt vagyok, h nem tudok egy ilyet kimondani, egy ilyen mondatot, mert valahogy nem tehát >> akkor kimondom, helyet ez ebben lubickol szerintem.

Hát igen, tehát az baromi jó érzés csinálni, de de így beszélni róla azért nehéz, mert hát ugye mi mi itt ebben a Kárpátmedencében azt gondoljuk, hogy mondják ezt rólunk mások, de nem magunk, mondjuk magunkról.

Szóval ott ott azt érzem, hogy ez hogy ez nekem jól megy.

De egyébként megmondom őszintén, hogy a a Centrál színházban játszom például a házassági leckék középhaladóknak című előadásba, ahova Balsai Móni helyére álltam be, és a Stolbuci feleségét játszom.

Vele van két jelem >> állásere. >> És és azt például imádom játszani, iszonyatosan élvezem, és nekem az minden este egy olyan élmény, hogy wow, én ebben jó vagyok.

Tehát, hogy mindent meg tudok csinálni, amit ott kell.

Hát ott ugye az ember viszonylag gyorsan kap visszajelzést, mert elmondok egy poént, és akkor ha röhöglek, akkor jó volt.

És röhögnek, úgyhogy ráadásul Buci is megszokott dicsérni.

Az is olyan vicces, hogy vannak ilyen kollégáim, akik majdnem velem egy idősek, de amiatt, hogy annyira fiatalon kezdtem el ezt a pályát, ezért a a bucival például marad köztünk egy ilyen viszony, hogy én mindig kicsit mintha…

Említett entitások

Témák

Személyek

  • Szinetár Dóra

Szervezetek, cégek

Hallgasd meg

Gyakori kérdések erről az epizódról: „SZINETÁR DÓRA: ELKÉPESZTŐ MENNYISÉGŰ KOMPLEXUST GYŰJTÖTTEM ÖSSZE | Panna, csajok, satöbbi | Palikék”

Miről szól ez az epizód: „SZINETÁR DÓRA: ELKÉPESZTŐ MENNYISÉGŰ KOMPLEXUST GYŰJTÖTTEM ÖSSZE | Panna, csajok, satöbbi | Palikék”?

Szinetár Dóra a Palikék Világa „Panna, csajok, satöbbi” című műsorában beszél arról, hogy kudarcai jobban meghatározzák, mint sikerei, és rengeteg komplexust halmozott fel. Felidézi pályakezdése nehézségeit, egy tehetségkutató műsor zsűrijének véleményét, és a nyilvánosság… Az epizód a Palikék Világa című magyar podcast egyik adása, megjelenés: 2026. 05. 05..

Milyen témákat érint ez az epizód: „SZINETÁR DÓRA: ELKÉPESZTŐ MENNYISÉGŰ KOMPLEXUST GYŰJTÖTTEM ÖSSZE | Panna, csajok, satöbbi | Palikék”?

Fő témái: pszichológia, színészet, önismeret, karrier, közönségszereplés.

Mikor jelent meg és milyen hosszú ez az epizód: „SZINETÁR DÓRA: ELKÉPESZTŐ MENNYISÉGŰ KOMPLEXUST GYŰJTÖTTEM ÖSSZE | Panna, csajok, satöbbi | Palikék”?

Megjelenés: 2026. 05. 05.. Hossz: 49 perc. Az epizód a Podiverzumon hallgatható meg: https://podiverzum.hu/podcast/palikek-vilaga/szinetar-dora-elkepeszto-mennyisegu-komplexust-gyujtottem-ossze-panna-csajok-sat-d981d167

Több epizód a Palikék Világa-ből